Budapest 1945-ös ostromát a lakosság az óvóhelyeken vészelte át. A
Magyar Nemzeti Múzeum pincei is számos embernek nyújtottak menedéket.
Fettich Nándor napló(i)ban bő egy hónap tragikus, ugyanakkor felemelő
eseményeit örökítette meg.
Fettich Nándor régész ún. ostromnaplóját sokáig valamiféle titok
övezte. A kilenc, számozott gépelt példányban létező dokumentumból csak
1996-ban jelentek meg az első részletek. Akik még személyes ismerték
Fettichet többre számítottak, mivel nekik egy részletezőbb naplóról
volt tudomásuk. Végül nekik lett igazuk: 1999 őszén a régész családja
átadta az eredeti, kézzel írt füzeteket. Ezek valóban sokkal több
információt tartalmaztak a Magyar Nemzeti Múzeum ostrom alatti életéről.
A kéziratok tanulmányozása után világosan kiderült, hogy a gépelt példány voltaképpen kivonatként funkcionált. De a naplók leszármazási „táblája” tovább bonyolódott, amikor előkerült egy újabb füzet: ennek 26 oldala megegyezett a gépelt verzió szövegével. A változatok egymáshoz való viszonyát nehéz megállapítani. Nehezen elképzelhető, hogy Fettich egyszerre két naplót vezetett volna. Inkább az a valószínűbb, hogy az eredeti szövet kivonatolva készített egy ál-naplót, és ezt gépelte át még az 1960-as évek elején.
Bárhogy is történt, a napló alapján megelevenednek a Magyar Nemzeti Múzeum pincéjének háborús mindennapjai. Igaz, mint általában az ilyen típusú forrásokat, ezt a naplót is kellő kritikával kell szemlélnünk, mivel szubjektív volta miatt óhatatlanul is bizonyos dolgok/személyek előtérbe kerülnek, vagy éppen háttérbe szorulnak. Ugyanakkor a pincében élők közül egyedül Fettich szánta rá magát, hogy az eseményeket megörökítse, a hivatalos iratok egyáltalán nem árulkodnak az ostrom alatti lét megpróbáltatásairól. Egyértelmű, hogy Fettich főként magát állította a történések középpontjába, de minden bizonnyal ezt annak is köszönhette, hogy német és orosz nyelvtudásának köszönhetően mindkét féllel meg tudta magát értetni. A férfi a nehéz helyzetekben is feltalálta magát, és az a cél vezérelte, hogy a Múzeum pincéjébe menekült embereket és a műkincseket megmentse.
A szovjetek először 1945. január 16-án léptek a Magyar Nemzeti Múzeumba. Fettich meg is jegyezte: „Nevezetes nap! A múzeum lakóinak legnagyobb része ekkor látott először vörös katonát!” A „lakók” pontos létszámáról nincsenek egyértelmű adataink. Többen a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai voltak. Méri István régész, Kretzói Miklós geológus, Huszár Lajos numizmatikus, Györke József és Kriván Mihály könyvtárosok, Ipacs Pál restaurátor, Nemeskéri János antropológus, Tasnádi Kubacska András paleontológus, Bezdek Ferenc kertész, Szabó Ferenc gépész. Más intézményekből is érkeztek ide menekültek. Molnos Lipót a párizsi Magyar Intézetet irányította, Fehér Miklós az egyetemen tanított. Érdekes, hogy a pincékben franciák is tartózkodtak. Pierre Moorgat követségi tisztviselő volt, Perre Gauthé díjtalan gyakornokként dolgozott a Nemzeti Múzeumban. Akik tehették, családtagjaikat is az óvóhelyre menekítették.
Fettich nem hallgatta el, hogy a kényszerű együttélés számos problémával járt együtt. Többször voltak kisebb-nagyobb nézeteltérések, sőt a legintelligensebb emberek gyakran megfeledkeztek magukról. Komoly konfliktus származott a horkolásból, a fő „hortyogó” például nem hitte el, hogy ő a tettes. Nem tudták kellő módon megoldani az anyagcseréből származó végtermékek biztonságos eltüntetését. Némely család gyermeknevelési módszere is feszültséghez vezetett: a gyermeket ugyanis hozzászoktatták, hogy mindenért ordítson, mivel így erősebb lesz a tüdeje. Többen kaptak idegösszeomlást, egy nő például a gyermekeit akarta megölni, hogy azt ne más hajtsa végre.
A szovjet katonák eltérően viselkedtek. Fettich beszámol olyanokról, akik műveltek voltak, velük könnyebben lehetett boldogulni. Egyikük, aki civilben földrajzot tanított, jártas volt a magyar őstörténetben. Mások vegzálták a lakókat, kenyeret, szalonnát, italt és kényelmes szállást követeltek. Egy élelmes őrnagy pedig minden számára hasznos dolgot összegyűjtött. A zabrálás állandó gondot jelentett, a katonák óraszeretetét itt is tetten lehetett érni. „Csakhamar ki is bökték: órát keresnek. Végre talál az egyik egy gyönyörű, zománc-diszitésű aranyórát. Nézegeti-nézegeti, én meg eltitkolva szörnyű aggodalmamat, kikapom kezéből, s azzal a magyarázattal, hogy nem jár, szerkezete teljesen rossz, bevágom a fiókba a többi ékszer közé. Ő azonban akkor már látta, hogy aranyóráról van szó, kikereste szépen és jobb felső kabátzsebébe csusztatta szemem láttára azzal a megjegyzéssel: ez jó lesz neki”. Egyes katonák pedig szinte gyermeki rajongással fordultak a kitömött állatok felé. Szerencsére a pincében élő nők el tudták kerülni az erőszak borzalmait, némi konyakkal és a bordélylátogatás reményével sikerült őket jobb belátásra bírni.
Az eredeti napló és a gépelt napló közötti legnagyobb eltérés a lapidárium január 28-án bekövetkezett kiégésében, pontosabban annak okában van. Az 1962-es visszaemlékezés szerint a Múzeum épületét a budai hegyekből belövés érte, míg az eredeti változat az orosz katonákat tette felelőssé. „Az őrnagy először is kereste a katonákat, akik a tüzet okozták. Megmagyaráztam neki, hogy már napok óta többször láttuk, hogy papírból fáklyákat csavarnak és így világítanak maguknak. A sötét lapidárium így gyulladt ki".
Fettich erről 1962-ben természetesen megfelelő magyarázattal szolgált: hirtelenjében téves információkat vetett papírra. Az oltás szervezettsége ellenére komoly értékek semmisültek meg. Egy márciusi jelentés szerint másod- harmadrendű régiségek, porcelánok, kerámia, egy régi ötvösműhely berendezése, régi vastárgyak, ónkannák- és tálak, szabadkőműves anyagok, felszerelések pusztultak el. A letétbe helyezett műkincsek jelentős része lett az enyészeté.
Február 13-a „végre az első nyugodtabb nap” volt, a Múzeum munkatársai nekiláttak a károk felmérésének és a járdák jégmentesítésének.
A kéziratok tanulmányozása után világosan kiderült, hogy a gépelt példány voltaképpen kivonatként funkcionált. De a naplók leszármazási „táblája” tovább bonyolódott, amikor előkerült egy újabb füzet: ennek 26 oldala megegyezett a gépelt verzió szövegével. A változatok egymáshoz való viszonyát nehéz megállapítani. Nehezen elképzelhető, hogy Fettich egyszerre két naplót vezetett volna. Inkább az a valószínűbb, hogy az eredeti szövet kivonatolva készített egy ál-naplót, és ezt gépelte át még az 1960-as évek elején.
Bárhogy is történt, a napló alapján megelevenednek a Magyar Nemzeti Múzeum pincéjének háborús mindennapjai. Igaz, mint általában az ilyen típusú forrásokat, ezt a naplót is kellő kritikával kell szemlélnünk, mivel szubjektív volta miatt óhatatlanul is bizonyos dolgok/személyek előtérbe kerülnek, vagy éppen háttérbe szorulnak. Ugyanakkor a pincében élők közül egyedül Fettich szánta rá magát, hogy az eseményeket megörökítse, a hivatalos iratok egyáltalán nem árulkodnak az ostrom alatti lét megpróbáltatásairól. Egyértelmű, hogy Fettich főként magát állította a történések középpontjába, de minden bizonnyal ezt annak is köszönhette, hogy német és orosz nyelvtudásának köszönhetően mindkét féllel meg tudta magát értetni. A férfi a nehéz helyzetekben is feltalálta magát, és az a cél vezérelte, hogy a Múzeum pincéjébe menekült embereket és a műkincseket megmentse.
A szovjetek először 1945. január 16-án léptek a Magyar Nemzeti Múzeumba. Fettich meg is jegyezte: „Nevezetes nap! A múzeum lakóinak legnagyobb része ekkor látott először vörös katonát!” A „lakók” pontos létszámáról nincsenek egyértelmű adataink. Többen a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai voltak. Méri István régész, Kretzói Miklós geológus, Huszár Lajos numizmatikus, Györke József és Kriván Mihály könyvtárosok, Ipacs Pál restaurátor, Nemeskéri János antropológus, Tasnádi Kubacska András paleontológus, Bezdek Ferenc kertész, Szabó Ferenc gépész. Más intézményekből is érkeztek ide menekültek. Molnos Lipót a párizsi Magyar Intézetet irányította, Fehér Miklós az egyetemen tanított. Érdekes, hogy a pincékben franciák is tartózkodtak. Pierre Moorgat követségi tisztviselő volt, Perre Gauthé díjtalan gyakornokként dolgozott a Nemzeti Múzeumban. Akik tehették, családtagjaikat is az óvóhelyre menekítették.
Fettich nem hallgatta el, hogy a kényszerű együttélés számos problémával járt együtt. Többször voltak kisebb-nagyobb nézeteltérések, sőt a legintelligensebb emberek gyakran megfeledkeztek magukról. Komoly konfliktus származott a horkolásból, a fő „hortyogó” például nem hitte el, hogy ő a tettes. Nem tudták kellő módon megoldani az anyagcseréből származó végtermékek biztonságos eltüntetését. Némely család gyermeknevelési módszere is feszültséghez vezetett: a gyermeket ugyanis hozzászoktatták, hogy mindenért ordítson, mivel így erősebb lesz a tüdeje. Többen kaptak idegösszeomlást, egy nő például a gyermekeit akarta megölni, hogy azt ne más hajtsa végre.
A szovjet katonák eltérően viselkedtek. Fettich beszámol olyanokról, akik műveltek voltak, velük könnyebben lehetett boldogulni. Egyikük, aki civilben földrajzot tanított, jártas volt a magyar őstörténetben. Mások vegzálták a lakókat, kenyeret, szalonnát, italt és kényelmes szállást követeltek. Egy élelmes őrnagy pedig minden számára hasznos dolgot összegyűjtött. A zabrálás állandó gondot jelentett, a katonák óraszeretetét itt is tetten lehetett érni. „Csakhamar ki is bökték: órát keresnek. Végre talál az egyik egy gyönyörű, zománc-diszitésű aranyórát. Nézegeti-nézegeti, én meg eltitkolva szörnyű aggodalmamat, kikapom kezéből, s azzal a magyarázattal, hogy nem jár, szerkezete teljesen rossz, bevágom a fiókba a többi ékszer közé. Ő azonban akkor már látta, hogy aranyóráról van szó, kikereste szépen és jobb felső kabátzsebébe csusztatta szemem láttára azzal a megjegyzéssel: ez jó lesz neki”. Egyes katonák pedig szinte gyermeki rajongással fordultak a kitömött állatok felé. Szerencsére a pincében élő nők el tudták kerülni az erőszak borzalmait, némi konyakkal és a bordélylátogatás reményével sikerült őket jobb belátásra bírni.
Az eredeti napló és a gépelt napló közötti legnagyobb eltérés a lapidárium január 28-án bekövetkezett kiégésében, pontosabban annak okában van. Az 1962-es visszaemlékezés szerint a Múzeum épületét a budai hegyekből belövés érte, míg az eredeti változat az orosz katonákat tette felelőssé. „Az őrnagy először is kereste a katonákat, akik a tüzet okozták. Megmagyaráztam neki, hogy már napok óta többször láttuk, hogy papírból fáklyákat csavarnak és így világítanak maguknak. A sötét lapidárium így gyulladt ki".
Fettich erről 1962-ben természetesen megfelelő magyarázattal szolgált: hirtelenjében téves információkat vetett papírra. Az oltás szervezettsége ellenére komoly értékek semmisültek meg. Egy márciusi jelentés szerint másod- harmadrendű régiségek, porcelánok, kerámia, egy régi ötvösműhely berendezése, régi vastárgyak, ónkannák- és tálak, szabadkőműves anyagok, felszerelések pusztultak el. A letétbe helyezett műkincsek jelentős része lett az enyészeté.
Február 13-a „végre az első nyugodtabb nap” volt, a Múzeum munkatársai nekiláttak a károk felmérésének és a járdák jégmentesítésének.
Forrás: Múlt-kor
