Délkelet-Európa hatalmi viszonyainak sok évszázadon át meghatározó tényezője volt az Oszmán Birodalom, amely 1453-ban a keletrómai főváros, Konstantinápoly elfoglalásával tartósan megvetette lábát a kontinensen. Az Ázsiában is nagy kiterjedésű területek felett uralkodó szultánok ezt követően elfoglalták a Balkán-félsziget egészét, a Magyar Királyság jelentős részét, a 17. század végére pedig Ausztria fővárosát, Bécset ostromolták. Habár idővel veszített erejéből, a 19. század folyamán „Európa beteg emberének” tartott birodalom hirtelen megszűnése az első világháború végén teljesen felborította a térség viszonyait. Nem kellett azonban sokáig várni az „örökös” megérkezésére: az 1920-as évek folyamán konszolidálódó atatürki Törökország földrajzi pozíciójánál fogva természetes volt, hogy magára igyekszik vállalni a hajdani birodalom szerepeinek egy részét, azonban a modern kor kihívásaival az új országnak is nehéz küzdelmet kellett folytatnia.
Török katonák egy 1909-es mintájú Maxim-rendszerű vízhűtéses géppuskával egy hadgyakorlaton, 1940 körül. A török hadsereg fegyverzete ekkor már nem felelt meg a modern hadviselés követelményeinek.
Megfontolt álláspont
A második világháború kitörésekor az 1938-ban elhunyt Atatürk utóda, Ismet Inönü ült az elnöki székben.
Törökország számára az első világháborús rossz oldalválasztás és a birodalom megszűnését elhozó vereség még friss tapasztalat volt, így az ország nem sietett egyik fél segítségére sem.
Ismet Inönü elnök a korabeli elnöki rezidenciában, az ankarai Çankaya-palotában, 1940.
A bizonytalanságot csak növelték a gyors német katonai sikerek, az elköteleződés azonban nem volt opció a katonailag igen gyenge lábakon álló Törökország számára: Inönü 1941. június 18-án (négy nappal azelőtt, hogy Németország megtámadta volna a Szovjetuniót) aláírta Ankarában a „német–török barátsági szerződést”, amely tíz évre garantálta Törökország semlegességét a konfliktusban.
Németország emellett nagyfokú importőre volt a háború során a török kromitércnek, amely stratégiai fontossággal bírt a német hadiipar számára.
A nyugati szövetségesek nem nézhették tétlenül Németország közeledését a Földközi- és a Fekete-tengeri térség kulcsfontosságú hatalma felé.
Egy török gyalogos egység pihenőt tart egy hosszú menetelést követően, 1940.
Törökország ügye – talán éppen saját térségbeli első világháborús kudarca, a Dardanelláknál indított offenzíva miatt – Winston Churchill brit miniszterelnök számára volt a legfontosabb, aki Olaszország után a Balkán-félszigeten kívánt újabb frontot nyitni az európai háborúban.
Brit remények
Már 1941 őszén megegyezés született Cordell Hull amerikai külügyminiszter és Lord Halifax washingtoni brit nagykövet között arról, hogy Törökország a szövetségesekhez való édesgetésében Nagy-Britannia vállalhatja a főszerepet.
Megindultak a hadianyag-segélyszállítmányok, azonban Churchill szándékosan igyekezett ezek mértékét oly módon korlátozni, hogy az átadott anyag csak védelmi célok ellátására legyen alkalmas. Úgy gondolta, ha Németország ellen látszik fordulni a hadiszerencse, a megnövelt katonai segéllyel lehet majd a leghatékonyabban maguk mellé állítani Ankarát.
Franklin Roosevelt és Winston Churchill a szabad ég alatt tartanak sajtótájékoztatót a casablancai konferencia (1943 január 14–24.) során. Casablancában a felek végül Szicília elfoglalásán túl nem tudtak megegyezni a Földközi-tenger térségét illető célokban.
Az 1943. januári, Roosevelt és Churchill közötti casablancai találkozón a brit „mediterrán stratégia” nyert elsőbbséget, ez Olaszország inváziója mellett a Törökország csatlakozása irányába tett erőteljesebb lépéseket is jelentette.
Még abban a hónapban brit delegáció látogatott a törökországi Adanába, ahol tagjai többek között a török vezérkari főnökkel, Fevzi Cakmak marsallal találkoztak, Churchill pedig személyesen Inönüvel.
Miközben a vezérkari főnök elképesztő számokat sorolt fel (2300 harckocsit, 2600 tüzérségi eszközt, 120 000 tonna repülőgép-üzemanyagot, stb.), amelyekre serege harcra késszé tételéhez szüksége lett volna a szövetségesektől, Churchill ígéretet tett Inönünek a katonai segélyek növelésére. Mindezért cserébe a török elnök semmi többet nem ígért, mint hogy átgondolja a semlegesség kérdését.
Török vegyvédelmi csapatok gázálarcban egy hadgyakorlaton. A török vezérkar abban reménykedett, hogy a britektől nagy mennyiségű modern katonai felszerelést sikerül szerezniük.
Amikor Churchill felhozta az esetleges szövetséges légibázisok létrehozásának kérdését, Inönü mereven elzárkózott a tengelyhatalmak Balkán-félszigeti jelenlétére hivatkozva – amíg Bulgária a tengelyhatalmak oldalán állt, addig Törökország gazdasági központja, Isztambul is veszélyben volt. A szinte eredménytelennek mondható találkozóról mindazonáltal Churchill „óriási sikerként” számolt be táviratban Rooseveltnek.
Erre megvolt a maga oka: Churchill, ahogy Roosevelt és országaik katonai vezetése is, mind a saját irányába szerette volna továbbvinni a háborút. Casablancában végül nem született megegyezés a Földközi-tengeri műveletekről Szicília elfoglalásán túl – George C. Marshall amerikai vezérkari főnök abban reménykedett, hogy ezt követően már Franciaország felé fordíthatják figyelmüket, mások Olaszország teljes felszabadítását tűzték volna ki célul, míg a brit War Cabinet Olaszország mellett a Balkán-félszigetet vette célba „Földközi-tengeri támadó stratégia” című 1942. decemberi dokumentumában. A terveket további fejlesztésre és tanulmányozásra utalták ki.
Merész, részletes ábrándok
Szicília elfoglalását (1943. július-augusztus) és Olaszország invázióját (1943. szeptember) követően a britek egyre komolyabb tervezésbe kezdtek a Balkán-félszigeten folytatandó hadműveletekről, e folyamatból azonban teljességgel kihagyták az amerikaiakat. Churchill – vélhetően későbbi, a Szovjetunióval kapcsolatos stratégiai okokból is – főként az Égei-tenger szigetvilágát vette célba.
Amikor Churchill 1943 folyamán felhozta az Égei-tengeren és a Balkán-félszigeten folytatandó hadműveletek lehetőségét, Roosevelt elzárkózott az elől, hogy Olaszországból térítsenek el csapatokat a célra. A brit War Cabinet azonban még 1942 decemberében arra a következtetésre jutott, hogy az itteni partraszállás sikeréhez vagy Törökország háborúba való belépésére, vagy Olaszország kilépésére van szükség.
Szövetséges csapatok partraszállása Szicílián, 1943 nyarán
Churchill az amerikai elnök elzárkózását követően visszafogottabban érvelt az Égei-tengeri műveletek mellett, hangsúlyozva, hogy azokhoz szigorúan kis létszámú, kommandó jellegű egységekre lenne szükség. Mindeközben azonban saját katonai vezetősége már jóval előrébb járt: a potenciális balkáni partraszállás helyszínét is kinézték már.
Arra jutottak, hogy Jugoszlávia zegzugos, öblökkel teli tengerpartja sokkal jobban védhető a megszálló németek számára, és a helyi partizánok, akikkel a szövetséges csapatoknak együtt kellene működniük, ismeretlen harcértékűek és nem feltétlenül megbízhatók.
Délebbre, Albánia partjainál, nevezetesen Durazzo kikötővárosnál más volt a helyzet: amellett, hogy az Itáliai-félsziget déli részének közelebbi fekvése miatt könnyebben megközelíthető, a kikötő napi 2000 tonnányi rakomány behajózását tette lehetővé.
Sérült és alultáplált szerb csapatok az ellenséges vonalak mögött, 1943. Churchill minél hamarabb partra akart szállni a Balkán-félszigeten is.
Az 1943 novemberére elkészült tervek így előbb Durazzo, majd a főváros Tirana elfoglalását irányozták elő, ezt követően pedig a németpárti bolgár kormány megdöntését, amely reményeik szerint dominóhatást indítana el a félszigeten, Romániát, Magyarországot és az ekkor német bábállam Horvátországot is beleértve.
A Balkán-félsziget lezárásával a német hadigépezet számára szükséges itteni olaj-, réz- és bauxitszállítmányokat is meg szándékozták szüntetni, valamint a már említett török kromitexportot.
A török együttműködés hiánya ellenére Churchill nem adta fel azon tervét, hogy bevonja az országot a háborúba – mind a nyugati szövetségesek, mind a Szovjetunió rendre tiltakozott Ankaránál a németekkel való kereskedelme miatt, a törökök azonban azt állították, titokban lassítják saját kromitkivitelüket Németországba. Ez igencsak kétséges, ugyanis Törökország a fontos nyersanyagért cserébe a német oldalról további katonai felszereléssel gazdagodott a háború során.
Lehetetlen kérés
1943 novemberében a brit miniszterelnök utoljára megpróbálkozott terve előadásával, amikor a „három nagy” – ő, Roosevelt elnök és Sztálin szovjet pártfőtitkár – első ízben találkozott személyesen az iráni Teheránban.
A konferencia legelső napján, november 28-án Churchill mindenkit meglepett a balkáni invázió és Törökország bevonásának tervével, azonban a brit kormányfő kapta szövetségeseitől a sokkolóbb meglepetést: Roosevelt továbbra is elzárkózott a tervtől, Sztálin pedig – mivel már ekkor saját érdekszférája részének tekintette a Balkán-félszigetet – egyenesen követelte, hogy a nyugati szövetségesek kizárólag az Overlord-hadműveletre való felkészüléssel foglalkozzanak, valamint egy dél-franciaországi elterelő hadművelettel.
Churchill Roosevelttel és Sztálinnal a brit delegáció által a miniszterelnök 69. születésnapja alkalmából rendezett vacsorán Teheránban, a konferencia után, 1943. november 30. Sztálin a konferencián ragaszkodott ahhoz, hogy a nyugati szövetségesek kizárólag a franciaországi partraszállásra koncentráljanak.
Megjegyezte továbbá, hogy Törökország szerinte „elveszett ügy”, és mivel a hadiszerencse már teljességgel a németek ellen fordult, felesleges tovább kérlelni Ankarát a háborúba való belépésre.
Terve teljes kudarca nyomán nagy fordulat állt be Churchill és Törökország viszonyában: a brit miniszterelnök hirtelen felhagyott minden addigi diplomáciai tapogatózással, és az innentől érkező közös brit–amerikai üzenetek jóval határozottabb hangnemet ütöttek meg: számon kérték a háborúhoz való csatlakozás addigi hiányát, valamint elzárkóztak a törökök hadianyag- és felszerelés-követeléseinek teljesítésétől addig, amíg Törökország nem hagy fel a Németországgal folytatott kereskedelemmel. Ennek érdekében a nyugati diplomaták szándékosan – sokszor túlozva – fenyegetőztek a Szovjetunió térségbeli terjeszkedésével is.
1944 elejére nyilvánvalóvá vált Inönü és a török vezetés számára, hogy a kettős játszma nem működhet tovább. 1944. április 14-én a Török Nemzetgyűlés megszavazta a Németországgal való kereskedelem felfüggesztését, négy hónappal később pedig a diplomáciai kapcsolatot is megszakították a Harmadik Birodalommal.
Franklin Roosevelt, Ismet Inönü és Winston Churchill a második kairói konferencián, 1943. december 4. és 6. között. Miután balkáni álmait Sztálin és Roosevelt szertefoszlatta, Churchill egyszerre véget vetett a Törökországnak való „udvarlásnak”.
Ezt követően ultimátumot kaptak a szövetségesektől: 1945. március 1-jéig hadba kellett lépniük, ha helyet akartak maguknak az alakuló Egyesült Nemzetek Szövetségében. Néhány nappal a határidő előtt meg is történt a török hadüzenet, ez azonban csupán jelképes volt.
Külön érdekesség Churchill Törökországgal kapcsolatos szándékainak utóélete: a háború után írt emlékirataiban nyomát sem találni nekik, nincs megemlítve, hogy a meg nem valósult balkáni partraszálláshoz feltétlenül szükség lett volna török segítségre.
Tudta-e, hogy...?
A második világháború során a török légierő pilótákat küldött Nagy-Britanniába kiképzésre, közülük 14-en ott vesztették életüket (13-an balesetben, egy embert gyakorlórepülés közben a németek lőttek le).
Ismet Inönü – Atatürk jobbkezeként – jelentős katonai karriert futott be, a hadnagyi rendfokozattól egészen a vezérkari főnöki pozícióig vitte az oszmán, majd a török seregben.
Forrás: Múlt-Kor
