Tisza István e történelmi mondata tette világossá a magyar közvélemény és nem utolsó sorban a katonák számára, hogy a világháború megnyerésére nem maradt reményünk. Bár az igazságot mondta ki, mégis sokan támadták kijelentése demoralizáló volta miatt. Védekeznie nem sok ideje maradt: kevesebb mint két héttel később, az őszirózsás forradalom alatt merénylet áldozata lett. Miért pont őt tekintették kül- és belföldön egyaránt a világháború jelképének? Egyáltalán valóban Tisza volt a felelős Magyarország háborúba lépéséért? Miért ezt a mondatot tartja a történelemtanítás a vég kezdetének? A híres-hírhedt beszéd 95. évfordulóján ezekre a kérdésekre keressük a választ.
A háború jelképe
Tisza István – akinek apja, Tisza Kálmán mindezideáig Magyarország leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke volt 1875-1890-ig – 1918-ra a pusztító háború osztrák-magyar szimbólumává vált. Amíg a központi hatalmak a cári Oroszországot és a „kutya Szerbiát” vádolták a háború kitörésével, addig az antant a magyarokat a világháború fő felelősei közé sorolta, azt a téves meggyőződést követve, hogy a Monarchián belüli vezető szerep Magyarországé. Ahol pedig kétségkívül a legbefolyásosabb képviselő-politikus, Tisza Istváné volt akkoriban a főszerep.
A dualizmus alatt, ha nem is az osztrák birodalomfél, de a császári hatalom mindenképpen kezében tartotta a külpolitikát és a hadügyet, Magyarországnak előbbire Tisza szavaival élve csak „irányadó befolyása volt”. A kor nyugati politikusai, újságírói arra gondolhattak, hogy míg Magyarország Tisza vezetésével stabilnak látszott, Ausztriát belpolitikai válságok gyengítették, és a háború különben is a velünk határos Szerbia elleni támadással tört ki. II. Vilmos német császár és Erich Ludendorff német tábornok után Tisza Istvánt tekintette a nyugati sajtó a „leggyűlöletesebb ellenségnek”, a központi hatalmak harmadik legfontosabb emberének 1918-ban.
Tisza (másodjára) 1913 óta volt kormányfő, de miután IV. Károly 1917. nyarán lemondatta, még mindig a kormánypárt élén állt, és fajsúlyos politikai döntés nem született a hozzájárulása nélkül. A Tisza-ellenes propagandából külföldön Robert Seton-Watson és Eduard Beneš, míg Magyarországon Károlyi Mihály és Jászi Oszkár vette ki a részét. A Károlyi vezette baloldali ellenzék szakadatlan ellenfele volt Tiszának (egyik képviselőjük merényletet is kísérelt meg ellene 1912-ben). A geszti grófot a haladás és demokratizálás, azaz az általános választójog akadályának tekintették, ami Károlyiék szerint a nyugati hatalmaknál sem hozza jó színbe Magyarországot.
A Monarchia egyes politikusai és lakossága is Tiszát tekintette a háború fő felelősének. Ausztriában sokan például azért utálták, mert erőteljesen érvényesítette a magyar érdekeket, például a lakosságnak juttatott szén- és élelmiszerszállítáosk terén. Miután a szocialista Friedrich Adler 1916-ban meggyilkolta Karl von Stürgkh osztrák miniszterelnököt, vallomásában azt mondta, hogy eredetileg Tiszát akarta megölni, mert őt tartotta a birodalom diktátorának. Ekkorra Tisza már két merényleten is túl volt, de a jövő még további kettőt tartogatott számára.
A későbbiek folyamán a Károlyi körül tömörülő függetlenségi, polgári radikális és egyéb baloldali ellenzéki propagandának is Tisza lett a fő céltáblája, mint aki az elhúzódó háborús szenvedéseket csak meghosszabbítja. Az antantbarát magyar politikusok csak erősítették a nyugaton kialakult egyszemélyi felelősség képét. Ekkoriban nevezte a háborúellenes Galilei Kör gyakori vendégelőadója, Ady Endre Tiszát családi fészkük után „vad geszti bolondnak”.
Tisza késleltette a háború kirobbanását
Az kétségtelen, hogy a háborús miniszterelnök a hadba lépés után a háború elkötelezett híve volt, de mindig a magyar érdekeket tartotta szem előtt. Ahhoz, hogy eldöntsük, mennyire volt Tisza valójában felelős 1914-ben a háború kirobbanásáért, a választ a szarajevói merénylet és a hadiállapot közötti kritikus hónapban kell keresnünk. A legfontosabb döntéshozók e tekintetben a Monarchiában a három közös miniszter (akikhez néha csatlakoztak különböző osztályvezetők, vagy a vezérkari főnök is), a két birodalomfél miniszterelnöke és természetesen a közös uralkodó volt. Ebből a(z 1914-ben) 7 fős tanácsból akkor egyedül Tisza volt a hadüzenet ellenzője.
Tisza és felesége a Sándor-palota teraszán 1904-ben
A kormányfő reálpolitikusként jól átlátta a lehetséges háborús célokat. Ha a Monarchia bekebelezné Szerbiát, akkor drasztikusan megnőne a délszláv elem a birodalomban, ami akár trializmushoz, vagy az immár egyesült jugoszlávok kiválásához vezethetne. Mindkét lehetőség felborítaná a dualizmus kényes egyensúlyát és csökkentené Magyarország jelentőségét, vagy akár az etnikai összetételét is rontaná a magyar elem kárára, s még a Szent István-i Magyarország integritását is veszélyeztetné. Egy vesztes háború következményei pedig nyilvánvalóan tragikusak lehetnek. Nem volt tehát feltétlen híve Tisza egy Szerbia elleni háborúnak, ami győzelem esetén sem hozna sok előnyt. El is érte, hogy az osztrák-magyar diplomácia kijelentse: a birodalom nem készül területi hódításra Szerbiában.
A június 28-i merénylet után július 7-én ült össze Bécsben a fent említett minisztertanács. Itt Tisza kifejtette ellenérveit Szerbia megtámadásával kapcsolatban, amely „minden emberi számítás szerint Oroszország beavatkozását s így a világháborút idézné fel”. Tartott még az akkor szövetséges Román Királyság támadásától is, „miáltal a háború esélyei reánk nézve igen kedvezőtlenül alakulnának” – ekkor még nem tudta senki, hogy ebben prófétának bizonyult.
Javaslatai szerint Szerbiától – ha mégis megtámadja a birodalom – maximum határmenti stratégiai pontokat lehetne annektálni, nehogy még több szerb kerüljön Magyarországra. Szorgalmazta tehát, hogy ne ultimátumot, csak diplomáciai jegyzéket küldjenek déli szomszédunknak. Tiszát eközben a közös kormányzat vezetői és a király a háború fontosságáról győzködte. Bécsben ekkor már fogalmazták az ultimátum szövegét is. A magyar miniszterelnök egyedül maradt a birodalom vezető politikusai között a háború későbbre halasztásának gondolatával.
A magyar miniszterelnök két hétig késleltetni tudta a konfliktust. Ezalatt II. Vilmos a románokat igyekezett megnyerni és a Monarchia tudomására hozni, hogy habozásukat egy kis állammal szemben a gyengeség jelének vennék, ami veszélyes lenne a német-osztrák-magyar szövetségre nézve. A „Vasgróf” – ahogy sokan akkoriban nevezték – pedig a legyőzhetetlenek tartott Német Császárság szövetségében látta a Monarchia védelmének garanciáját.
A július 18-i közös minisztertanácson Tisza végül elfogadta a felhozott érveket és beleegyezett az ultimátum elküldésébe – ami elvileg ekkor sem jelentett konkrétan háborút. Amikor a nyomozás megállapította a szerb kormány bűnrészességét (a merénylők boszniai szerbek révén ugyanis osztrák-magyar alattvalók voltak!) keserűen vette tudomásul, hogy ilyen esetben elkerülhetetlen a Szerbia elleni ultimátum. Egy nagyhatalom nem engedheti meg, hogy „gyávaság bélyegét üsse magára és a nemzetére”. Mint ismeretes, a 23-án elküldött ultimátumot az orosz támogatás tudatában a szerbek elutasították, július 28-án, egy hónappal a szarajevói merénylet után pedig kitört a háború.
A vég kezdete
Katonailag a világháború már 1918 augusztusában eldőlt. A nyugati front összeomlani látszott a milliós amerikai hadsereg támadása nyomán. A Balkánon gyülekező angol-francia-olasz-szerb antanthaderő is támadásba lendült, Burián István közös külügyminiszter békejavaslatát pedig elutasították a nyugatiak. Szeptember 25-én Bulgária fegyverszünetet kért, 27-én az osztrák birodalomfél pedig készen állt államuk belső átalakítására. Október 4-én világossá vált Woodrow Wilson amerikai elnök viszontválaszából, amelyet Wekerle miniszterelnöknek küldött, hogy a szövetséges hatalmak nem a Monarchiával, hanem annak utódaival tervezik a békerendezést.
Tisza ekkor még hitte, hogy lehetséges Magyarország integritásának fenntartása a status quo alapján, míg az antantbarát Károlyiék ezt csak a demokratikus átalakulással látták lehetségesnek. Tiszának ellenben régi meggyőződése volt, hogy az általános választójog veszéllyel jár. Október 16-án Károly mint osztrák császár bejelentette Ausztria föderális állammá alakítását, ami ekkor már nem volt elég a cseh, olasz, és lengyel nemzetiségeknek. Wekerle és Burián közbenjárására a császár leszögezte, hogy ez nem érinti a magyar Szent Korona országait.
Magyar részről a kormány és a parlament így megdőlni látta az 1867-es alapokat és kimondta a szimpla perszonáluniót, azaz a dualizmussal való szakítást Ausztriával. Ám ez inkább a jobb békefeltételek kieszközlése, mint a közjogi kérdés megoldása végett történt. Ezen a napon egyébként Tisza életét egy csütörtököt mondott fegyver mentette meg.
„A háború megnyerésére többé reményünk nem lehet”
Drámai beszéde, amit a Képviselőházban mondott október 17-én, bevonult a történelem lapjaira: „Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály tisztelt képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. Elvesztettük nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy (…) a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet.”
Sokan bírálták Tiszát ezért a kijelentésért, mert vezető politikus szájából elsőként hangzottak el nyilvánosan ezek a szavak. Elég belegondolni, milyen hatást gyakorolt mindez egy lövészárokban küzdő, lesoványodott, kimerült katona moráljára. Sokan úgy tartották, ez a „kegyetlen vallomás” fosztotta meg a harcolókat az utolsó reménytől.
Mentségére szolgál, hogy az ausztriai katonákra Károlyi manifesztuma így is drámai hatással volt, a nemzetiségi katonáknak pedig Wilson önrendelkezési ígérete és a következő napokban-hetekben kikiáltott nemzeti tanácsok tették kérdésessé, hogy akkor milyen Ausztria-Magyarországért is harcolnak. Tisza a bírálatokra azt felelte, hogy válságos helyzetekben ki kell mondani az igazságot, mert annak elhallgatása súlyosabb következményekkel is járhat. Mindenesetre már nem lehetett volna sokáig késleltetni a birodalom összeomlását, így hát Tisza „epizódja” legfeljebb gyorsította a folyamatot.
Tisza 17-i beszédében a változásokra is reagált. Az elszakadni kívánó nemzetiségi mozgalmakkal kapcsolatban csak egy kisebb értelmiségi körről beszélt, amely szembeszegült az egységes magyar állam eszméjével. Az ellene felszólaló román képviselőtársainak azzal érvelt, hogy az ő régi ugrai választókörzetében, ahol a választójoggal rendelkezők egyharmada román, még azok sem a román politikusokra, hanem rá szavaznának.
Rendkívül fontosnak tartotta meggyőzni a nyugati hatalmakat, hogy Benešék által „félre lettek informálva” és „az emberi haladás és szabadság fő érdekei is azt követelik, hogy a magyarság teljesítse küldetését a Duna-medencében”. Megindokolta az 1914-es eseményeket is: „a magyar nemzet (…) mindent elkövetett a béke fentartására, elment a béketűrésnek olyan hosszú útján, hogy már jóformán világnevetség tárgyává kellett lennie, és csak akkor ragadott fegyvert a kezébe, midőn a bizonyítékok” meggyőzték, hogy „megalázzanak, aztán tönkretegyenek bennünket”. A Monarchia részéről Oroszországnak nem sokkal később küldött hadüzenetet az „agresszív, autokrata Oroszbirodalom törekvései ellen való védekezés szükségességével” indokolta. A háború egyetlen eddigi pozitívumaként az orosz fenyegetés megszűnését tartotta beszédében, amely eddig a két államot létében fenyegette.
Október 22-én Tisza a király engedélyével dokumentumokkal is igyekezett bizonyítani, hogy ő eleinte ellenezte a háborút és hogy neki köszönhetően nem lett hadicél Szerbia bekebelezése. A királyi levéltár titkos dokumentumai egyébként csak 1919-re lettek kutathatóak, így a közvéleményre ez ekkor nem lehetett hatással. Az ellene zúduló propagandalavinát már nem tudta megállítani. 1918. október 31-én pesti villájában szervezett merénylet áldozata lett, a vértelen őszirózsás forradalom egyetlen áldozata. „Én éppúgy sajnálom, mint önök ezt a borzasztó katasztrófát, ami az országra szakadt, de ha jobban volnának informálva, nem vádolnának engem” – mondta a berontó katonánknak.
Forrás: Múlt-kor
