Hetvenkét éve, 1945. augusztus 2-án jelent meg Csehszlovákiában az Edvard Benes államfő által kibocsátott 33. számú alkotmányrendelet "a német és magyar nemzetiségű személyek állampolgárságának rendezéséről". Ez a dekrétum tetőzte be e két, kollektíven háborús bűnösnek nyilvánított nemzetiség jogfosztását, mert vagyonuk után állampolgárságuktól is megfosztotta őket.
Az Osztrák-Magyar Monarchia romjain 1918-ban létrejött Csehszlovákia cseh felében hatmillió cseh és morva mellett hárommillió szudétanémet, szlovák felében kétmillió szlovák mellett több mint egymillió magyar és több százezer ruszin és német élt. Az 1938. szeptemberi müncheni egyezmény után a csehszlovák államnak a többségében németek lakta Szudéta-vidéket át kellett engednie a hitleri Németországnak, majd az év novemberében, az első bécsi döntés nyomán a Felvidék déli, magyarlakta sávja került Magyarországhoz. Amikor 1939 márciusában Jozef Tiso szlovák vezető Berlinben megegyezett Hitlerrel az önálló szlovák állam létrehozásáról, Kárpátalját Magyarországhoz csatolták, Cseh- és Morvaországot pedig közvetlen német fennhatóság, protektorátus alá vonták.
A második világháború végén újjáalakult Csehszlovákia vezetői az ország széteséséért a német és magyar nemzetiséget tették felelőssé. Az 1945. április 5-én kihirdetett kassai kormányprogram deklarálta a németek és magyarok kollektív bűnösségét, a program kihirdetését számos magyarellenes megnyilvánulás, munkából való elbocsátások, utcai atrocitások, internálások követték. Májustól aztán egymást érték a két kisebbség teljes jogfosztásáról intézkedő köztársasági elnöki rendeletek, az úgynevezett Benes-dekrétumok.
Edvard Benes 1935-től volt Csehszlovákia köztársasági elnöke, hivataláról 1938 októberében, a müncheni döntés után mondott le. A politikus 1945. május 16-án ismét elfoglalta az államfői széket, de hivatalosan csak majdnem egy évvel később, 1946. június 19-én választották meg a tisztségre. Benes 1945 májusa és az Ideiglenes Nemzetgyűlés október végi megalakulása között elnöki dekrétumokkal kormányzott. A 143 rendeletet 1946 márciusában utólag, visszamenőleges hatállyal emelték törvényerőre, s többségük még ma is hatályos. A dekrétumok nagyobb része az ország újjáépítésével foglalkozott, de 33 közvetlenül vagy közvetve a nem szláv nemzetiségek ellen irányult, korlátozva alapvető jogaikat.
|
|
A dekrétumok rendelkeztek többek között a németek, a magyarok, valamint az állam egyéb ellenségei vagyonának kártalanítás nélküli elkobzásáról, mezőgazdasági ingatlanjaik cseh és szlovák földművesekkel való betelepítéséről. A tetőpontot az 1945. augusztus 2-án kelt 33. rendelet jelentette, amely augusztus 10-i hatállyal megfosztotta a magyarokat és a németeket állampolgárságuktól, büntetlenséget csak a lojális, 1938 előtt is csehszlovák állampolgárok kaptak. A hontalanná vált németeket és magyarokat ezután közmunkára kötelezték, lehetségessé vált vállalkozásaik kártalanítás nélküli kisajátítása, egy újabb alkotmányrendelet pedig lehetővé tette a hatóságok által megbízhatatlannak minősített személyek őrizetbe vételét is.
A dekrétumok lehetővé tették továbbá a magyar közalkalmazottak elbocsátását, nyugdíjuk, szociális segélyük, egészségügyi ellátásuk megvonását, a magyar nyelvhasználat betiltását a közhivatalokban és az egyházi szertartásokon, a magyar hallgatók kizárását az egyetemekről, a magyar kulturális és társadalmi egyesületek feloszlatását, a magyar nyelvű könyvek, újságok kiadásának megtiltását, magyar nemzetiségű személy még polgári pert sem indíthatott.
A tiszta szláv állam megteremtésén fáradozó kormány az országból hárommillió németet telepített ki. A magyar kisebbség felszámolása érdekében - mivel a nagyhatalmak az egyoldalú kitelepítéshez nem, csak a lakosságcseréhez járultak hozzá - változatos módszereket vettek igénybe. Kiűztek 36 ezer, 1938 előtt magyar állampolgársággal rendelkező személyt, internálták a pozsonyi, kassai, komáromi magyarokat, akiknek a lakásait is elkobozták. 1945-46 telén fűtetlen marhavagonokban 40-45 ezer magyart deportáltak a Szudéta-vidékre. Beindult a reszlovakizáció, amely lehetőséget adott "az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak" a visszatérésre az anyanemzethez, gyakorlatilag a vagyonelkobzástól és kitelepítéstől való mentesítést és az állampolgári jogok megszerzését ígérte.
Ezzel a "nyomásgyakorlással" sikerült megegyezésre kényszeríteni a budapesti kormányt a magyarellenes politikát betetőző lakosságcseréről. 1947. április 12. és 1949. június 5. között 73 273 szlovák hagyta el Magyarországot, Szlovákiából 89 660 magyart űztek el, de több tízezer volt azok száma, akik már a deportálások idején menekültek át Magyarországra, egy ideig több ezer magyart tartottak szlovákiai munkatáborokban.
Az 1948 februári kommunista hatalomátvételt - szovjet nyomásra - enyhülés követte. Az 1948. október 25-i törvény hűségeskü letétele után visszaadta a magyar nemzetiségűek állampolgárságát. A két ország 1949. július 25-i megállapodása értelmében az áttelepített magyarok vagyona fejében Csehszlovákia elengedte Magyarországnak a fizetendő 30 millió dollárnyi háborús jóvátétel hátralévő részét. A kényszer szülte reszlovakizációs nyilatkozatokat csak 1954-ben érvénytelenítették.
A Benes-dekrétumok visszavonását, hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaszolgáltatását - mind a szudétanémetek, mind a magyarok esetében - a kommunizmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem az 1993-ban létrejött Cseh Köztársaság és Szlovák Köztársaság nem tűzte napirendre. A szlovák parlament 2007. szeptember 20-án határozatban szögezte le, hogy a dekrétumokból "eredő jogi- és tulajdonviszonyok megkérdőjelezhetetlenek, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok".
Forrás: Múlt-kor.hu
