A második világháború idején megalakult és megszűnt hírszerző szervezet, az Office of Strategic Services (OSS) a Gemkapocs Hadművelet során azon ténykedett, hogy a háborút követően a náci Németország tudósait az Egyesült Államok szolgálatába állítsa. A kibontakozó hidegháborúban a fő cél az volt, hogy a német kutatók tudása és szakértelme ne Angliát, a megosztott Németországot vagy a Szovjetuniót gazdagítsa, hanem az amerikai hadiipart lendítse fel.
A lista
A feladat elvégzésével megbízott Joint Intelligence Objectives Agency (JIOA) már az európai győzelem után (1945. május 8.) elkezdte új feladatát, bár Truman elnök hivatalosan 1945 augusztusáig nem rendelte el a hadműveletet. A parancs értelmében ki volt zárva az „együttműködésből” minden olyan tudós, aki a náci párt tagjaként dolgozott vagy a náci militarizmus aktív támogatója volt. Ez a fajta korlátozás egyes esetekben könnyedén „átléphető” volt, mint például Wernher von Braun, Kurt Debus, Arthur Rudolph rakétatudósoknál, valamint Hubertus Strughold fizikusnál, akik korábban a szövetséges erők biztonságára nézve a „fenyegető” jelzőt kapták.
A JIOA önállóan működött, s a vezetés szempontjából kényelmetlen tudósok számára hamis foglalkozási és politikai életrajzot kreált. A nácizmus „szennyétől” ily módon kifehérített önéletrajzok a kormány rostáján végül átmentek. A művelet neve egyébként egy forrás szerint azokból az iratkapcsokból származik, amelyekkel a kétes hírű tudósok új politikai személyiségeit rögzítették az egyéb aktákhoz.
A Szovjetunió elleni Barbarossa-hadművelet, a leningrádi ostrom és a sztálingrádi csata sikertelensége után a németek logisztikai hátrányba kerültek. A hadjárat felemésztette a német erőforrásokat, a katonai-ipari komplexumok pedig nem voltak még felkészülve, hogy a Vörös Hadsereg ellenében meg tudják védelmezni a Harmadik Birodalmat. 1943 elején a náci kormányzat hadba hívta legkiválóbb tudósait, mérnökeit és technikusait, akik számtalan kutatásba és fejlesztésbe fogtak, hogy megtámogassák a német erőket a szovjetek elleni elhúzódó háborúban. Ebben az időben közel négyezer rakétatudós jött haza a frontról és látott munkába az észak-németországi Peenemündében.
A visszahívottakat először Werner Osenberg mérnök vezetésével világították át, amely során a Wehrforschungsgemeinschaft (Katonai Kutatószövetség) feje a politikai elkötelezettségüket vizsgálta meg. Az így megszületett Osenberg-lista a politikailag közömbös tudósok neveit tartalmazta. 1945 márciusában a Bonni Egyetem egyik vécéjében egy lengyel származású laboráns talált rá az Osenberg-lista egy darabkájára, amely az MI6-on keresztül az amerikai hírszerzés kezébe került - így készítették el az amerikaiak ezen lista felhasználásával a sajátjukat.
Segítség vagy károkozás?
A „ború” fedőnevű akció keretében 1945 júliusától kezdték meg a német tudósok „begyűjtését”, vagyis elfogását, akik legnagyobbrészt a Balti-tenger menti Peenemündében dolgoztak a V-2-es német rakéta tökéletesítésén; őket először Bajorországban szállásolták el. 1946 márciusa környékén, mikor a tudósok zömének tartózkodási helye már ismert volt, átnevezték a programot Gemkapocs Hadműveletre (Operation Paperclip). Annak ellenére, hogy a legnagyobb titokban folyt a szervezkedés, ebben az évben a sajtó több kutatót is szóra tudott bírni.
Az atomtudósok és fizikusok mellett az amerikaiak törekedtek arra is, hogy minél több vegyészt, orvost és haditengerészeti szakértőt szerezzenek meg. Eközben a Német Rakétaközpont technikai igazgatóját, Wernher von Braunt a Virginia állambeli Hunt börtönébe zárták, súlyosan megsértve ezzel az 1929-es genfi egyezményt, amelyet az USA is ratifikált. A meg nem kínzott, de erőteljes nyomás alatt álló német egy rabtársával később megpróbált megszökni a börtön kerítésén átmászva, ám az őrök lelőtték őket.
Az amerikaiak azért is igyekeztek 1945 májusától a német tudósok begyűjtését minél gyorsabban véghezvinni, mert egyrészt fel akarták használni tudásukat a még javában zajló távol-keleti harcok során, másrészt nagy volt az aggodalom, hogy a keresett németek lelépnek Spanyolországba, Argentínába vagy Egyiptomba, amely országok rezsimjei régóta szimpatizáltak a náci Németországgal.
Az amerikai erőfeszítések középpontjában Szászország és Türingia állt, ezen területek 1945. július elsejével a szovjet megszállási övezet részévé váltak. Addigra már több német kutatóintézet személyzetét is „evakuálták” az amerikaiak a később a keleti tömbhöz csatlakozó országrészből, főként Berlin környékéről. Azonban attól tartottak, hogy a szovjetek esetleg kiaknázhatnák az ottmaradottak tudományos és műszaki szakértelmét, így az amerikaiak július 1-je után sem álltak le az „evakuálási” terveikről Szászországra és Türingiára vonatkozóan. Az egyik parancs például így szólt:
„A kormány parancsa értelmében családjával és poggyászával jelenjen meg holnap 13:00-kor (1945. június 22. péntek) Bitterfeld városának főterén. Nincs szükség téli ruházatra, könnyen szállítható javakat, mint például családi dokumentumokat, ékszereket hozzon magával. Egy gépjárművel fogják Önöket a legközelebbi vasútállomásra vinni, ahonnan nyugatra utaznak tovább. Kérem, mondja el a levélvivőnek, hány tagot számlál a családja.”
1947-re a becslések szerint 1800 technikust és tudóst, valamint 3700 családtagot jutattak ki a nyugati oldalra. A speciális ismeretekkel rendelkezőket különválasztották, s különböző vallató központokba szállították, ahol esetenként több hónapon át folyt a kihallgatás. A Berlini Katonai Kormányhivatal, amelynek joghatósága alá esett a megszállt Németország nyugati része, 1947 novemberében egy konferencián vizsgálta meg a kitelepítettek pénzbeli kártérítési követeléseit, amelyeket az amerikai kormány ellen nyújtottak be. Egy évvel később 69,5 millió birodalmi márka kártérítést ítéltek számukra. Sok történész szerint a hadművelet, amely során az Egyesült Államok Németország legragyogóbb elméit állította maga „mellé”, jó néhány évre hidegre tette a német gazdaságot, hiszen megfosztotta a fellendüléshez szükséges szakértelemtől.
Forrás: Múlt-kor
