Hans-Joachim „Hajo” Herrmann 1913. augusztus 1. Kielben született. Katonai karrierje 1933-ban gyalogsági tisztként kezdődött, majd 1935-ben – immár hadnagyként – kapott megbízást az újonnan megalakult Luftwaffe állományában. 1936-1937 között a Kondor Légió egyik Junkers Ju 52/3m típusú bombázógépének pilótájaként részt vett a Spanyol polgárháborúban. A II. világháború kitörése után – Heinkel He 111P típusú repülőgépével – immár a 4. bombázóezred III. osztályának (III./KG 4) tagjaként a Lengyelország, majd Norvégia feletti légi háborúban repült bevetéseket. Ezután ott volt a Franciaország elleni hadjáratban is. 1940. június 20-án kinevezték a 4. bombázóezred 7. századának (7./KG 4) parancsnokává. Ebben a beosztásában számos támadást vezetett Nagy-Britannia ellen, az angliai légi csata idején. Időközben századát átképezték a Junkers Ju 88A típusra, majd később áthelyezték őket a 30. bombázóezred (KG 30) állományába. 1940. október 13-án eredményei elismeréseképpen elnyerte a Vaskereszt Lovagkeresztje kitüntetést.
1941 februárjában osztályát Szicíliába irányították, ahonnan további bevetéseket hajtottak végre a stratégiailag fontos brit haditengerészeti bázis, Málta ellen. Ezután részt vett Görögország, majd pedig Kréta és Észak-Afrika ellen indított támadásokban is. Hajo Herrmann 1941. április 6-án szerzett magának újabb hírnevet, amikor mindössze 2 bombával telibe talált egy lőszerszállító hajót Pireusz kikötőjében. A hatalmas robbanás következtében viszont nemcsak ez a lőszerszállító, hanem 10 másik hajó (!) is elsüllyedt, ráadásul számos hadihajó megrongálódott. Ezután 1941 májusában – egy rövid ideig – Hollandiában, a XI. repülőhadtestnél teljesített vezérkari beosztást, majd 1941 augusztusában visszatért ezredéhez, ahol a KG 30 III. osztályának átvette parancsnoki posztját. Ebben a minőségében vezetett támadásokat Nagy-Britannia ellen. 1942 elejétől alakulatát ismét Norvégiába küldték, ahonnan a sarkvidéki konvojok (pl. a PQ-17), valamint Murmanszk kikötője ellen intézett újabb bombatámadásokat. Hajo Herrmannt 1942. júliusában aztán a Luftwaffe vezérkarához (hadműveleti törzs) vezényelték, ahol rövid időn belül Hermann Göring birodalmi marsall közeli bizalmasa lett. Bombázó pilótaként 320 bevetést teljesített, miközben 12 hajót süllyesztett el 70.000 tonna össztömegben.
Herrmann a Luftwaffe hadműveleti törzsében is hamar hírnevet szerzett magának, amikor 1943 április-májusában kidolgozott egy új harcászati eljárást az éjszakai vadászok számára. Ezt az ellenintézkedést a Brit Királyi Légierő (Royal Air Force = RAF) Bombázó Parancsnokságának egyre fokozódóbb támadásai miatt kellett foganatosítani, mert a bombázások akkor már a Nagynémet birodalom hátországát súlyosan érintették. A Luftwaffe éjszakai vadászai (Nachtjäger) ugyanis egészen addig radarirányítással keresték meg a célokat, ám ez nem mindig volt eredményre vezető, mivel a rendelkezésre álló vadászerőnek csak töredékét tudták ily módon használni. Herrmann ellenben azzal az ötlettel állt elő, hogy támadások idején gyújtsanak tüzeket a földön, amelyek felülről nézve megvilágították a bombázókat. Ezek és a légvédelmi fényszórók keresőfényei így már lehetővé tették a nagy számban odaküldött Messerschmitt Bf 109-es és Focke-Wulf FW 190-es vadászok számára a vizuális célpontkeresést (ti. a négymotoros bombázók elfogását). Ehhez viszont az éjszakai repülésben is jártas, tapasztalt pilótákra, vagy repülő-oktatókra volt szükség, akiket önkéntes alapon elsősorban a bombázó alakulatoktól toboroztak. Ezt az ún. „Wilde Sau” (Vaddisznó) eljárást a 300. vadászezred (JG 300) 1943 nyarán alkalmazta először. (Az ekkor létrehozott JG 300 első parancsnoka természetesen Hajo Herrmann volt.) Az elméletét – harci körülmények között – maga Herrmann is kipróbálta, és végül több mint 50 éjszakai vadász bevetést repült, melyek alatt 9 db RAF bombázó megsemmisítését jelentette. Bár a JG 300 és más alakulatok is ígéretes kezdeti sikereket könyveltek el, később mégis igen nagy veszteségeket szenvedtek a pilóták és a gépek területén, amiket ráadásul a balesetek meg csak tovább fokoztak.
Ezek után Hajo Herrmann ismét egy magasabb beosztást kapott, és 1943 szeptemberében átvehette a 30. vadászhadosztály (30. Jagddivision) irányítását. Majd 1943. december 1-én előléptették ezredessé, valamint kinevezték a Luftwaffe éjszakai vadász erőinek felügyelőjévé (Inspekteur der Nachtjagd). Végül 1944. január 23-án (a Wehrmacht katonái közül 43-dikként) aztán megkapta a tölgyfalombos lovagkereszt mellé a kardok ékítményt is. (Így 2010-ben már ő volt az utolsó háborús túlélő, aki ezzel a magas katonai kitűntetéssel büszkélkedhetett!) Ezt követően 1944. márciusától már az 1. vadászhadosztályt (1. Jagddivision) vezette. Újabb kinevezést 1945 január végén kapott, amikor megbízták a 9. vadászrepülő hadosztály (9. Flieger-division /J/) irányításával.
1945-ben még alapító tagja volt, annak a háború végi elkeseredettségben született öngyilkos „Rammjäger” elképzelésnek, melynek értelmében 18-20 éves önkéntes pilótákat kellett volna kiképezniük és harcba küldeniük. Ezeknek a fiataloknak az volt a feladatuk, hogy a – könnyített és páncélozatlan – Bf 109-es vadászgépeiket nekivezessék a szövetségesek nappali bombázóinak, és lehetőleg végzetes sérüléseket okozzanak az ellenségnek. Herrmann ettől a „harci eljárástól” azt remélte, hogy nagyszámú német vadászgép bevetésével az Amerikai Egyesült Államok Szárazföldi Hadserege Légierejének (United States Army Air Force = USAAF) bombázói majd nagy veszteségeket fognak elszenvedni, és néhány hónapig képtelenek lesznek tovább folytatni a légi offenzívájukat. Utóbb 1945 áprilisában még harcba küldték a sebtében kiképzett önkénteseket a „Sonderkommando Elbe” fedőnév alatt, ám átütő eredményt azonban már ez a „módszer” sem hozott.
Hajo Herrmann 1945 májusában esett szovjet fogságba. A II. világháború során összesen több mint 370 bevetést repült, miközben négyszer lőtték le repülőgépét. A 10 éves hadifogság leöltése után, 1955. október 12-én érkezett vissza szülőföldjére, az akkori Német Szövetségi Köztársaságba. Ott aztán jogot tanult és Düsseldorfban ügyvédként telepedett le. 1959-ben felségül vette az énekes és egyetemi zenetanárnő: Ingeborg Reichelt. Házasságukból két gyermek született.
Hajo Herrmann a haláláig radikális nézeteket vallott, és többek között holokauszt-tagadókat, neonácikat és jobboldali szélsőségeseket is védett, olyan személyeket, mint: Otto Ernst Remer, David Irving és Fred A. Leuchter. Bár 2008-ban ünnepelte 95. születésnapját, ennek ellenére mégis tovább dolgozott. Végül 97 éves korában, 2010. november 5-én Düsseldorfban érte utol a halál. A Wehrmacht egykori ezredeseként Hajo Herrmann volt az utolsó legmagasabb rendfokozatú német főtiszt, aki a háború veteránjai közül a legtovább élt.
Felhasznált irodalom:
Berger, Florian: Mit Eichenlaub und Schwertern. Die höchstdekorierten Soldaten des Zweiten Weltkrieges. Selbstverlag Florian Berger, 2000.
Fellgiebel, Walther-Peer: Die Träger des Ritterkreuzes des Eisernen Kreuzes 1939-1945. Friedburg, Germany: Podzun-Pallas, 2000.
Herrmann, Hajo: Bewegtes Leben. Kampf- und Jadgflieger 1935-1945. Universitas Verlag, 1993.
Herrmann, Hajo: Als die Jagd zu Ende war. Mein Flug in die sowjetische Gefangenschaft. Universitas Verlag, 2003.
Herrmann, Hajo: „Supersoldiers“ - Die Wehrmacht im Urteil ausländischer Experten. München. FZ-Verlag, 2006.
Herrmann, Hajo: Erinnerungen eines deutschen Luftwaffenoffiziers, 2006.
Herrmann, Hajo: Kleine Odyssee - Der Luftangriff auf den Hafen von Piräus, 2007.
Obermaier, Ernst: Die Ritterkreuzträger der Luftwaffe Jagdflieger 1939-1945. Mainz, Germany: Verlag Dieter Hoffmann, 1989.
Patzwall, Klaus D. and Scherzer, Veit: Das Deutsche Kreuz 1941-1945. Geschichte und Inhaber Band II. Norderstedt, Germany: Verlag Klaus D. Patzwall, 2001.
Schaulen, Fritjof: Eichenlaubträger 1940-1945. Zeitgeschichte in Farbe I Abraham-Huppertz. Selent, Germany: Pour le Mérite, 2003.
Scherzer, Veit: Die Ritterkreuzträger 1939–1945 Die Inhaber des Ritterkreuzes des Eisernen Kreuzes 1939 von Heer, Luftwaffe, Kriegsmarine, Waffen-SS, Volkssturm sowie mit Deutschland verbündeter Streitkräfte nach den Unterlagen des Bundesarchives. Jena, Germany: Scherzers Miltaer-Verlag, 2007.
Írta: Kiss Kálmán
