A második világháború egyik egyedülálló eseménye az 1940 május–júniusi dunkerque-i evakuáció, amely során 11 nap alatt több mint 338 ezer szövetséges katonát sikerült a zömmel polgári használatú, soknemzetiségű hajórajnak a La Manche túlpartjára menekítenie. A német vezetés hibája nélkül mindez nem valósulhatott volna meg: az addig lehengerlő tempóban menetelő Wehrmacht- és SS-páncélosoknak megálljt parancsoltak. Máig rejtély övezi, hogy mi késztette erre a döntésre a Führert.
Az evakuálás során német repülőkre lőnek a britek
Az igazi Blitzkrieg és a kelepce
Az 1940-es év tavasza és nyara világtörténelmi jelentőségű volt: a német hadigépezet alig több mint egy hónap alatt véghez vitte mindazt, amit az első világháború négy évének mérhetetlen emberi és anyagi áldozatai árán sem sikerült.
Az 1939. szeptemberi hadüzenet óta a német és a francia hadviselők farkasszemet néztek egymással a Rajna, illetve a Maginot-vonal biztonsága mögül; ez volt az ún. „furcsa háború”. A vihar előtti csendet a Norvégia és Dánia elleni német támadás törte meg 1940 áprilisában, ahol a stratégiai fontosságú Narvik kikötőjéért folytatott harcból már a brit és francia haderők is kivették részüket, de a birodalmak igazi összecsapása csak ezután következett.
A Sárga Tervnek (Fall Gelb) megfelelően május 9-10-ének éjjelén a német csapatok megindították a nyugati villámháborút, mégpedig a Benelux-államokon keresztül. A francia és a brit seregek gyorsan az ismét Németország áldozatául eső Belgium segítségére siettek, így – hasonlóan 1914-hez – nem a jól védett francia-német határ lett a fő hadszíntér.
A Wehrmacht napokon belül keresztülgázolt Belgium nagy részén és a páncélosok Északkelet-Franciaországban találták magukat. A kezdeményezés a német Panzereknél volt, akik akkor valóban indokolttá tették a villámháború elnevezést.
Május 14-én már érezhetett valamit a brit hadvezetés, amikor a rádióban beolvasottak értelmében minden 9 és 30 méter közötti hosszúságú, motormeghajtású hajó tulajdonosát azok két héten belüli bejelentésére kötelezték a Tengernagyi Hivatalnál. Ám ekkor a brit erők még nagyobb csatába sem bonyolódtak, Őfelsége kormánya még csak nem is gondolt a visszavonulásra.
Közben a maradék belga erők (köztük királyuk, III. Lipót), a Brit Expedíciós Hadsereg (British Expeditionary Force – BEF) zöme és több francia hadosztály is Flandriában gyülekezett, hogy feltartóztassa a német offenzívát, mikor a nyugati irányba törő német páncélosok egyszerre csak bekerítették őket.
Német harckocsik Belgium területén (Wikipedia / Bundesarchiv / CC BY-SA 3.0)
Tíz nappal az invázió kezdetét követően, 1940. május 20-án a Heinz Guderian parancsnoksága alá tartozó 2. páncéloshadosztály Noyelles-nél elérte a francia tengerpartot, ezzel elvágva a flandriai szövetséges erőket Franciaország többi részétől. Guderian erői több mint 70 kilométert tettek meg aznap, mire kiértek a már az első világháborúban hírhedtté vált Somme folyó torkolatához.
A bekerített szövetséges erők napjai innentől meg voltak számlálva. Az újdonsült brit kormányfő, Sir Winston Churchill alig tíz napja – éppen a nyugati német támadás napján – foglalta el a bársonyszéket, mire első megmérettetésére sor került.
Churchill habozás nélkül fölvette a kesztyűt és belekezdett a játszmába: a bekerítés napján elrendelte minden komp, kereskedő-, vitorlás és halászhajó azonnali összeírását Anglia tengeri és folyami kikötői körül. Ám ekkor a kimenekítés még csak mint vészforgatókönyv szerepelt.
Hitler megálljt parancsol
A németek közben megerősítették és kiszélesítették a kelepcét délről záró „páncélos folyosót”, amely a harckocsik rendkívül gyors előrenyomulása miatt keskeny és sebezhető volt. A bekerített flandriai szövetséges erők körül egyre jobban szorult a hurok, amikor a német páncélosok egyszer csak megálltak.
Az ok a szakirodalom által csak „Halt Order”-nek nevezett parancs volt, ami beszüntette a páncélos előrenyomulást. A rendelkezést május 24-én adta ki Hitler a hadszíntéren tett látogatásakor. Sokan Gerd von Rundstedt, a térség hadseregcsoportjának parancsnoka sugalmazását sejtik e mögött, mindenesetre az Aa-csatorna mentén megálltak a Dunkerque és Calais felé nyomuló német tankok – a német főtisztek nem kis megrökönyödésére.
A megállási parancsra többféle magyarázat született. Manapság is népszerű a feltételezés, hogy a Führer gesztust akart tenni Nagy-Britannia felé azzal, hogy szándékosan futni hagyja a majd negyedmillió bekerített brit katonát.
Egyébként is békére készült Hitler az angolokkal, de legalábbis nem akarta, hogy bosszúvágy szítsa a briteket a háború folytatásához – vallják ezen elmélet hívei. A feltételezés zömmel B. H. Liddel Hart cambridge-i hadtörténésztől származik, aki kutatásaihoz több német katonai vezetőt is meginterjúvolt a háború után.
Bár a britekkel való megbékélésnek a harmincas évektől kezdve a háború végéig voltak hívei a náci vezetésben, Hart vélekedését kollégái már nem osztották, többen kikezdve például a tábornokok szavahihetőségét is. A történésztársadalom többsége szerint sokkal észszerűbb okok játszottak szerepet Hitler döntésében.
Az egyik az igen értékesnek bizonyuló páncélos egységek becsben tartása volt, ugyanis a rohamtempóban kimerült harckocsizókat a Führer a fő célhoz, Franciaország elfoglalásához akarta felhasználni. Másrészt a csatornákkal és folyókkal szabdalt enyhén mocsaras flandriai térség sem kedvezett egy harckocsik vezette offenzívának. Minderre jött Hermann Göring ötlete, hogy a vezetése alatt álló, büszkeségre éhes német légierő, a Luftwaffe majd megoldja a problémát.
A várakozók folyamatos védekezésre rendezkedtek be
A bizonyítani kívánó német légierő valóban megkezdte a sorozatos támadásokat, de Göring nem számolt azzal, hogy a homokos tengerpartról nem tudják a Stukák és más bombázók elriasztani a kihajózni vágyókat, ugyanis a puha talaj szokatlan mértékben tompította a bombákat.
A délebbre kivívott légi fölény révén a Luftwaffe erőit ráadásul még nem sikerült összpontosítani sem, sőt az időjárás is kiszámíthatatlan volt, így világossá vált, hogy a britek „szökését” nem lehet a levegőből megakadályozni.
Hitler tehát újra döntött: 26-án visszavonta rendelkezését, így a Wehrmacht- és SS-egységek újra megindulhattak. Ugyanezen a napon, 18:57 perckor London parancsára kezdetét vette a történelem addigi legnagyobb szabású tengeri evakuálása: a Dynamo-hadművelet. A versenyfutás megkezdődött.
A kétségbeesés napjai
Előrevetítette az eseményeket, hogy éppen a Halt Order napján, május 24-én kezdték meg a norvégiai Narvik brit és francia erőinek evakuálását is. Május 26-ra Anglia déli partjainál majdnem 900 hajót sikerült sebtében összegyűjteni a hadművelet első két napja alatt: nagyobb halászhajók, vitorlások, bárkák, temzei kompok és luxushajók álltak szolgálatba.
Az angol, francia, lengyel és holland hajókat a Brit Királyi Haditengerészet és a francia tengeri haderő 40 rombolója és számos aknaszedője egészítette ki a James Stopford fregattkapitány parancsnoksága alatt álló flottában. Churchillék úgy számoltak, hogy mintegy 45 ezer ember menekíthető ki a dunkerque-i katlanból, mielőtt a németek elvágják őket a tengertől.
Nagyrészt a hősies, nem egyszer az utolsó lőszerig tartó védekezés és a Lille-t a hónap végéig védő 1. francia hadsereg kitartása tették lehetővé, hogy felülmúlják a kabinet számításait, nem beszélve persze a brit Királyi Légierő (Royal Air Force – RAF) szerepéről.
Május 28-ra a katlanban küzdők elvesztették Calais kikötőjét, így már csak a dunkerque-i maradt a kezükön, amelyben a Luftwaffe már így is tetemes károkat okozott. Ugyanaznap tette le a fegyvert a belga hadsereg és adta meg magát (az ezért árulónak kikiáltott) III. Lipót király, szinte pontosan ugyanott, ahol apja, I. Albert király 1914-től négy éven át tartani tudta a Belgiumból megmaradt területet.
Maxime Weygand francia főparancsnok ekkor még egyszer megpróbálta szárazföldön felmenteni a bekerített erőket: a Charles de Gaulle vezette 4. páncélos hadosztály mintegy száz tankja azonban csak részsikereket tudott elérni, a páncélos folyosó áttörhetetlennek bizonyult. Mikor Churchill 31-én a francia fővárosba érkezett, már tudta, hogy a Brit-sziget megvédésére kell készülnie, Franciaország eleste ugyanis sejthető volt.
Túlzsúfolt hajók szállították az evakuáltakat
Ekkorra már naponta annyi brit, francia és a harcot folytató belga katonát szállítottak a Csatorna túlpartjára, mint amennyire a brit vezetés összesen számított, amiben nem kis része volt a közelből felszálló RAF pilótáinak is, akik nem engedték át a németek kezébe a légi fölényt. A Dynamo-hadművelet első napjaiban még a felhőzet is segítette a szövetségeseket, azonban június hónap beköszöntével be kellett szüntetniük a nappali szállításokat.
A Dunkerque-i kikötő félig lerombolt állapota tette nélkülözhetetlenné a kisebb hajók szerepét. Az alacsony fekvésű úszólétesítmények ugyanis könnyebben cikáztak az épen maradt mólók és a nyílt tengeren várakozó hajók között, sőt általuk nemcsak a kikötőből, hanem a több kilométeres partszakaszról is menekítették az embereket: a katonák a homokos vízpartról egyszerűen csak besétáltak, vagy beúsztak a kisebb hajókig. Az evakuáltak közel egyharmada került így fedélzetre.
A kikötői evakuációt három aknamentesített útvonalon bonyolították, amelyek az X, Y és a Z fedőneveket kapták. Ezeken 72, 102 és 161 kilométeres távot tettek meg a hajók Dunkerque és a biztonságot jelentő Dover között.
Június 3-ra a BEF több mint 200 ezer katonája már átjutott a menedéket jelentő Brit-szigetre, ugyanakkor még lehetőség volt a várost védő francia sereg egy részének megmentésére is. Ezt éjjel végre is hajtották: a 3:30 perckor kifutó HMS Shikari volt az utolsó menekültekkel megrakott hajó a Dynamo-hadművelet keretében, ezzel 25 ezer franciát sikerült az utolsó nap során még időben kimenteni. Június 4-ének délutánján a brit vezetés bejelentette a hadművelet végét, a maradék harcoló alakulatok pedig megadták magukat.
Szövetséges diadal?
A Dynamo-hadműveletet nem tekinthetjük igazán egyik harcoló fél győzelmének sem. Bár 338 226 brit, francia és belga katonát sikerült megmenteni, Churchill világhírűvé vált június 4-i parlamenti beszédében („Harcolni fogunk a tengerpartokon...”) kijelentette, hogy „evakuációkkal nem lehet háborúkat nyerni”.
A művelet sikerét a brit, mint hajósnemzet a legbüszkébb fejezetei egyikeként tartja nyilván és nem véletlenül: a brit tengeri fölénynek köszönhető, hogy mindössze 40 ezer (zömmel francia) katona került hadifogságba a Dunkerque-i katlanban – jóval kevesebb, mint a kimenekítettek száma.
Érkezés Doverbe 1940. május 31-én
A sikert csak nehezítette, hogy a brit flotta 220 rombolójának zöme nem Anglia, hanem a Brit Birodalom védelmével volt elfoglalva Kanadától Szingapúrig.
Kulcsfontosságú volt, hogy a német haditengerészet a sebeit nyalogatta a nagy erőfeszítést igénylő norvégiai offenzíva után. Ugyanakkor a Lufftwaffe sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: az evakuációs flotta háromnegyede túlélte az akciót, a tengerbe veszettek száma mintegy kétezerre tehető.
Flandria elfoglalását követően nyílt meg az út Hitler fő célja felé: ekkor kezdődött csak a franciaországi csata második felvonása. Sokan – már a kortársak is – Dunkerque eleste után keresztet vetettek Franciaországra, ami elképesztőnek tűnhet, ugyanis a térképre ránézve láthatjuk, hogy a Dynamo-hadművelet végén Franciaországnak még csak az egytizedén vetették meg a lábukat a németek.
De a páncélosok lendületének az Angliából újból a frontra szállított 110 ezer francia sem állhatta útját. Tíz nappal Dunkerque után elesett Párizs; június második fele pedig újabb evakuációkkal telt: Le Havre (Cycle-hadművelet), a Csatorna-szigetek (a Brit Korona egyetlen németek által elfoglalt területe), Cherbourg, Saint-Malo, Brest, Saint-Nazaire, La Pallice, La Rochelle, Bayonne és Saint-Jean-de-Luz kikötőiből további kétszázezer katonát és civilt evakuáltak (Ariel-hadművelet), jelezvén: Nagy-Britannia innentől egyedül folytatja a háborút.
A hadműveletek Churchillt igazolták, aki már június 4-i beszédében is a szigetország védelmét tekintette elsődlegesnek, ami körmönfontságáról tett tanúbizonyságot, ugyanis ahogy Franciaország elveszett, az angliai csata vette kezdetét.
A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és műödtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.
Forrás: Múlt-Kor
