Az ambiciózus és törtető Leni Riefenstahl nevét mára mindenki ismeri: a
nő ugyanis Hitler kegyenceként rendezhetett filmet a nürnbergi náci
seregszemléből, Az akarat diadala címmel, majd készíthette el az
1936-os berlini olimpia dokumentum-reklámfilmjeit. Életrajzából azonban
kiderül, hogy többször próbálta meghamisítani saját múltját is.
„Százegy esztendősen halt meg: alig három évvel élte túl a XX.
századot, amelynek hajnalán született, s amelynek démoni természetét
nemcsak ábrázolta, hanem személyiségével, életsorsával meg is
testesítette.” "Ki volt ez a százegy évet megélt asszonyság? - kérdezi a magyar kiadáshoz írt utószavában Báron György. "Zseniális
dokumentumfilmes? Ördögi pártpropagandista? Megalkuvó kurzusművész?
Hithű náci? Életművész, aki minden rendszerben a felszínre küzdötte
magát, s erejével, vitalitásával még ellenfelei csodálatát is kivívta?
A modern történelem legsátánibb tömeggyilkosainak barátja, cinkosa,
tettestársa?"
A szakszerű, forráskritikai alapon megírt életrajz elején megtudhatjuk, hogy Leni fiatalkori álmai egy sérülés miatt értek véget: az arrogáns és akarnok, szexuálisan túlfűtött nő ekkor fordult a tánctól a színjátszás és a filmek világa felé. A húszas évek végére már a német játékfilmek sztárjaként szerepelt, ezekben szépsége és atlétikussága egyaránt kibontakozhatott. Folyamatosan ébredt öntudatra: akaratos nőként maga mellé gyenge férfiakat válogatva indult meg szakmai karrierjén.
Balázs Bélával közösen készített Kék fény című filmje - amely után már letagadta a zsidó származású rendezőt-forgatókönyvírót - után rajongói között tarthatta számon Adolf Hitlert is, aki 1932 tavaszán a Balti-tenger partjára is meghívta üdülni. Riefenstahl emlékezete szerint a parti séta közben Hitler ígéretet tett: hatalomra kerülése esetén propagandafilmek készítésére kap megbízatást. Az ígéretet a náci vezető beváltotta: 1936-ban Hitler unszolására Riefenstahl filmesítette meg a berlini olimpiai játékokat, amelyet egyértelműen arra használtak fel, hogy a náci rendszert kedvező színben tüntethessék fel a nemzetközi közvélemény előtt.
Steven Bach alapos kutatómunkára támaszkodó életrajza felsorakoztatja Riefenstahl számos fejezetből álló életének könyörtelen tényeit: hogy szenvedélyes híve lett Hitlernek, miután elolvasta a Mein Kampf-ot; hogy több náci vezér egyengette karrierjének útját; hogy szemtanúja volt lengyel zsidók lemészárlásának, bármilyen hévvel tagadta is később; és hogy ingyen statisztálásra kényszerített koncentrációs táborokból kiválogatott romákat.
A háború után egyértelműen a vesztes náci rendszer szekértolóinak táborába sorolódott. Bár mindig is tagadta, hogy a náci part tagja lett volna, kétszer bíróság előtt is színt kellett vallania arról, mennyire hidegen is hagyta a politika. A háború után önmagát újra kitalálva fotósként kezdett új és szintén sikeresnek bizonyuló pályát, amikor Szudánban "felfedezte" a nubákat, azután pedig a tenger mélyének élővilágát fényképezte - és közben mindent elkövetett, hogy elperelje az örökséget testvére gyerekeitől.
Szépségénél és tehetségénél csak ambíciója és alkalmazkodóképessége volt nagyobb. A szépség megszállottjaként magyarul is megjelent önéletrajzában ugyanúgy kozmetikázta élettörténetét, ahogyan filmjeiben a náci Németország szörnyű valóságát. Steven Bach most elfogulatlanul és pontosan mutatja be Leni Riefenstahlt és munkásságát, a korszakot, amelyben élt, és a kiemelkedő művészeket, akikkel együtt dolgozott, s akik véleménye sokszor igencsak ellentmondásos volt a nővel kapcsolatban. Leni hatása ugyanis elsöprő lehetett: Bach könyve szerint még 98 éves korában is olyan kisugárzása volt, mint 21 évesen, a berlini színpadokon lehetett.
A fordítást szakmai szempontból Báron György (film) és Kalakán László (történelem) nézték át, míg a Lenit értékelő, és a könyvet méltóképp lezáró utószót Báron György írta.
A szakszerű, forráskritikai alapon megírt életrajz elején megtudhatjuk, hogy Leni fiatalkori álmai egy sérülés miatt értek véget: az arrogáns és akarnok, szexuálisan túlfűtött nő ekkor fordult a tánctól a színjátszás és a filmek világa felé. A húszas évek végére már a német játékfilmek sztárjaként szerepelt, ezekben szépsége és atlétikussága egyaránt kibontakozhatott. Folyamatosan ébredt öntudatra: akaratos nőként maga mellé gyenge férfiakat válogatva indult meg szakmai karrierjén.
Balázs Bélával közösen készített Kék fény című filmje - amely után már letagadta a zsidó származású rendezőt-forgatókönyvírót - után rajongói között tarthatta számon Adolf Hitlert is, aki 1932 tavaszán a Balti-tenger partjára is meghívta üdülni. Riefenstahl emlékezete szerint a parti séta közben Hitler ígéretet tett: hatalomra kerülése esetén propagandafilmek készítésére kap megbízatást. Az ígéretet a náci vezető beváltotta: 1936-ban Hitler unszolására Riefenstahl filmesítette meg a berlini olimpiai játékokat, amelyet egyértelműen arra használtak fel, hogy a náci rendszert kedvező színben tüntethessék fel a nemzetközi közvélemény előtt.
Steven Bach alapos kutatómunkára támaszkodó életrajza felsorakoztatja Riefenstahl számos fejezetből álló életének könyörtelen tényeit: hogy szenvedélyes híve lett Hitlernek, miután elolvasta a Mein Kampf-ot; hogy több náci vezér egyengette karrierjének útját; hogy szemtanúja volt lengyel zsidók lemészárlásának, bármilyen hévvel tagadta is később; és hogy ingyen statisztálásra kényszerített koncentrációs táborokból kiválogatott romákat.
A háború után egyértelműen a vesztes náci rendszer szekértolóinak táborába sorolódott. Bár mindig is tagadta, hogy a náci part tagja lett volna, kétszer bíróság előtt is színt kellett vallania arról, mennyire hidegen is hagyta a politika. A háború után önmagát újra kitalálva fotósként kezdett új és szintén sikeresnek bizonyuló pályát, amikor Szudánban "felfedezte" a nubákat, azután pedig a tenger mélyének élővilágát fényképezte - és közben mindent elkövetett, hogy elperelje az örökséget testvére gyerekeitől.
Szépségénél és tehetségénél csak ambíciója és alkalmazkodóképessége volt nagyobb. A szépség megszállottjaként magyarul is megjelent önéletrajzában ugyanúgy kozmetikázta élettörténetét, ahogyan filmjeiben a náci Németország szörnyű valóságát. Steven Bach most elfogulatlanul és pontosan mutatja be Leni Riefenstahlt és munkásságát, a korszakot, amelyben élt, és a kiemelkedő művészeket, akikkel együtt dolgozott, s akik véleménye sokszor igencsak ellentmondásos volt a nővel kapcsolatban. Leni hatása ugyanis elsöprő lehetett: Bach könyve szerint még 98 éves korában is olyan kisugárzása volt, mint 21 évesen, a berlini színpadokon lehetett.
A fordítást szakmai szempontból Báron György (film) és Kalakán László (történelem) nézték át, míg a Lenit értékelő, és a könyvet méltóképp lezáró utószót Báron György írta.
Forrás: Múlt-kor
