„Végig azon gondolkodtam, hogy miért is vagyok itt hadifogolyként. Mivel az amerikai odaadó nép és semmi helytelen dolgot nem csinálna, az egyetlen lehetséges magyarázat szerintem az, hogy amíg az amerikaiaknál vagyok, addig sem kerülök a bolsevikok kezére” – elmélkedett sorsáról Horthy Miklós tört angolsággal amerikai kihallgatói előtt 1945. október 22-én. A volt kormányzó ekkor már egy hete tudta, hogy az amerikai főügyész, Robert Jackson nem vádlottként, hanem csak tanúként számol vele a nürnbergi háborús főbűnösök perében.
Horthy önvallomásai 1945 után
A hetvenhét éves Horthy mögött mozgalmas hónapok álltak. A sikertelen átállási kísérlet után a kormányzói családot a bajorországi Weilheim mellett, egy barokk kastélyban tartották fogva a németek. Horthy elmondása szerint éjjel-nappal a Gestapo emberei vigyáztak rá és családjára. Még akkor is, amikor kiment játszani a kertbe az unokájával. Itt tartózkodtak 1945. május elején, amikor az amerikai hadsereg katonái a városba érkeztek. A volt kormányzó beszámolója szerint az amerikaiak megérkezése előtt három nappal az egyik őr, akivel eléggé jó viszonyba került, egy Hitlertől származó írásbeli parancsot mutatott neki, amin az állt, hogy ki kell végezni Horthyt és családját. Erre, mint hozzátette, azonban nem került sor a szövetségesek gyors előrenyomulásának köszönhetően.
Május 1-jén Horthyt az amerikai 7. hadsereg főhadiszállására hívták, mondván, hogy Patch tábornok találkozni kíván vele. Kiderült, hogy az invitálás célja Horthy foglyul ejtése volt. Május 2. és december 17. között Horthy Miklós különböző amerikai hadifogolytáborokban tartózkodott (Augsburg, Lesbois, Mondorf, Wiesbaden, Oberursel, Nürnberg). Ezután ismét Weilheimben, majd 1949 januárjától Portugáliában élt.
Horthy Miklós 1945 után számos alkalommal kifejtette, hogy mit is gondol Magyarország és saját második világháborús szerepéről. A volt kormányzót az amerikaiak 1945-ben hét alkalommal is kihallgatták Nürnbergben. Eleinte a náci vezetőkről kérdezték. Ezek után magyar vonatkozású ügyekről, így például a szélsőjobboldali mozgalmakról, külpolitikai kérdésekről és természetesen az 1944-es eseményekről tettek fel neki kérdéseket. Mivel azonban vallomásait jelentéktelennek tartották, még tanúként sem idézték be a német háborús főbűnösök perében. Jegyzőkönyvezett tanúvallomását azonban felhasználták az eljárásban. 1948. március 4-én a nyolcvanéves Horthy ismét Nürnbergben volt. Ezúttal az ún. miniszterek perében kellett tanúskodnia. Az amerikai megszálló hatóság által indított eljárásban többek között Edmund Veesenmayer, Magyarország volt teljhatalmú birodalmi megbízottja ült a vádlottak padján.
Az 1945-ös kihallgatási jegyzőkönyvek jól mutatják, hogy Horthy Miklós emlékezete időnként kihagyott, ő maga is hivatkozott erre, elsősorban a dátumokkal nem volt tisztában. Legtöbbször az 1938. augusztusi Hitler–Horthy-találkozó időpontját nem tudta megmondani, előfordult, hogy 1937-et mondott, vagy a hónapokat keverte. Problémája akadt az első (1936) találkozójuk dátumával is, amit ő 1935-re tett, igaz, jelezte, hogy ebben nem teljesen biztos.
A második világháború kezdetét 1938-ra tette. Azt is állította, hogy őt 1919-ben választották meg kormányzónak, ráadásul azt el kellett fogadnia, bár nem részletezte, hogy miért. A feltett kérdések elől nem tért ki, viszont hajlamos volt arra, hogy elkalandozzon: például az első világháborúról mesélt, miközben 1944 őszéről fejtette ki az álláspontját. Amikor a kihallgatója augusztus végén arra volt kíváncsi, hogyan működött a magyar kormány az 1944-es megszállás alatt, pár mondat után elkezdett hosszasan beszélni az 1944. őszi eseményekről, majd az október 16. utáni fogva tartásáról. Az 1948-as perben az ügyészség kérésére például negyvenöt percenként szünetet tartott a bíróság, hogy Horthy ki tudja magát pihenni, össze tudja szedni a gondolatait.
A volt kormányzót egészségi állapotára tekintettel menye és egy ápoló is elkísérte Nürnbergbe. Horthy a saját, illetve a kormánya felelősségét akár csak messziről is firtató kérdések esetén gyakran elkalandozott, olyan válaszokat adott, amelyek csak részben, esetleg egyáltalán nem kapcsolódtak azokhoz. Visszatérő eleme volt mondanivalójának, hogy az ország kényszerpályán mozgott, másképpen nem történhettek volna az események, illetve hogy nem avatták be döntésekbe, megtévesztették vagy egyszerűen eltitkoltak előle információkat. Megállapítható, hogy Horthy Miklós nem nézett szembe az 1944 előtti szerepével, nem volt képes önkritikára, nem vállalt felelősséget a döntéseiért, illetve önfelmentő magyarázatokat adott.
Nemcsak amerikai kihallgatói előtt, hanem a brit külügyminisztérium Magyarország-szakértőjével, C. A. Macartney-val folytatott beszélgetései során (1945. július 17–18.) is hasonló stílusban válaszolgatott Horthy. Egyik jelentésében Macartney is hangsúlyozta, hogy Horthy szerinte ugyan nem hazudott, látszott rajta, hogy őszintén beszélt, de „emlékezete időnként kihagyott a nem legutolsó időszak eseményeire vonatkozóan, de figyelembe véve azt, hogy 78 éves, semmiképpen sem mondható szenilisnek. […] Készségesen válaszolt a kérdésekre, soha nem tagadta meg a választ, bár néha képtelen volt visszaemlékezni. Bár néhány alkalommal tudtam, hogy válasza nem állja meg a helyét, de nem hiszem, hogy bármi tudatos hazugságot mondott volna. Ez részben annak tudható be, hogy egyáltalán nem érzi, hogy saját magát vádolnia kellene – éppen ellenkezőleg. És agya, minthogy bűntudattól nem kiélezett, nem túlzottan kifinomult. Igazából néhány kijelentése, amely más szemében ránézve nagyon hátrányosnak tűnt, önszántából fakadt, míg más részletek, amelyek őt kedvező fényben mutatták, csak akkor bontakoztak ki, amikor rákérdeztem”.
Edmund Veesenmayer, Magyarország volt teljhatalmú birodalmi megbízottja azonban ennél jóval tovább ment. Az ellene tanúskodó Horthyról, külön kiemelve a volt kormányzó személyét, nem épp hízelgő szavakkal emlékezett meg az utolsó szó jogán elmondott beszédében:
„Olyan, egyébként bátor emberek jöttek el ide tanúskodni ellenem, akik a hazugság szolgálatába állva önmagukat is megcsalták. Horthyt […] még megvetni sem vagyok képes, egyszerűen csak mélységesen szánom.”
Horthy levelek és memorandumok formájában kísérletet tett az amerikai (Truman) és a brit (Churchill, VI. György, Ernest Bevin) vezetők meggyőzésére. A brit külügyminisztérium illetékese szerint „Horthy úgy ír a királynak és a miniszterelnöknek, mintha mi még őt kompetensnek tartanánk arra, hogy képviselje a magyar nemzetet és kormányt. Ez természetesen teljes tévhit az ő részéről.” Sem ezekre a levelekre, sem a későbbiekre nem kapott már választ, miután a győztesek nem tekintették politikai tényezőnek.
Mindezek után az 1952-ben befejezett – azóta több nyelven is kiadott – emlékirataiban a nyilvánosság elé tárta még mindazt, amit a saját szerepével kapcsolatban közölni kívánt. Az első magyar kiadáshoz írt előszóból kiderül, hogy eredetileg a családjának írta, de miután az 1952-es amerikai elnökválasztási kampány során Eisenhower meghirdetette a „rab nemzetek felszabadítását”, abban bízott, hogy emlékiratai ösztönözhetik a nyugati világot Magyarország felszabadítására, így kötelességének érezte a nagyobb nyilvánosság elé tárni. Horthy ugyan már 1948-ban elkezdte írni emlékiratait, és a német nyelvű kiadás jogáért tízezer dollárt kért, de a kiadók nem kaptak a kézirat után.
Az esetről tudósító egyik korabeli újság szerint: „Horthy más sem tesz könyvében, mint mosakodik és tisztázni igyekszik szerepét anélkül, hogy történelmi szempontból valami érdekeset mondana. Műve tehát tisztára magánjellegű.” Az önreflexiót, a szembenézést, az önkritika nyomait az említett leveleiben sem találjuk meg. „Mindig teljesen kifogástalanul cselekedtem” – mondta 1945 októberében kihallgatóinak. Talán az 1919 és 1944 közötti kultikus méltatások hatásáról van szó, talán az alapszemélyisége volt ilyen, vagy a kettő együtt magyarázza e jelenséget. Pontos válasz nem adható erre a kérdésre.
Felelősségre vonásának elmaradása
A felelősségre vonástól Sztálin mentette meg Horthyt, de egyetértett ezzel Rákosi is, ugyanis nem kívántak mártírt faragni a több mint két évtizeden keresztül nemzeti szimbólumnak számító kormányzóból. A felelősségre vonás elmaradásáról szóló döntés Washington számára is elfogadható volt. Nürnbergben, mint láthattuk, így végül csak tanúként hallgatták meg. Jugoszláviának sem adták ki. A volt kormányzó ellen Magyarországon sem indult eljárás.
1945. január 25–26-án az Ideiglenes Nemzeti Kormány ülésén Teleki Géza vallás- és közoktatásügyi miniszter felvetette Horthy felelősségének kérdését. Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök erre azt válaszolta, hogy „a Kormányzó a háborút mindig meggátolni törekedett, azonban félrevezették és becsapták”. Február 16-án készült el a kormány a háborús bűnösök listájával: a volt kormányzó neve nem szerepelt rajta.
Amikor 1945. április 9. és 15. között a magyar kormány küldöttsége Moszkvában tárgyalt, Sztálin – és ez volt a döntő ebben a kérdésben – nem tekintette a volt kormányzót háborús bűnösnek, mert „öregember már”, és „mégiscsak fegyverszüneti ajánlatot tett 1944 őszén”. Frank Roberts brit diplomata jelentése is megerősíti Sztálin álláspontját („Sztálin úgy véli, hogy Horthy nem tekintendő háborús bűnösnek, és nem kell őt perbe fogni”).
Roberts még hozzátette, hogy a forrása szerint „az oroszok megállapodtak a magyar kormánnyal, hogy jobb lenne, ha Horthy nem térne vissza Magyarországra”. A magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János, a Moszkvában elhangzottak alapján úgy tájékoztatta a budapesti brit politikai misszió képviselőjét, hogy a magyar kormány „nem tudja elképzelni, hogy [Horthyt] perbe fogják mint háborús bűnöst, halálra ítéljék, kivégezzék és így mártírt csináljanak belőle. Ez az, amit a legkevésbé akarnak. Azt javasolta, hogy a legajánlatosabb dolog az lenne, ha soha nem térne vissza Magyarországra, hanem családjával külföldön élne.”
A magyar kormány mindezek ellenére nem mondott le arról, hogy bizonyos szenzitív információkat kiszedjen Horthyból. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a szövetségesek lehetőséget biztosítottak arra, hogy a fogságukban lévő tanút vagy gyanúsítottat más állam képviselői is kihallgathassák. A magyar állam az amerikai Doman főhadnagyon keresztül tett volna fel kérdéseket Horthynak. Az államfő 1945. október 23-i kihallgatását vezető Monigan őrnagy azonban ezt nem engedte meg.
Arra hivatkozott, hogy a kérdések túlzottan felzaklatnák Horthyt, s hogy azok különben is eltértek a kihallgatás fő irányától. Monigan azon kérdésére, hogy mi várna Horthyra, ha visszaküldenék Magyarországra, Doman azt válaszolta, hogy a magyar kormány a „kényelmetlenségek elkerülése végett” nem tette fel Horthyt a háborús bűnösök listájára. Hozzátette azonban, hogy ha az amerikaiak mégis visszaküldenék Horthyt Magyarországra, akkor „nem lenne más választása a magyar kormánynak, minthogy bíróság elé állítsa és agyonlője”.
Horthy Miklós felelősségre vonása ugyan elmaradt, de szimbolikus értelemben az új hatalom tollforgatói mindent megtettek a korszak és a kormányzó teljes hiteltelenítésére. Ezt a célt is szolgálták a népbírósági perek. Marosán György, a Sztójay-per politikai ügyésze ugyanis kijelentette, hogy „a vádlottak padján Sztójayékkal együtt egy 25 éves politikai, gazdasági és társadalmi rendszer ül, és ezért kell kemény ítéletet mondani, mert a személyeken túl egy rendszer felett is ítéletet mondunk”.
Természetesen nem lehet Horthy Miklós egyszemélyi felelősségéről beszélni. Az általa szimbolizált rendszer, annak elitje, a hivatalos Magyarország tagjai is felelősek a korszakban történtekért. Az egyéni felelősség, a felelősségi szintek megállapítása – ami alól Horthy sem lehet kivétel – a jelenkor történészeinek feladata.
Forrás: Múlt-kor
