Összeállításunkban négy olyan bunkert vagy bunkerrendszert mutatunk be, amelyek közül egyik sem tudta beteljesíteni építésének célját: kikerülte az ellenség, vagy harc nélkül foglalta el, esetleg el sem készült teljesen vagy meg se próbálták elfoglalni.
A felesleges beruházás: Maginot-vonal
Franciaország egyike volt az első világháború (1914-18) győzteseinek, de több mint 6 millió embert vesztett a németekkel vívott véres lövészárokcsatákban. Ennek megismétlődését és a németek áttörését kellett volna megakadályoznia a katonai csodának tekintett, a német határ teljes hosszában, Belgiumtól Svájcig húzódó 320 kilométeres Maginot-vonalnak, amelyet a megépítését kezdeményező André Maginot hadügyminiszterről neveztek el. A korszerű védelmi rendszer az olasz–francia és a francia–luxemburgi határon is kiépült.
Csakhogy a németek a második világháborúban nem is próbálkoztak a védővonal megrohamozásával: 1940-ben egyszerűen megkerülték az erődítések, bunkerek, alagutak és tüzérségi ütegek hatalmas rendszerét. Betörtek Belgiumba, amelynek határán a franciák nem építettek ki megerősített védelmi hálózatot, majd onnan hatoltak be francia területre. Így a Wehrmacht egységei a Maginot-vonal, illetve a mögötte felsorakozott francia, brit és belga erők hátába kerültek, és félmillió foglyot ejtettek. A bevehetetlen erődrendszer legendája hamis biztonságérzetbe ringatta a franciákat, és ezzel katonai katasztrófát eredményezett.
A felesleges beruházás hatalmas összegeket emésztett fel, közel ötmillió frankba került. Az 1927 és 1932 között épült Maginot-vonal ugyanakkor eleinte méltán nyújthatott a franciáknak biztos védelmi tudatot, mivel a 320 kilométer hosszan elnyúló erődrendszer sokkal erősebb és korszerűbb volt a többi erődrendszernél, Elzász térségében például a 20 kilométeres mélységet is elérte. A járatrendszerekben körletek, kórházak és lőszerraktárak is épültek.
A legtöbb erődöt a második világháború után sorsára hagyták, bár közülük a legnagyobb kiterjedésűeket, amelyeket a franciák gros ouvrages - nagy építmények - néven emlegetnek, a hidegháború idején bombabiztos óvóhelyként és parancsnoki posztként használták. Később ezzel is felhagytak, egyes létesítményeket elárvereztek, más részeket lezártak, nehogy kalandvágyó turisták vagy kíváncsi gyerekek hatoljanak be az építményekbe.
Csehszlovák határerődök
Hitler hatalomra jutása után a németek egyesítésének gondolata igen megijesztette a csehszlovák vezetőket, hiszen a cseh peremterületeken elhelyezkedő Szudéta-vidéken közel hárommillió német élt, így sietve védekező tervek összeállításába kezdtek. Bár korábban létrehoztak néhány erődöt, a védelmi program megvalósítása csak 1936-ban, a franciákkal történő konzultáció után, a Maginot-vonal elemzését követően vette igazán kezdetét.
A tervek szerint az 1950-es évekre 10 014 darab kisebb fajta erődöt, s 264 nagyobb volumenűt építettek volna. Az építkezés viszonylag gyorsan haladt, s az 1938. szeptemberi müncheni egyezmény idejére az objektumok 70, illetve 20 százalékával lettek készen.
Csehszlovákia náci megszállását követően a németek használatba vették a szláv monstrumokat, ám nem úgy, ahogy a franciákkal közösen a csehszlovák vezetőség megálmodta, ugyanis – mivel a védelmi rendszer a Maginot-vonalra hasonlított – a németek új fegyvereiket tesztelték rajta, főpróbát tartva az Eben-Emael erőd elleni támadás előtt.
Belgium és Franciaország kapitulációja után a németek elkezdték szétbontani a „Benes-falat": a kupolákat felrobbantották, a lőfegyverek nagy részét pedig az atlanti partokra telepítették át. A világháború második felében, amikor a keleti front egyre közeledett Németországhoz, a náci hadsereg sietve foltozni kezdte a megtépázott erődrendszert, amelynek egyes részeinél intenzív harcok folytak az előretörő Vörös Hadsereg ellen.
La Coupole, a francia náci bunker
A Bauvorhaben 21 kódnév alatt épített La Coupole (teljes nevén Coupole d'Helfaut-Wizernes) egy második világháborús bunkerkomplexus volt Franciaország északi részén, 5 kilométerre Saint-Omer városától. A nácik 1943-1944 folyamán kezdték el felhúzni, hogy a V-2-es rakétáik telepeként szolgáljon, amelyeket Londonra és Dél-Anglia nagyobb városaira és főbb ipartelepeire irányítottak volna. A használaton kívüli mészkőbánya oldalába épült bunker leghangsúlyosabb része a kupolája volt, amelyről végül az egész erődöt elnevezték. A bunker részeként a személyzetet kiszolgáló épületek és alagutak is épültek.
Azonban a szövetséges erők Nyílpuska hadművelet keretében történő többszöri súlyos bombázása miatt végül nem tudták befejezni az építési munkálatokat, így a komplexum sohasem szolgálhatta ki a nácik nagyratörő igényeit. A szövetségesek végül 1944 szeptemberében foglalták el a bunkert. Churchill utasításának megfelelően részben lebontották a szerkezetét, hogy megakadályozzák annak újbóli, katonai bázisként való felhasználását. Fél évszázad után, 1997-ben nyitotta meg kapuit, mint múzeum, ahol Franciaország második világháborús német megszállásának történetét mondják el a kíváncsi érdeklődőknek.
Albánia 700 ezer bunkere
Enver Hodzsa, a Népi Szocialista Albán Köztársaság négy évtizeden át regnáló főtitkára paranoid módon szemlélte a világ eseményeit: úgy vélte, bárhonnan és bármikor jöhet egy támadás, ezért országa lakosainak védelme érdekében több mint 700 ezer betonbunkert építetett, így a hárommilliós ország minden negyedik lakójára jutott egy. Bár rengeteget elbontottak, még mindig több ezernyi védelmi minierőd található az országban; becslések szerint minden egyes négyzetkilométerre 24 darab jut belőlük.
Hodzsa bunkerépítő programja eredményeként a 28 ezer négyzetkilométernyi területű állam minden egyes sarkában összefuthattunk egy bunkerrel a hegyi lankáktól kezdve, a hotelek kertjein át és a temetők sírjai mellett a városi utcákig bezárólag. A bunkereknek igen csekély katonai értéke volt, azonban a kommunista éra alatt egyszer sem kellett használatba venniük, ugyanis Hodzsa félelmei nem váltak valóra: sem a kapitalista Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem támadta meg Albániát, így a teljesen felesleges és a csupán minimális védelmet jelentő bunkerek építése végleg kimerítette az ország gazdasági erőforrásait.
A rezsim a közvetlen szomszédjaival sem volt baráti viszonyban: Görögországgal tulajdonképpen csupán 1987-ben, két évvel az albán főtitkár halála után zárták le hivatalosan a második világháborút, míg Jugoszlávia azért csípte Hodzsa szemét, mert Tito Albániából egy hetedik tagállamot akart kreálni. Az 1967-ben induló védelmi program része lett az észnélküli bunkerépítés; a hivatalos iránymutatás értelmében egy bunkert már egy 12 éves albán gyermeknek is meg kellett tudnia védenie a végül soha meg nem érkező ellenséggel szemben.
1990 után sokukat beépítették, raktárként, istállóként használták, vagy a hajléktalanok téli szálláshelyévé vált. A lakatlan bunkerek százai fiatalok találkozóhelyeiként is szolgálnak, s a városi legendák szerint az albán fiatalság nem elhanyagolható része veszítette el egy Hodzsa-bunkerben a szüzességét.
Forrás: Múlt-kor
