Németország-szerte visszaemlékezéseket tartanak, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy 1933-ban milyen körülmények között bukott el a parlamenti demokrácia és emelkedett fel Adolf Hitler - olvasható a HVG e heti számában.
A hatalom megragadásának napjaként (Machtergreifung) emlegetik 1933. január 30-át, amelyhez a náci párt totális uralmának kezdetét szokás kötni, amikor a befolyásolható és már szenilis Paul von Hindenburg birodalmi elnök kancellárrá nevezte ki Adolf Hitlert. A német közbeszédben, oktatásban, történelmi emlékezésben meghonosodott kifejezés arra utal, mintha akkor dőlt volna el minden.
Pedig nem egészen – hívta fel a figyelmet a HVG e heti számában olvasható írás. Bár az SA aznap fáklyás felvonulása azt a benyomást kelthette, hogy Hitler hatalma immár megkérdőjelezhetetlen, léteztek még a demokrácia kellékei, a korlátlan hatalom fékei és ellensúlyai. A Nemzetiszocialista Német Munkáspártnak nem volt többsége a parlamentben, rajta kívül még tíz politikai erő létezett. De megvolt az 1924-ben a weimari köztársaság védelmére létrehozott, alapvetően baloldali tömegszervezet, a Reichsbanner is, amelynek fegyveres szárnya időnként utcai harcokat vívott az SA-val. Illetve az államfő, akinek aláírása nélkül nem lehetett törvényt kihirdetni.
Ezeket semmisítette meg a parlament 1933. március 23-án az úgynevezett felhatalmazási törvénnyel, ami után Hitler már rendeletileg kormányozhatott. A birodalom és a nép bajának felszámolásáról szóló törvény címen beterjesztett javaslat már önmagában presszió volt a nem náci párti képviselők számára – hiszen ki venné magára annak ódiumát, hogy ő nem akarja az ország és lakói sorsának jóra fordulását.
Február 27-én égett le a Reichstag. Az évforduló kapcsán most újra sorra vett részletek elemzése alapján sok történész szerint valószínűtlen, hogy egyetlen tettes, a később halálra ítélt holland Marinus van der Lubbe véghez tudta volna vinni az akciót. Ugyanakkor nem lehet bizonyítani azt sem, hogy a nácik maguk borították lángba az általuk egyébként mélységesen lenézett, „fecsegőhelynek" tartott épületet. Mindenesetre kapóra jött nekik: Hindenburggal sebtében aláírattak egy rendeletet, amely gyakorlatilag felszámolta a sajtószabadságot, a távközlési és levéltitkot.
Mindezek ellenére sem tudták a március 5-én tartott választásokon az abszolút többséget megszerezni a nemzetiszocialisták. Csak a szavazatok 43,9 százaléka lett az övék, miközben a cenzúrával eltiltott SPD 18,3 százalékot kapott. A gyakorlatilag már ellehetetlenített kommunista pártra – a Reichstag-tűzre hivatkozva több ezer kommunistát őriztek-kínoztak az SA börtöneiben – még így is a választók 12,3 százaléka voksolt.
Mivel Hitler nem akart belemenni a számára nyűgös, alkudozásokkal, alkalmi koalíciók kötésével terhes időszakba, beterjesztette a felhatalmazási törvényt. Az összesen öt pontból álló, fél gépelt oldalas, 1933. március 24-én kihirdetett jogszabály lényege az volt, hogy ezentúl a kormány a parlament megkerülésével alkothat törvényeket, amelyek eltérhetnek az alkotmánytól is. A törvénynél mintegy hússzor terjedelmesebb indoklásában Hitler persze ezt nem emelte ki. Hanem azt, hogy a „nemzet módszeres rombolásának" ideje után eljött az újjáépítés korszaka, a „legfontosabb kérdés a rövid és hosszú távú külső eladósodottság" kezelése, meg hogy „minden körülmények között keresztül kell vinni a német parasztság megmentését", s ugyanígy támogatja a „nemzeti kormány" a középosztályt is.
Egyedül a szociáldemokraták vették a bátorságot, hogy nemmel szavazzanak. A 81 kommunista képviselőt akkorra már megfosztották a mandátumától, így a baloldalon egyedül maradván a weimari köztársaság utolsó üzenetét az SPD elnöke, Otto Wels hagyta az utókorra: „Szabadságunkat és életünket elvehetik, de a becsületünket nem" – indokolta a később több szocdemnek valóban az életébe kerülő döntést.
Forrás: Múlt-kor
