Ha a II. világháború harcai során lerombolt városok kerülnek szóba, bizonyára keveseknek jut eszébe a lengyel főváros, Varsó. Kevés település szenvedett el azonban olyan jellegű pusztítást a háború folyamán, mint a Visztula-parti metropolisz. Bár Sztálingrád, vagy Hamburg, Drezda és Köln is holdbéli tájra emlékeztettek a háború lezárásakor, Varsó nemcsak a kézzelfogható történelmét, kultúráját veszítette el, de megfogyatkozott civil lakosságát is kitelepítették - majd mindezt több mint négy évtized szovjet megszállás és kommunista diktatúra követte. Mindemellett a varsói felkelés eklatáns példája a hősies városi harcoknak. A varsóiak és a lengyel Honi Hadsereg ugyanis több mint két hónapig voltak képesek tartani a fővárost a nyomasztó technikai fölényben lévő Wehrmacht és SS-hadseregek ellen úgy, hogy mindezt a földalatti mozgalmuk keretében szervezték meg, külső segítséget alig kapva. Az utcáról utcára folyó harc pontosan 70 éve, 1944. augusztus 1-jén tört ki és 63 napig tartott.
Baljós atmoszféra
A német hadvezetés már 1942-ben felkészült arra az esetre, ha Varsóban felkelés törne ki: ez a terv a stratégiailag fontos gazdasági, igazgatási és közlekedési pontok védelmét foglalta magába. Az 1939. szeptember végén Varsóba még büszkén bevonuló németek a lengyel visszaemlékezések szerint 1944-re a keleti front közeledésével már nem voltak olyan hangulatban, mint azelőtt. Az egymilliós lengyel fővárost a felkelés kitörésekor alig tizenötezer német tartotta megszállva, ugyanis a megállíthatatlannak tűnő Vörös Hadsereg elleni harc egyre több ráfordítást kívánt.
A német védelem a Wehrmacht és SS-egységek mellett a Főkormányzóság rendőrségére (az ún. „sötétkék egyenruhás" kollaboránsokra), a kulcsfontosságú Visztula-hidak miatt pedig utászalakulatokra is számított. A náci uralom Lengyelországban egyfajta gyarmati státushoz volt hasonlítható, még a bábállami szintet sem érte el. A Krakkó központú Főkormányzóság helyzete a cseheknél is rosszabb volt. Ám a lengyelek nem adták fel az ellenállást: emigráns kormányuk Londonban majd' kétszázezer lengyel katonának parancsolt szerte a frontokon, míg Lengyelországban a földalatti mozgalmakat a Honi Hadsereg („Armia Krajowa") fogta össze, amely felett a londoni lengyel kormány állt.
A rendkívül jól szervezett földalatti mozgalom már készült a harcra. Titkos fegyverműhelyeik voltak, rögtönzött egyenruhákat készítettek, a Honi Hadseregnek működött a kommunikációja és már volt hierarchikus rendje. Ettől még természetesen egy irreguláris hadsereg maradt, de a partizánmozgalmak közül mégis kiemelendő, mert hadviselő félként viselkedett.
Tadeusz Bór-Komorowski (fedőnevén csak Bór) tábornok, a Honi Hadsereg feje 1944 nyarán hozzálátott a Varsót (és remélhetőleg Lengyelországot) felszabadító felkelés közvetlen előkészületeihez. A szövetségesek ekkor már Normandiánál harcoltak a Harmadik Birodalom ellen, míg a szovjet gőzhenger nagy sebességre kapcsolva közelített Lengyelország felé (Bagratyion-hadművelet).
A németek leterheltségével a lengyelek is tisztában voltak, és ha fenntartásokkal is, de reménykedtek a külső segítségben, ami nélkül aligha bízhattak egy eredményes felkelésben. A Szovjetunió ugyan 1939-ben hadat üzent Lengyelországnak és kivette a részét a köztársaság megsemmisítéséből, 1941. június 22. óta Németország - mint közös ellenség - egy oldalra állította őket. Sokan kételkedtek benne, hogy Sztálin együtt fog működni egy polgári, demokratikus, nyugatbarát lengyel mozgalommal befolyási övezetében, ahogy a katyni mészárlás sem a szövetségesi kapcsolatot erősítette.
Miért volt fontos a németeknek Varsó?
Bár a németeket meglepetésként érte a felkelés - a Főkormányzóság titkosszolgálata igen rossz munkát végzett -, mégis tudták, hogy a közeljövőben számolniuk kell vele. Hadvezetésük elhatározta, hogy Varsót mindenáron megtartja. De miért volt szükségük a németeknek egy lázongó városra kilométerekre a fronttól úgy, hogy híján voltak a nélkülözhető erőknek?
A kérdésre a stratégiai megfontolások adják meg a választ. Varsó ugyanis a lengyelországi közlekedéshálózat csomópontjaként - vasútjai miatt - kulcsfontosságú volt a keleti front védelmében, Lengyelország elvesztését követően pedig már Berlin kapui elé került volna a front. A stratégiai jelentőségen túl meg kell jegyezni, hogy győzelemben még mindig hívő nemzetiszocialisták „Lebensraum"-jának is útjában állt a lengyel főváros.
A Honi Hadsereg leginkább az angolszász segítségben bízott. Bór tábornok július 25-én kódolt üzenetet küldött Londonba, melyben a hamarosan kirobbanó harcokhoz kért támogatást a levegőből ejtőernyős egységek, hadianyag és egyéb ellátás formájában. A Vörös Hadsereg eközben nagyon megközelítette a lengyel fővárost: a front ágyúdörgéseit már hallották a varsóiak, amikor a felkelésre készültek.
Július 27-én a városban elhelyezett hangosbeszélőkön Ludwig Fischer, a Főkormányzóság kormányzója árokásási feladatokra utasította a varsóiakat, százezer „önkéntest" várva. Másnap Antoni Chruściel - fedőnevén: Monter ezredes -, a Honi Hadsereg varsói területi parancsnoka megfújatta a riadót és kihirdette a mozgósítást a felkelésre. Az árokásásra alig mentek el, ami jelezte, hogy a fegyveres konfliktus elérhető közelségbe került.
Július 29-én a sztálinista ellenállók is színre léptek. A nyugatbarát lengyelek és az emigráns kormány „riválisa", a kommunista Lengyel Népi Hadsereg intézett felhívást a varsóiakhoz, amelyben a Honi Hadsereg lába alól akarta kihúzni a talajt. A plakátok szerint a Honi Hadsereg vezetése gyáván megfutamodott, így a felkelés vezetése a szovjetbarát ellenállókra maradt. A Moszkvából sugárzott kommunista lengyel rádió is hasonlóan agitált. Az, hogy a lengyel kommunisták is elrendelték a mozgósítást, azt a hamis reményt keltette a varsóiakban, hogy a Vörös Hadsereg segítsége biztosra vehető.
Július 30-án már olyannyira lazult a német megszállás, hogy szinte nyíltan terjesztették a földalatti mozgalom sajtótermékét, a szamizdat Biuletya Informacynyt („Tájékoztató Katalógus"). Július utolsó napján Hitler Rainer Stahel repülőtábornokot küldte a város védelmének irányítására, ugyanis a felkelés már igencsak a levegőben lógott. A tölgyfalombokkal kiegészített Vaskereszt-birtokos Stahel a városi védelem szakértője volt.
D-nap után W-nap
Augusztus első napjára készen állt a Honi Hadsereg a felkelésre. 11:00-kor Otto Giebel SS-parancsnok magához hívta Fischer parancsnokot, mert az utcák már nem garantálták biztonságát. A felkelésre kitűzött W-óra ("wybuch", azaz a kitörés, kirobbanás ideje) még el sem érkezett, amikor Varsó Żoliborz negyedében egy csak „Marek" fedőnéven ismert százados egységével belefutott egy német járőrbe. A rejtett uniformisban és kabátjuk alatt gépfegyverrel felszerelkezett lengyelekre tüzet nyitottak, mire azok kézigránátokkal felrobbantották a német teherautót. A fegyveres felkelés elkezdődött.
16:30-kor Stahel riadóztatta a helyőrséget. A hangszórókon bejelentették, hogy a felfegyverzett civilek ellen kemény fellépés veszi kezdetét. A lakosokat sem kímélték: „bármely az utcán talált polgári személyre lőni fogunk" - idézi Norman Davies brit történész az eseményeket feldolgozó könyvében (A '44-es varsói csata. Bp., 2008.).
17:00-kor, a W-órában, a forgatókönyvnek megfelelően fehér-piros karszalagos felkelők vették tűz alá a németeket szerte a városban és támadták meg a kijelölt épületeket. A több mint 600 századba tömörült felkelők a mozgósításnak megfelelően kezdték meg a harcot gyülekezési pontjaikon. Az 50-100 fős századok sikeresen védték meg a város szűk utcáit és épületeit, de az ellenséggel ellentétben nem rendelkeztek nehéztüzérséggel és légvédelemmel (igaz, a Luftwaffe leterheltsége miatt alig vett részt a varsói csatában).
Az első napon sikerült elfoglalniuk a főpostát, a legnagyobb német fegyverraktárat, az erőművet és a vasútigazgatóságot. A siker szimbólumaként hamarosan fehér-piros zászló lengett a város legmagasabb épületén, a Prudentia Biztosítótársaság toronyházán. Az első napon 500 civil és 2000 lengyel katona halt meg. A legtöbb német a volt gettó területére (az előző varsói felkelés ott robbant ki 1943 tavaszán) ásta be magát. A felkelőknek állandó távírókapcsolatot csak másnap sikerült felvenniük Londonnal, ahonnan naponta kérték a várva várt segítséget, többek között a lengyel ejtőernyős-dandárt.
A németek dühödten reagáltak a felkelésre. Az SS birodalmi vezetője, Heinrich Himmler úgy érezte, kapóra jött a felkelés, hogy Varsót eltöröljék a föld színéről. A harcok elején jelentette Hitlernek: „Történelmi szempontból a lengyelek tette áldás. Most végezni fogunk velük... Varsót likvidáljuk, és ez a város, amely annak a 16-17 milliós nemzetnek a szellemi fővárosa, amelyik az utolsó 700 évben az I. tannenbergi csata óta elzárta az utunkat kelet felé, megszűnik létezni."
Augusztus 2-án Himmler parancsára végezték ki a Honi Hadsereg egyik megszervezőjét, Stefan Roweckit a Berlin melletti sachsenhauseni koncentrációs táborban. Maga Himmler augusztus 3-án érkezett meg a német és a lengyel főváros között félúton fekvő Poznańba, hogy beszédében a „faji határok kelet felé tolásának" visszafordíthatatlanságát hangoztassa.
Ugyanekkor a Führer Guderian tábornokon keresztül adott felhatalmazást Hans Franknak, a Főkormányzóság kormányzójának, hogy a felkelést minden lehetséges eszközzel igyekezzen elfojtani. A főként páncélosokból álló német felmentés már meg is indult a Visztula felé. Augusztus 4-ének éjszakáján a RAF Itáliából felszállt gépei utánpótlást dobtak le a varsóiaknak. Hatása leginkább lélektani volt, mert a felkelők érezhették: nincsenek egyedül. A főváros jelentős része ekkorra már a kezükben volt, de tudták: ha nem érkezik számottevő időn belül szárazföldi segítség, a túlerő eltiporja a Honi Hadsereget.
Augusztus 5-én Himmler a lengyel felmenőkkel is rendelkező Erich von dem Bach SS-Obergruppenführert küldte Varsóba, hogy vegye át a felkelők elleni harc irányítását. Ugyanekkor Frank főkormányzó már előrevetítette Varsó sorsát: „a felkelés elfojtása, vagy összeomlása után teljes elpusztításával fogjuk megbüntetni" [Varsót]. Az épületkárok és a fegyvertelen civil áldozatok száma már ekkor elképesztő méreteket öltöttek.
Sztálin "segítségnyújtása"
Augusztus 13-tól az alig néhány tíz kilométerről felszálló szovjet légierő is megkezdte az utánpótlás ledobását a felkelőknek, ám a ládák hol ejtőernyő nélkül értek földet - életveszélyesen és tartalmát sokszor tönkretéve -, hol olyan töltényt tartalmaztak, amely egyetlen, a Honi Hadsereg által használt fegyverbe sem illett. De Sztálin így legalább elmondhatta: „én megpróbáltam segíteni".
Szeptember 10-ére (az egyébként lengyel apától származó) Konsztantyin Rokoszovszkij, az I. belorusz front tábornoka támadásba lendült, de csak Varsó keleti részéig jutott. Annak ellenére, hogy az összeköttetés is megtörtént a felkelők és a szovjetek között, az offenzívával a következő évig vártak.
A szovjeteknek ugyanis kapóra jött, hogy a nyugatbarát, polgári demokrata lengyel vezetést a háborút lassan elvesztő nemzetiszocialisták fejezik le, elvégezve helyettük a Sztálin által piszkosnak vélt munkát. A Vörös Hadsereg így végignézte a Visztula jobb partjáról, amíg szemben az ellenségük legyőzi a velük elvileg szövetséges felkelőket, majd szisztematikusan elpusztítja a lengyel fővárost.
Bór tábornok szeptember végén már ultimátumokat küldözgetett Rokoszovszkij marsallnak, hogy ha nem indítja meg a felmentő támadását, akkor beszünteti a harcokat. Így is történt: a német-lengyel tárgyalások révén október 2-án a varsói felkelés utolsó lövése dördült el, másnap a felkelők megadták magukat.
Az alig 12 ezer, fegyverét letett felkelő fogolytáborba került, míg a civil lakosság zömét evakuálták. Ezután légvédelmi ágyúkkal, lángszórókkal és egyéb pusztító eszközökkel Hitler speciális egységei a földdel tették egyenlővé Európa egyik történelmi fővárosát.
Varsót az I. belorusz front (melynek élén akkorra már Zsukov marsall állt) több mint öt hónappal a felkelés kitörését követően, 1945. január 17-én "szabadította fel". A lengyel államot négy évszázada irányító főváros háború előtti épületeinek 85 százaléka pusztult el, a felkelők közül több mint 15 ezren haltak meg, míg a civil lakosság vesztesége 150-200 ezer fő volt. Úgy tűnt, hogy a felkelés 63 napja alatt - ahogy 1939-ben is - ismét közrejátszott Hitler és Sztálin a polgári, demokratikus Lengyelország elpusztításában.
A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és műödtetése konvergencia program„ című kiemelt projekt keretei között valósult meg.
Forrás: Múlt-kor
