„Egy nap egy Spitfire szállt le a repülőtéren, s készült beállni a hangárba. Mindannyian odarohantunk, hogy ámuljunk ezen a csodán, egy kicsit mind beleszerettünk, ha beleültél, a részévé váltál” – emlékezett vissza Bob Doe, az angliai csata hőse arra a pillanatra, amikor életében először meglátott egy Spitfire-t.
A kezdeti zavar
A mai napig sok az ellentmondás az angliai csatával kapcsolatban, s nem ismerni annál nagyobb és szenvedélyesebb vitát, amely arra keresi a választ, hogy a Spitfire vagy a Hurricane a jobb vadászgép. A Spitfire-t mindig is "sztárnak", egy repülő legendának tartották, amely állítással azonban nem mindenki ért egyet. Franciaország 1940. évi lerohanása és a brit városok elleni német támadások közötti periódust a Spitfire-ek nyarának nevezik, de néhányan úgy vélik, a Hurricane ezen időszak alatt sokkal jobban teljesített. A feljegyzések azt mutatják, hogy az utóbbi sokkal több ellenséges gépet lőtt le, mint legendás riválisa. Annyi bizonyos, hogy 1940 nyara előtt Nagy-Britannia nem rendelkezett elég vadászgéppel, hogy felvehesse a versenyt a németekkel, s ezek a gépek is főként egyszerű kétfedelűek voltak.
A fiatal brit pilóták gyakran néhány órás kiképzés után már éles bevetésben találhatták magukat, s gyakran az ment csodaszámba, ha túléltek egy összecsapást. A kiképzésük részben oktatófilmekből állt, amelyekből azt meg lehetett tanulni, hogy milyen villát kell használni egy jobb étteremben, de hogy mit kezdjenek az őket üldöző német vadászokkal, aligha. A kiképzők hallgatóikat a merev szabályok betartására ösztönözték, többek között a „V” alakú repülési formáció tartására, amely a nagysebességű harcban gyakran öngyilkos ötlet volt.
Szerencsére, mire a háború elérte a brit szigeteket, a RAF (Királyi Légierő) összeszedte magát. A korábbi típusok helyett két egyszárnyú került a középpontba: a megbízható és strapabíró repülőgépnek bizonyuló Hurricane és a kezdettől fogva favoritként kezelt áramvonalas, gyors és lenyűgöző Spitfire. Az utóbbi volt az angliai csata idején a leggyorsabb brit jármű, 19 ezer láb (5800 méter) magasan 362 mérföldet (582 km/h) tett meg óránként, amely számok a német rivális, a Messerschmitt Bf109 lenyűgöző teljesítményével vetekedtek. A britek szívébe magát befészkelő Spitfire így hamar a brit keménység és ellenállás szimbólumává lett.
A fejlesztés sem zökkenőmentes
A Spitfire kifejlesztése a több rangos repülőgép-tervezői verseny trófeáját is elnyerő Reginald Mitchell nevéhez fűződik. Ennek a fiatal fejlesztőnek köszönhetik a britek, hogy a légi iparuk a modern fejlesztések, a bonyolult szélcsatornák és precíziós műszerek világába lépett. A Royal Air Force az ő segítségével cáfolta meg az 1930-as években azt az idejétmúlt álláspontot, miszerint a lassú, de agilis kétfedelűeket semmi sem győzheti le. A történelem őt igazolta: a német Ernst Heinkel, Hugo Junkers és Willy Messerschmitt is ekkortájt kezdte el fejleszteni monoplánjait.
1931-ben a Légügyi Minisztérium úgy döntött, hogy lecseréli a Bulldog nevű kétfedelűit. Az új típusú gépeken dolgozó Mitchellnél 1933-ban rákot diagnosztizáltak, s bár alig gyógyult fel betegségéből, hamar munkába állt, hiszen a Németországban hatalomra kerülő náci párt újrafegyverkezési programot hirdetett, amelynek része volt egy új, monoplánokból álló légierő, a Luftwaffe kifejlesztése is. 1934-35-ben a fejlesztő ádáz harcot folytatott a maradi szakemberekkel, akik nem vették észre: forradalom zajlik a dizájn terén. Mitchell a korábbi bulldog helyett egy agárformát javasolt.
A nácikkal való fegyverkezési verseny arra késztette a brit kormányt, hogy folyamatosan növelje a RAF-nak szánt támogatások összegét: míg 1934-ben 17 millió, addig négy évvel később már 73 millió fontot költöttek a repülőgépekre, illetve fejlesztésükre. Továbbá egyre növekedett azon szakértők aránya, akik a textil- és faanyagú biplánok helyett a fémből készült monoplánokat favorizálták. Az eleinte még főként kézzel épített műremekek készítésénél egy idő után külföldi módszereket is alkalmaztak, így lassan, de folyamatosan elterjedt a Henry Ford-féle tömegtermelési metódus.
Mitchell a szárnyak tervezésénél is szembe ment a kanonizált ideákkal: nagyon erős, de a légellenállás tekintetében hatékonyságával előnyösebb vékony lemezeket erősített szárnyként a géptestek oldalára, ugyanis korábban a vaskos szárnyakat preferálták. Ahhoz, hogy a vékony szárnyat megtarthassák, le kellett cserélni a hagyományos, elkeskenyedő szárnyvégeket, helyükbe lekerekített élek kerültek. A létrejövő új, egyedi forma lett a Spitfire igazi jellegzetessége. A Merlin motorral felszerelt gépek először 1936. március 5-én emelkedtek a levegőbe. A Spitfire-legenda megszületett. Ekkor még nem kapott nevet, csak munkaszámot: K5054.
A rivális
Eközben a rivális műszaki terve is formálódott, a szintén Merlin típusú motorral maximum 330 mérföld per órával repülő gép a Hurricane nevet kapta. A névválasztásra válaszul a Mitchell-féle vadász a Spitfire nevet nyerte el. A Légügyi Minisztérium az előbbiben jobban megbízott, ugyanis kétségei voltak a Spifire-projekttel kapcsolatban; gyanúsnak találták a technológiában a könnyedségét, s inkább "versenyző", mint harcos alkatként tekintettek rá, ennek megfelelően a minisztérium 600 Hurricane-t és csupán 310 Spitfire-t rendelt meg 1936 júniusában. Újabb csapásként a következő évben a projekt elveszítette vezetőjét: a 42 éves korában, rákban elhunyt Mitchell még láthatta repülni találmányát, ám éles harcban már nem volt alkalma megtekinteni. Utódja Joe Smith lett, aki ugyanolyan szenvedéllyel hitt a Spitfire-ekben, mint Mitchell.
A megrendelés és termelés folyamatosan nőtt, azonban a Spitfire-eket gyártó Supermarine cég és leányvállalata, a Vickers a műhelykapacitás hiányával küzdött. Furcsa módon a géptörzs termelése sokkal gyorsabban folyt, mint a szárnyak kialakítása, a projekt ezáltal sokat csúszott, s félő volt, hogy elakad a termelés. Azonban a problémát Smithéknek sikerült áthidalniuk.
Összességében elmondható, hogy egyik vadászrepülő sem volt teljesen hibátlan: a Spitfire-ek esetében a kilátás nem volt tökéletes, de néhány esetben kezelhetősége is hagyott kívánnivalót maga után. Azonban, ha egyszer egy pilóta beleült, s elkezdte szelni a levegőt, ijesztő gyorsasága mindenkit magával ragadott, végül a leszállás után csak jókat lehetett róla mondani.
1940 júniusára 19 Spitfire század állt készenlétben. A németek kezdetben lenézték, s játékrepülőnek titulálták a kecses brit légi járművet, ám később a tűzerején kívül a gyorsaságát is megtapasztalhatták. A nagyobb létszámú Hurricane típusú gépek több német repülőt vontak ki a küzdelemből a második világháború évei során, mivel a Spitfire-ek eleinte főként a Luftwaffe elit gépjeire „szakosodtak”, amelyekkel egyenlő feltételekkel indultak a csatába; több százat lőttek le belőlük, nem kis fejfájást okozva a náci vezetésnek. A háború második felére a Spitfire-ek kerültek előtérbe, ugyanis a Hurricane-ekkel ellentétben lehetőség és tér adódott a további fejlesztésekre.
A Spitfire-ek és későbbi fejlesztéseik új fejezetet nyitottak a repülés sugárhajtású korszaka előtti történetében. Végül összesen 22 ezret gyártottak le belőlük, mára körülbelül 200 darab maradt a prototípusból, amely nagy segítséget nyújtott Nagy-Britanniának abban, hogy fel tudta venni a versenyt a németekkel az angliai csatában.
Forrás: Múlt-kor
