A végtelenül ostoba és primitív sztálini káderek munkáját remekül demonstrálja Kulik marsallnak a tevékenysége, aki akkoriban (1940 májusától) a Vörös Hadsereg tüzérségi főcsoportfőnökségét vezette. 1941 elején, holmi kémjelentések alapján Kuliknak a meggyőződésévé vált, hogy a német harckocsikat a 1941-től 100 mm-nél nagyobb kaliberű harckocsiágyúval szerelik fel. Ez arról győzte meg Kulikot, hogy az orosz 45 mm-es és 76 mm-es ágyúk rövid időn belül hatástalanná válnak, ezért azt javasolta, hogy szüntessék be az összes ezen kaliberű ágyú gyártását, álljanak át a 107 mm-es kaliberű típusokra, és fejlesszenek ki egy 107 mm-es harckocsiágyút.
Kulik ezen javaslatát Vannyikov fegyverkezésügyi népbiztos elé terjesztette, aki szakember lévén nem sokat törődött vele. Kulik azonban nem hagyta annyiban a dolgot, támogatást szerzett "felülről", és Sztálin elé rángatta Vannyikovot, akit aztán a "gazda" felelősségre vont, hogy miért nem támogatja Kulik javaslatát. Vannyikov válaszából világosan kiderült, hogy Kulik fantazmagóriája a 100 mm-es löveggel felszerelt harckocsikról alaptalan, és a szovjet 45 és 76 mm-es páncéltörők képesek elbánni minden német tankkal. Azt javasolta Kuliknak és Sztálinnak, hogy amennyiben fejleszteni akarják a páncéltörő tüzérséget, fejlesszék tovább a 76 mm-es löveget, vagy terveztessék meg a 85 m-es légvédelmi ágyú páncéltörő változatát.
Ekkor zajlott le az az ominózus beszélgetés, ami egyetlen Sztálin-életrajzból sem hiányzik: Sztálin, Kulik és Vannyikov Sztálin irodájában ülnek, az ajtón belép A. A. Zsdanov.
Zsdanov: Vannyikov mindig mindent ellenez - ez a munkastilusa.
Ezt a beszélgetést több hasonló követte, amelyek folyamán Zsdanov többször "a fegyverkezési erőfeszitések szabotálásával" vádolta meg Vannyikovot, aki azzal vágott vissza, hogy Zsdanov és Kulik a háború kitörésének előestéjén le akarja fegyverezni a hadsereget. A vitát végül is Sztálin döntötte el, és 1941 április 6-án tudatta Kulikkal és Vannyikovval, hogy a új orosz nehézharckocsit az akkor már fejlesztés alatt álló 107 mm-es löveggel szerelik fel, és leállitják a 45 és 76 mm-es ágyúk gyártását. A fegyvergyárakból el kellet távolitani minden felszerelést, amire a 107 mm-es ágyú gyártásához nem volt szükség (!!!).
Zsdanov, Kulik és Sztálin a német támadás megindulása után győződhettek meg róla, hogy szörnyű hibát követtek el - a német harckocsik egyáltalán nem voltak 100 mm-nél nagyobb kaliberű ágyúval felszerelve, sőt minőségileg alatta maradtak az orosz harckocsiknak. A Vörös Hadsereg pedig a pánikszerű visszavonulás alatt hatalmas mennyiségű 45 és 76 mm-es ágyút és ezekhez való lőszert vesztett. 1941 második felében a gyárakban rohammunkában szerelték vissza a gépsorokat, és szükségprogramot hirdettek a 45 és 76 mm-es ágyúk gyártására, a termelés viszont csak 1942 első felében érte el az 1941. év eleji szintet.
Az időközben elkészült 107 mm-es, nagy tűzerejű löveg pedig a "szemétben" végezte: beolvasztották valamennyit. Az 1943- ban megjelenő ISZ nehézharkocsi prototipusa 85 mm-es ágyúval lett felszerelve, a szériadarabnak pedig 122 mm-es löveg lett a fő fegyvere.
Az ágyúgyártásban kialakult káoszért felelős Kulik soha semmilyen büntetést nem kapott, Vannyikovot ellenben (biztos, ami biztos) még a háború kitörése előtt lecsukták. Azt pedig soha nem mérte fel senki, hogy a Vörös Hadseregnek milyen emberveszteséget okozott 1941 őszén és telén a páncéltörő ágyúk krónikus hiánya...
