1941. december 7. óriási jelentőségű fordulópontot jelentett a második világháború menetében: a japán haditengerészet repülős alakulatai rendkívül nagyszabású és teljesen váratlan támadást hajtottak végre az amerikai haditengerészet hawaii bázisán, az Oahu szigetén található Pearl Harboron. A támadás során az amerikai csatahajó-állományban jelentős károk keletkeztek, és félő volt, hogy Japán képes lesz kialakítani a tengeri fölényt a Csendes-óceánon. A támadás bevonta az addig közvetlenül nem érintett Egyesült Államokat a világméretű konfliktusba. Mi volt az oka annak, hogy a japánok ennyire hatékonyan és észrevétlenül képesek voltak cselekedni
A süllyedő USS California csatahajó Pearl Harbornál, 1941. december 7. (kép forrása: historyonthenet.com)
Japán megállíthatatlan
Az Egyesült Államok vezetősége 1941 második felében már tudta, hogy Japán háborúra készül a Csendes-óceán nyugati térségében, illetve Délkelet-Ázsiában.
Tokiónak szüksége volt nyersanyagokra a Kínában az 1930-as évek óta folyó hadműveleteihez, legfőképpen olajra, ónra, bauxitra és gumira. Washington azonban nem ismerte meg időben e tervek végső formáját.
Az amerikai stratégák természetesen tudták, hogy a készülődő japán offenzíva elsősorban Hollandia és Nagy-Britannia délkelet-ázsiai külbirtokai ellen irányul majd, mivel az említett nyersanyagok forrásai jórészt e területeken helyezkedtek el.
Tudták azonban azt is, hogy az Egyesült Államok katonai jelenléte a Fülöp-szigeteken szintén célkeresztbe kerül előbb vagy utóbb.
Japán régóta terjeszkedett a kelet-ázsiai térségben – a század elején legyőzte a cári Oroszország térségbeli csapatait, megszállta Koreát, majd az 1930-as évek során előbb bábállamot alakított ki a Kínához tartozó Mandzsúriában, végül le is rohanta Kínát 1937-ben.
1940 júniusában az egész világ szemtanúja volt annak, ahogy a szigetország villámgyorsan arra kényszerítette Franciaországot, vonuljon ki Indokínából.
Az aggodalmat fokozta, hogy szeptember 27-én az Európában agresszorként viselkedő hatalmakkal, Németországgal és Olaszországgal megkötötte az úgynevezett háromhatalmi egyezményt.
Japán csapatok bevonulása Saigonba, 1940. szeptember (kép forrása: military.wikia.org)
Mindezeken túl azért is tudták az amerikaiak, hogy Japán nagyobb háborúba kezd – különösen akkor, ha átengedik neki az említett nyersanyagforrásokat, amelyekkel zavartalanul folytathatja műveleteit Kínában – mert az Egyesült Államok kriptográfusai megfejtették a japán külügy rejtjelrendszerét.
Mindazonáltal az amerikaiaknak semmiféle tudomása nem volt 1941. december 7-én reggel 7:50 előtt arról, hogy Tokió délkelet-ázsiai terveihez hozzátartozott egy bénító hatásúnak szánt megelőző csapás az amerikai Csendes-óceáni flotta ideiglenes otthona, Pearl Harbor ellen.
Azon későbbi elméleteket, melyek szerint Franklin Roosevelt amerikai elnök, vagy esetleg Winston Churchill brit miniszterelnök tudtak róla, és „hagyták” megtörténni, semmiféle bizonyíték nem támasztja alá.
E teóriák mind arra szolgálnak csupán, hogy elkendőzzék az amerikai katonai hírszerzés korabeli hiányosságait, amelyeket kihasználva a japánok soha nem látott méretű, tengerről indított légitámadást tudtak végrehajtani az amerikai flotta ellen.
Az előzetes tudás gondolata ellen több érv is szól. A Pearl Harbor elleni támadással egy időben indult meg a brit fennhatóság alatt álló Malájföld japán inváziója, tíz héttel később ennek csúcspontja volt Szingapúr eleste.
Brit katonák megadják magukat japán csapatoknak Szingapúrban 1942. február 15-én (kép forrása: dailymail.co.uk / Stephen Wynn / mediadrumworld.com)
Habár a britek nyilván mindent megtettek azért, hogy közelebb vonzzák az Egyesült Államokat a konfliktushoz, az amerikai segítséget a Németországgal szemben Európában folytatandó háborúban kívánták igénybe venni – nem egy kétfrontos háború rémálomszerű forgatókönyve esetén.
A Japán által a nyugati hatalmak gyarmati érdekeltségei ellen indított támadás legalább annyira felkavaró volt Nagy-Britannia számára, mint amennyire a Pearl Harbor elleni támadás az Egyesült Államoknak, és katonailag az addiginál is jóval nehezebb helyzetbe hozta – a helyzetnek senki sem örült, sem Londonban, sem Washingtonban.
Hiányos információ
Az Egyesült Államok 1941 folyamán számos elemét megismerte a japánok magasabb szintű politikai gondolkodásának, miután a „Magic” („Varázslat”) nevű művelet keretében megfejtésre került az úgynevezett „lila rejtjelrendszer”, amelyet a japán diplomácia használt belső kommunikációjához.
A japán államigazgatás és a haderő számos különféle rejtjelrendszert használt, azonban csak a „lilát” sikerült az amerikaiaknak időben megfejteniük. Részlegesen megfejtették ugyan a „JN25b”-nek nevezett haditengerészeti rendszert is, ebből azonban még nem tudtak értékelhető információt kinyerni a Csendes-óceáni flottára mért csapás előtt.
Japán Aicsi D3A „Val” zuhanóbombázó a támadás alatt (kép forrása: boston.com / U.S. Navy)
Az amerikai hírszerzés ismerte tehát a Tokió és a washingtoni japán nagykövetség között zajló titkosított kommunikáció tartalmát, azonban a diplomáciai üzenetekben ritkán fordul elő utalás konkrét katonai műveletekre. Az ezekre vonatkozó tervek részleteit egyébként sem adták le rádión, akár rejtjelezéssel, akár anélkül.
Roosevelt és külügyminisztere, Cordell Hull mindössze annyit ismerhettek a japán tervekből, amennyit a nemrég kinevezett miniszterelnök Hideki Todzsó a washingtoni nagykövetnek üzent.
Tokióból a háborús előkészületekre vonatkozó utasítások november 5-én futottak ki, háború megindításának döntése november 29-én született meg, és december 1-jén erősítette meg Hirohito császár.
Washingtonban e dátumok ismertek voltak, mivel az ottani japán nagykövetséget is érintették a belső üzenetekben.
Magukhoz a japán fegyveres erőkhöz az a parancs érkezett, hogy december 8-án számítsanak a háború kitörésére (a december 7-én Oahu szigeténél végrehajtott támadás Tokióban már december 8-ára esett).
Mivel azonban ilyen jellegű üzenetek nem futottak keresztül a külügyi csatornákon, az amerikaiak nem tudtak erről.
Mesteri felkészülés
Kijelenthető, hogy 1941 második felében Japán legnagyobb győzelme az volt, hogy sikerült teljes titokban tartania a Pearl Harbor elleni kíméletlen csapás minden előkészületét.
A támadás terve végső soron arra szolgált, hogy biztosítsa Japán katonai fölényét a térségben, ha tárgyalásos úton nem sikerül elérni a kitűzött célokat.
Felszállni készülő japán repülőgépek egy repülőgép-hordozó fedélzetén 1941. december 7-én (kép forrása: Pinterest)
Az amerikai Csendes-óceáni flotta megbénításának terve számos olyan elemet tartalmazott, amely a történelem szinte minden sikeres meglepetésszerű támadásában közös pontot jelent.
Első lépésként a japánok felmérték a rendelkezésre álló legjobb útvonalat: ez a Csendes-óceán északi vizeit jelentette, távol a megszokott hajózási útvonalaktól, ahol mások észlelhetnék a Hawaii felé közelítő flottát.
Az útvonalat egy japán civil utasszállító hajó térképezte fel előre, amely azt jelentette a parancsnokság felé, hogy semmilyen más hajót nem észlelt útja során.
A tényleges hadművelet alatt a japán támadó erők még az időjárást is kihasználták: eső, illetve köd leple alatt maradtak észrevétlenek egészen a támadásig.
Japán találatok által okozott lőszerrobbanás a USS Shaw romboló fedélzetén, 1941. december 7. (kép forrása: fortune.com / Getty Images)
A sikeres titoktartás második fontos eleme a rádió- és egyéb kommunikációban tanúsított vasfegyelem volt.
Az útnak indult flotta teljes rádiócsendben közlekedett, miközben a Japán központi szigetei körüli haditengerészeti rádiós kommunikációt szándékosan megnövelték, hogy a külső megfigyelők számára ne legyen feltűnő a kiesés.
Magát a támadást is gondos precizitással készítették elő: a repülőgép-hordozókon szolgáló repülőgépek személyzete hónapokon át a várható célpontok makettjei ellen gyakorolta fegyverei használatát, a torpedóvető és zuhanóbombázó repülőgépek pilótái több száz repült órát jegyeztek ezen idő alatt.
Amerikai tengerészek állnak égő repülőgéproncsok közt a Ford Island-i repülőgép-támaszponton 1941. december 7-én. A háttérben a több találatot szenvedett, de végül el nem süllyedt USS Nevada csatahajó látható. (kép forrása: airandspace.si.edu)
A felmerülő technikai problémákat mind megvizsgálták, és jó előre kiküszöbölték. Ilyen volt például a torpedóvető repülőkről ledobott torpedók túl mélyre merülése, ami miatt azok eltéveszthették céljukat, illetve a sekély öböl medrének ütközhettek – végül fából készült vezérsíkok hozzáadásával javították ki a hibát.
A japán hadművelet minden apró részletét előre megtervezték, amennyire csak lehetett, és sikerült úgy elpróbálniuk annak menetét, hogy az amerikai hírszerzésnek fogalma sem volt róla.
A tervet 1941 augusztusában terjesztették a japán haditengerészet vezérkara elé, de az csupán egy hónappal a támadás előtt, november 3-án hagyta jóvá.
Az elbizakodottság ára
Az amerikai fél legfontosabb hibája a japán képességek súlyos alábecsülése volt. Az amerikai vezetés sosem képzelte korábban, hogy lehetséges repülőgép-hordozókra építve egy nagyszabású légitámadás végrehajtása, különösen nem a meglepetés erejével.
E lehetetlennek tartott bravúrt azonban a japánok végrehajtották. Ehhez azonban szükség volt az amerikaiak nemtörődömségére is.
A Hawaiin állomásozó amerikai erők rendelkezésére álló figyelmeztető, illetve védelmi rendszerek számos eleme nem működött 1941. december 7-én.
Amerikai mentőcsónak húzza ki a USS West Virginia csatahajó legénységének egy tagját a vízből 1941. december 7-én (kép forrása: boston.com / AP)
Oahu szigetére eddigre már telepítettek egy brit gyártású radarrendszert, amely az előző évben a német Luftwaffe ellen vívott angliai csatában már bizonyította képességeit.
Amikor azonban a radar jelezte nagy számú repülőgép érkezését észak felől, a szolgálatban lévő tiszt nem vette fenyegetésnek, mivel számított egy csoport amerikai bombázó érkezésére Kalifornia felől aznap.
Északi irányba az amerikaiak nem indítottak rendszeres járőrözést sem, amely jelezte volna az ebből az irányból közeledő fenyegetést – minden figyelem a déli és a nyugati irányra összpontosult.
Nem volt állandó harci repülős őrjárat a szigetcsoport egésze felett sem, amely észrevehette volna a betolakodókat.
A csatahajók kikötőjéről egy japán repülőgépről a támadás kezdetén készített fénykép (kép forrása: Wikimedia Commons)
Az amerikai vezetés számára úgy tűnhetett, mindezekre semmi szükség sincsen – elvégre nem jelenhet meg derült égből 350 japán repülőgép Japántól 5500 kilométerre. A korai érzékelési eszközök említett hiányosságai miatt azonban amerikai szemszögből pontosan ez történt.
Pearl Harbor légvédelme sem volt fényes állapotban. A haditengerészet büszkeségein, a csatahajókon lévő légvédelmi fegyverekhez a lőszert elzárva tárolták a fedélközben, olyannyira elenyészőnek látták itt a légitámadás esélyét.
Ráadásul senki sem volt szolgálatban ezeknél a fegyvereknél, mivel vasárnap volt, és a hajók legénysége a legminimálisabb létszámban volt csak a fedélzeten.
A szárazföldön a hadsereg állományába tartozó légvédelmi eszközök voltak ugyan elhelyezve, ezek közül azonban – szintén a támadás valószínűtlensége miatt – nem mindegyikhez volt lőszer.
„Emlékezz Pearl Harborra – dolgozz – harcolj – áldozz! – Mi emlékezni fogunk – és Istenre mondjuk, ti nem fogjátok elfelejteni!” – a támadás után készült amerikai propagandaplakát (kép forrása: investorplace.com)
A japánok hatékony hírszerzése azonban megbizonyosodott már jó előre arról, hogy a nagy csatahajók mindig Pearl Harborban töltik a hétvégét, és vasárnap rendszeresen általános pihenőnapot tartanak.
A támadást megelőző hetekben ugyan előfordultak vasárnap reggel is gyakorlatok, melyek során a hajók kifutottak, ezen a hétvégén azonban éppen nem volt ilyen.
Az egyszerű igazság az, hogy az amerikai oldalon senki sem sejtette, hogy Pearl Harbort minden előjel nélkül támadás érheti.
A Csendes-óceán nyugati felén egyre növekvő japán fenyegetés láttán sem gondolt senki ennek lehetőségére, Washingtonban Japán katonai képességeivel kapcsolatban a naivitás uralkodott.
Ezzel egy időben a japánoknak sikerült egy agyafúrt és precíz tervet a lehetőségekhez mérten maradéktalanul végrehajtaniuk, és elérni vele céljukat: az Egyesült Államok nem tudott közbeavatkozni, miközben a japán seregek elfoglalták Délkelet-Ázsia jelentős részét az elkövetkező évben.
Forrás: Múlt-kor.hu
