Nagy lehetőséget szalasztott el a katolikus egyház, amikor a vatikáni belső körök nyomására nem engedte meg, hogy nyilvánosságra kerüljön 1939-ben az az enciklika, amely egyházi szakértők szerint több százezer, de akár egymillió zsidó életét is megmenthette volna.
Az utóbbi években véget nem érő vita bontakozott ki XII. Pius pápa (1939-1958) pontifikátusának megítélése kapcsán, s gyakorta elhangzott az a vád, miszerint a katolikus egyházfő bűnt követett el, amikor nem emelte fel eléggé hangját a holokauszt ellen, nem gátolta meg a római zsidó közösség haláltáborokba hurcolását, és ezzel bizonyos fokig még hozzá is járult a rémtettekhez. A Vatikán mellett több könyv is igyekezett tisztázni Eugenio Pacelli szerepét, árnyalni az egyházfő egyoldalú megítélésén, s ennek eredményeképp immáron a pápával szemben rendkívül kritikus Izrael korábbi merev álláspontja is enyhülni látszik.
Ezekben a diskurzusokban sokkal kevesebb szó esik XII. Pius elődjéről, XI. Piusról (1922-1939), aki keményen fellépett az európai totalitárius rendszerek ellen és – mai szóhasználattal élve – valóságos egyházi kampányt folytatott célja elérése érdekében. Pius szélmalomharcra volt ítélve, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy még a Vatikán sem állt mögötte teljes mértékben. Új könyvében (The Pope’s Last Crusade) Peter Eisner egy végletesen megosztott egyházról ír: egyfelől ott volt a Szentatya, aki a lehető leghatározottabban elítélte Mussolini és Hitler rezsimjét, másfelől ott voltak azok a főpapok, akik úgy gondolták, hogy a pápa karakánsága visszaüthet és a katolikus egyházon fognak bosszút állni a sértettek.
XI. Pius célkitűzését egy amerikai jezsuita szerzetes, John LaFarge segítette. LaFarge egy dél-marylandi afrikai-amerikai közösségben végzett szolgálatot, majd New Yorkba került, ahol az America című katolikus lap hasábjain élesen kikelt a faji felsőbbrendűséget hirdető mítosz ellen. Tevékenysége hamar felkeltette a katolikus egyházfő figyelmét, ezért XI. Pius meghívta a Vatikánba a szerzetest, aki Párizsban egy, a pápai tanítás irányvonalába illeszkedő szövegen dolgozott, amelyből el is küldött egy példányt Rómába, hogy kikérje a Szentatya véleményét. Nem mindenki örült azonban az aktivista-szerzetes színre lépésének; a Vatikán falain belül azonnal megindultak az intrikák, amelyek egyetlen célt szolgáltak: elnyomni LaFarge üzenetét. Ezt sikerült is elérni, miután XI. Pius Rómában 1939. február 10-én elhunyt.
„Ha sikerült volna XI. Piusnak kiadnia a tervezett enciklikát, a zöld lámpa azonnal pirosra váltott volna. Ebben az esetben a német katolikus egyháznak meg kellett volna szólalnia és el kellett volna ítélnie a németországi zsidók üldözését. Ahogyan a német és a határon túli protestáns egyházaknak is” – fejtegeti Eisner. Az utód az elhunyt pápa államtitkára és jelöltje, Eugenio Pacelli bíboros lett, aki mindent megtett azért, hogy ne derüljön fény az enciklika tartalmára; állítólag még azt is elrendelte, hogy el kell égetni minden olyan üzenetet, amit XI. Pius írt.
Az enciklika erejében töretlen volt a hit. A National Catholic Reporter szerkesztői még 1972-ben is úgy látták, hogy „általa több százezer, akár egy millió ember életét lehetett volna megmenteni”. XII. Pius tevékenysége indulatokkal teli vitát eredményezett, a gúnyosan „Hitler pápájának” is nevezett egyházfő ellen felhozott leggyakoribb vád szerint nem tett meg mindent a zsidók deportálásának leállításáért.
Piusnak a holokauszt idején tanúsított szerepe tisztázására óriási igény mutatkozott, s ezt a Vatikán is felismerte. II. János Pál pápa hivatali ideje alatt, 1999-ben hozták létre a kérdés tisztázására a Vallásközi Kapcsolatok Zsidó Nemzetközi Szervezetét (IJCIC), azonban miután a Vatikán nem bocsátotta rendelkezésre a szükséges levéltári forrásokat, a szervezet egy év után feloszlott. Eisner szerint a helyzet némiképp javult 2003 után, de még mindig nem annyit, hogy a tények birtokában valós képet kapjunk arról, hogy mi is történt pontosan a Vatikánban a második világháború idején.
Forrás: Múlt-kor
