A normandiai partraszállás 70. évfordulójának méltó megemlékezésére hihetetlen mennyiségű energiát fordítottak kormányok, hadseregek, civil szervezetek, múzeumok, katonai hagyományőrzők, és számtalan önkéntes éppúgy Normandiában, mint az Egyesült Államokban, vagy éppen Európa más országaiban. Belegondolni is szédítő milyen logisztikai akadályokat jelenthet csupán annak a megszervezése, hogy minden látogatónak jusson szállás, étel, ital. Persze Normandiában a „háborús turizmusnak” hagyománya van, így a szervezőket nem kellett félteni.
Ám nem ők voltak az egyedüliek, akik már legkésőbb a tavalyi megemlékezés óta igyekeztek megtalálni a lehetőséget, hogy emlékezzenek, és leróják a kegyeletüket az áldozatok előtt. A legfontosabbak, a mára kilencven évnél idősebb veteránok is kivették a részüket a felkészülésből, és a lebonyolításból. Ők, akik 70 évvel ezelőtt golyózáporban léptek újra Európa földjére, idén újfajta, szokatlan kihívásokkal néztek szembe, mégsem hátráltak meg, ugyanazzal az elszántsággal vették az akadályokat, mint azon a végzetes napon 1944-ben.
Legelső helyen a bürokrácia kitöltetlen kérdőív-halmai között kellett utat találnia azoknak a veteránoknak, akiknek annak idején a németek által telepített szögesdrót-akadályok, harckocsiakasztók, aknamezők útvesztői sem jelenthettek akadályt. Történt ugyanis, hogy a francia hatóságok, akik egyébként biztonsági okokból egy kisebb megyényi területet zártak le, négyhetes határidőt adtak meg a különféle veteránszervezeteknek, hogy minden tagjukat igazolják egy olyan kétoldalas, kétnyelvű kérdőív kitöltésével, amelyben olyan kérdéseket is feltettek, mint a veterán neve, rendfokozata, kitüntetései, volt alakulatának megnevezése, útvonalterve, továbbá a kérdőíven felbukkan az igen homályos „szerepe a partraszállásban” kitétel is.
A veteránoknak továbbá különleges belépési engedélyekkel kellett rendelkezniük, hogy részt vehessenek a megemlékezéseken. A francia rendőrség Normandia-szerte ellenőrzőpontokat állított fel, melyek a gyanús járműveket átvizsgálták, a nem megfelelő papírokkal rendelkező látogatókat pedig visszafordították.
A 89 éves hajdani rádiós, Ken Smith, az egyik, több tucat volt partraszállót tömörítő zarándokcsoport, a Normandiai Veteránok Szövetségének koordinátora így nyilatkozott az eljárásról: „Mikor legutóbb partot értem Normandiában nem kellett kitöltenem egy rakás papírt. Hogy őszinte legyek, az útlevelemre sem volt szükségem.” Smith életét is a beosztásának köszönheti, ugyanis a hátán cipelt, közel 15 kilós rádiója két, neki szánt német lövedéket is felfogott. A veterán értetlenül állt a bánásmód előtt. „A franciák eddig soha sem bántak eddig így velünk, ezért megrázott a dolog. A veteránok többsége kerekesszékben ül, vagy járókerettel, mankóval közlekedik, így nem látom át, milyen biztonsági kockázatot jelenthetnénk.”Ez az év az utolsó, amikor a Normandiai Veteránok Szövetsége ebben a formában megemlékezésen vesz részt, mivel novemberben a szervezet feloszlatja önmagát, miután taglétszáma drasztikusan megfogyatkozott az utóbbi években.
Akadtak olyan veteránok is, aki idén szintén kalandos úton jutottak el Normandiába. Ilyen veterán a Brit Királyi Haditengerészet hajdani tisztje, a 89 éves Bernard Jordan is, aki az összes háborús kitüntetésével a mellén, egyszerűen megszökött az idősek otthonából, ahol feleségével élt, miután a már korábban ismertetett regisztrációt lekésve nem vehetett részt a központilag szervezett emléktúrán. A veterán, aki remek egészségnek örvend az esti sétáját használta ki arra, hogy kompra szálljon, és átjusson Normandiába, miközben a brit rendőrség otthon már javában kereste. A veterán haditengerész, akit a kompon csak „játékos öregfiúként” emlegettek, jó kezekbe került, kabint, ellátást, és retúrjegyet is kapott, meghatottan tapasztalta a kompon utazók, és a személyzet előzékenységét, akik mind köszönetet akartak mondani neki hajdani helytállásáért. A komptársaság egyik munkatársa így jellemezte az idős veteránt: „Mindenképpen megvan a magához való esze, szellemes útitárs volt. Nem sokat beszélt a partraszállásról, inkább az tette boldoggá, milyen figyelmes mindenki a veteránokkal. Mikor beértünk a kikötőbe, a kompon, és a szárazföldön is integető tömeg köszöntötte.”
Amint partot értek, a veterán azonnal felhívta az otthont, és jelezte, hogy gond nélkül megérkezett Normandiába. Az idősek otthona vezetője így nyilatkozott: „Mielőtt eltűnt, nem beszélt arról, hogy mégis útnak indulna Normandiába.” A rendőrség helyi parancsnoka kiegészítette: „Az idős úrral mi is beszéltünk, megbizonyosodtunk róla, hogy egészséges, biztosított a szállása, étkezése, és hazaútja és megerősítettük, hogy itthon már nagyon várják a barátai, természetesen a megemlékezések után.”
Bernard Jordan, aki a háborút követően, nyugdíjazásáig Hove városának polgármestereként működött, így emlékezik a kalandra: „Itt voltam tavaly is, és mint látható, most is itt vagyok… jövőre talán újra nekivágok.” Arra a kérdésre, hogy fél-e valamilyen következményektől, ha hazaér így felelt: „Lehet, hogy kikapok miatta, de remélem, hogy mégsem.” A veterán egyébként rendszeres látogatója a normandiai megemlékezéseknek, részt vett az 50. és a 60. évforduló ünnepségein is.
Más utat választott Jim „Pee Wee” Martin, a 101. légiszállítású hadosztály 506. ejtőernyős gyalogezredének G századából. A veterán ejtőernyős ugyanis újra ejtőernyővel ért földet ugyanazon a mezőn, ahová 70 évvel korábban, teljes fegyverzetben érkezett meg a partraszállást előkészítő tömeges légideszant hadművelet keretében. A hajdan, 23 évesen szakasza egyik legidősebb tagjának számító katona mostani géptársai korhű egyenruhákba öltözött hagyományőrző ejtőernyősök voltak.
„Nem is hasonlít” Ezek voltak az első szavai mikor azt kérdezték, milyen volt az ugrása a D-napihoz viszonyítva. „most nem volt senki, aki rám lőtt volna”.
A tandemugrást követően riporterek hada vette körül a most 93 éves veteránt, aki bárkinek büszkén mesél a háborús élményeiről, most mégis zavarban volt. „Mindenki folyamatos félelemben élt. Aki mást mond, az egy marha. Mégis, ettől függetlenül tenned kellett a dolgodat. Ez nagykülönbség. Kicsit zavarba is ejt ez a nagy hízelgés, mert semmi különlegeset, vagy szokatlant nem tettünk. Csak csináltuk, amire kiképeztek minket.”
Az ugrással kapcsolatban ezt mondta: „Hogy őszinte legyek, az út a gépben mindig unalmas volt. A dolgok akkor váltak izgalmassá, amikor kijutottál a gépből…” a motivációját pedig önmagában kereste „ami igazán motivált, az egy kis adag egoizmus volt, hogy megmutassam, 93 évesen is meg lehet csinálni. Azt is be akartam bizonyítani, hogy, nem kell leülnöd, és meghalnod csak azért, mert megöregedtél. Menni kell tovább, és elfoglalni magad.”
A jövőre vonatkozó terveiről így beszélt „Ha visszajöhetek a jövő évben, újra ugrani fogok, ebben biztosak lehetnek!”
Források:
- http://www.warhistoryonline.com/war-articles/normandy-veterans-held-back-paperwork.html
- http://edition.cnn.com/2014/06/05/world/europe/d-day-paratrooper-jumps-again/
- http://www.bbc.com/news/uk-england-sussex-27735086#
Kiss (“Nix”) Dávid
