90 éve, társadalmi és politikai válság közepette ragadta magához a hatalmat Benito Mussolini, Olaszország későbbi miniszterelnöke. Bár a Duce szocialistaként kezdte, az első világháborút követően köpönyeget váltott, s már a fasiszták élén vonulhatott be Rómába (Marcia su Roma), ahol fokozatosan építette ki diktatórikus hatalmát.
Már fiatalon erőszakos természetű volt
Mussolininek már fiatalkorában sem kellett a szomszédba mennie egy kis agresszióért: a kis Benito azzal szerzett magának kétes hírnevet az iskolában, hogy állandóan zaklatta és megverte társait. Tízéves korában komoly problémái adódtak ebből, miután eltanácsolták abból a vallási iskolából, ahova járt, de a következő állomáshelyén is érkeztek hírek különböző incidensekről.
Mussolini egyszer maga vallotta be, hogy egyik lánybarátját késsel megsebesítette a karján, de híres, illetve hírhedt volt arról is, hogy a templomokban egzecírozta a hívőket, fiúbandák élén rohamozta meg a helyi gazdaságokat és hamar kitanulta a kardforgatás mesterségét is. Amikor a New York Times 1922 májusában beszámolt Mussolininek az egyik rivális lap szerkesztőjével vívott párbajáról, kiderült, hogy a Duce addigra már több mint száz sérülést szedett össze.
Szocialistaként kezdte
Mussolini az anyatejjel együtt szívta magába a szocialista eszméket, főképp apja hatására. Ő maga a mexikói baloldali elnökről, Benito Juárezről kapta a nevét, de két középső neve, az Amilcare és az Andrea is a család szocialista kötődését hangsúlyozza (a két olasz államférfi Amilcare Cipriani és Andrea Costa baloldali politikusok voltak).
Mussolini svájci tartózkodása idején ismerkedett meg Marx, Kropotkin, Kant, Nietzsche, Hegel és Spinoza munkásságával, ezen időszak alatt rengeteget olvasott, gondolataikból sokat átvett. Később újságíró lett, szakszervezeti gyűléseken szónokolt, ahol az erőszakot a követelések érvényesítési eszközének tekintette. Többször lecsukták, 1904-ben pedig ismert személyként tért haza. Mikor 1909-ben megnősült, már a legveszélyesebb ifjú szocialistának tartották Olaszországban.
La Lotta di Classe (Osztályharc) című kiadványa oly sikeres volt, hogy 1912-ben az Avanti!, a szocialisták lapjának szerkesztője lett. A lap nacionalista és imperialista-ellenes alapon támadta az olasz belépést az első világháborúba. Később már a háború mellett agitált, bízva, hogy azt forradalom követi. Amikor azonban azt tapasztalta, hogy erőfeszítéseit nem koronázza siker, a lap szerkesztéséről lemondott, a szocialisták kizárták soraikból, s egy hirtelen irányváltással az Il Popolo d'Italiát kezdte szerkeszteni, immáron teljesen nacionalista hangnemben.
A hadsereg némán tűrte felemelkedését
1920 és 1922 között a fasiszta fegyveres osztagok minimális ellenállást tapasztaltak az olasz rendőrség illetve a hadsereg részéről, miközben végigportyázták az országot, amely időszak alatt mintegy kétezer személyt öltek meg politikai okokból, másokat megvertek, vagy ricinusolajat itattak velük. A római menetelés (marcia su Roma) Mussolini diadalmenetének kezdetét, egyben a fasiszták hatalomátvételét jelentette.
Bár a hivatalban levő miniszterelnök, Luigi Facta végig tudott a Duce terveiről, mégse lépett közbe. A kormányfő tétovázása oda fajult, hogy 1922. október 27-én a feketeingesek megszállták a kormányépületeket, majd Facta azt tanácsolta a regnáló királynak, III. Viktor Emánuelnek, hogy hirdesse ki az ostromállapot. Azonban a király elengedte a füle mellett Facta tanácsát, mire a kormányfő lemondott tisztségéről.
Nem puccsal került hatalomra
A közkeletű felfogással szemben Mussolini nem puccsal került hatalomra. Az olasz politikai baloldal reménytelenül megosztott volt, a küszöbönálló erőszak lehetősége pedig a világháború közelsége miatt rossz emlékeket idézett fel, így nem csoda, hogy a király október 29-én felajánlotta a Ducének, hogy alakítson koalíciós kormányt.
Máig húzódó történeti vita tárgya, hogy milyen szerepe volt az államfőnek a marcia su Roma sikerében, a Mussolini-kormány megalakulásában, és a fasizmus húszesztendei regnálásában. III. Viktor Emániel kapcsolata jobbára puszta formalitás volt Mussolinivel, aki hatalomra jutva nem ragaszkodott többé a fasizmus republikánus retorikájához, amelynek sértő voltával kockáztatta volna a hadsereg főtisztjeinek szimpátiáját.
A király döntéseit minden bizonnyal az is mozgathatta, hogy sem ő, sem pedig tanácsadói nem tekintették veszélyesnek a 39 éves újdonsült parlamenti képviselőt, akinek pártja mindössze 35 képviselővel rendelkezett az 535 tagú olasz parlamentben – írja Andreides Gábor egyik korábbi tanulmányában. Az uralkodó Mussolini kinevezésekor nyilvánvalóan szem előtt tartotta azt az általános fásultságot és dermedt állapotot, amelyben az ország leledzett az első világháború után. Olaszok milliói vágyták a rendet és nyugalmat, biztonságos kiszámíthatóságban kívántak élni.
És nem az uralkodó volt az egyetlen, aki nem látta az eljövendőt. Majdnem az összes liberális és demokrata politikai erő jóindulatú semlegességgel viseltetett az új politikai formációval szemben, amelynek valós karakterét, és a politizálásában rejlő eleddig ismeretlen hatalmi fogásait szinte senki nem sejtette. Például Alcide De Gasperi által vezetett néppárti frakció olyannyira támogatta az új kabinetet, hogy két minisztert is delegált.
Csak 1925 után lett diktátor
Mussolini a hatalom megragadása után fokozatosan építette ki egyszemélyes uralmát, eltakarítva útjából mindent és mindenkit, amely és aki nem fért az általa elképzelt világba. A Duce (Vezér), ahogy ezentúl mindenkinek szólítania kellett, Fasiszta Nagytanácsot és saját milíciát hozott létre. Első kormányában még más pártok is szerepeltek, de egy éven belül aránytalan választási törvényt vezettek be. Mivel a fasiszták hatalmukat az 1924-es választásokon így is csak csalással tudták megőrizni, Mateotti szocialista képviselő meggyilkolását kihasználva korlátozták, majd betiltották a többi pártot.
A miniszterelnök 1925. január 3-án feloszlatta a parlamentet, megkezdve a fasiszta diktatúra kiépítését. A szigorú rendelkezések bevezetéséhez kedvező légkört teremtett, hogy ebben az időszakban négy sikertelen merényletkísérletet követtek el a miniszterelnök ellen. A Duce politikai nyugalmat, gazdasági fellendülést ígért, ezért a diktatúra kezdetben népszerű volt. Az osztályharc felszámolásának jelszavával a munkavállalók és munkáltatók közös szakmai korporációkba kényszerültek.
Mussolini igyekezett megregulázni a fasisztákat, betiltotta az ellenzékinek tartott sajtót, bevezette a rendőri internálást és megtiltotta a disszidálást. A Duce magához ragadta a bel-, had-, gyarmatügyi-, és külügyminiszteri posztot, de ő felelt a korporációkért és a közmunkákért. Hatalma azonban még így sem volt korlátlan: az olasz törvények értelmében a király bármikor leválthatta, aki megtartotta befolyását a hozzá hű hadsereg felett is. A harmadik ellenállási tényező az egyház volt, amellyel Mussolini megegyezésre törekedett. Ez az 1929-es lateráni szerződésben csúcsosodott ki, amelynek értelmében létrejött a Vatikán, a katolikus vallás pedig államvallás lett.
Istentagadóból istenfélő
Mikor Benito Mussolini még a szocialista eszmékkel szimpatizált, nyíltan hirdette ateizmusát és heves kirohanásokat intézett a katolikus egyház ellen; szerinte csak az idióták hisznek a bibliai történetekben, Jézus és Mária Magdolna pedig szeretők voltak. S hogy szépírói képességét is megvillantsa, a Duce egy vallásellenes ponyvaregényt is írt a témában.
Hatalomra kerülését követően a pragmatikus Mussolini egy huszárvágással az egész egyházat a keblére ölelte. Törvényen kívülre helyezte a szabadkőműveseket, kivonta az adózás hatálya alól az egyházat, keresztes hadjáratot indított a művi terhességmegszakítás ellen, miközben a nagyobb népességszaporulatért küzdött, komoly pénzbírságot helyezett kilátásba az abortuszt végzőknek, korlátok közé szorította az éjszakai életet, szabályozta a nők öltözködési szokásait és üldözte a homoszexualitást.
Bár maga rengeteg szeretőt tartott, Mussolini kemény megtorlást ígért a házasságtörőknek. A pálfordulás a katolikus egyházzal való kiegyezésnek ágyazott meg. 1929. február 11-én kötötte meg a lateráni egyezményt XI. Piusz pápával. Ebben a római katolikus vallást államvallásnak ismerte el, Róma területén belül létrehozták a független Vatikánt és kártérítést adtak az olasz egység megteremtése közben az egyháznak okozott károkért, miközben az egyházi szervezetek megőrizhették függetlenségüket, így például nem tudták elérni az ifjúság totális fasizálása sem.
Birodalmat épített
Mussolini először 1923-ban indított katonai akciót, amikor bombázta és egy rövid ideig megszállás alatt tartotta a Görögországhoz tartozó Korfu szigetét. A harmincas években az 1911-ben leigázott Líbiában Mussolini parancsára már több mint százezer embert tartottak fogva koncentrációs táborokban (Suluq, El Magrun, Abyar, El Agheila), ahol mérges gázokkal próbálták elejét venni a lázongásoknak.
A mérges gázt az Etiópia (Abesszínia) elleni hadjárat idején, 1935-ben és 1936-ban is bevetették. „Ez egy fasiszta birodalom, a béke birodalma, a civilizáció és emberiség birodalma" – jelentette ki büszkén a Duce. A vártnál nagyobb nehézségek árán megnyert háború eredményeképpen III. Viktor Emánuel Abesszínia császára lett.
A függetlenségét évszázadokon át megőrző ország lerohanásával Mussolini brit érdekeket sértett, és a Népszövetség is ellene fordult. Három évvel később Albániát – ahol addig az olaszok érdekeit kiszolgáló bábkirály, Amet Zoglu kormányzott – hódította meg az olasz hadsereg. Mussolini a spanyol polgárháborúba (1936-1939) is bekapcsolódott, és csapatokat küldött Francisco Franco nacionalista mozgalmának támogatására.
Harc nélkül mozdították el
Mussolini hatalmának korlátozottságára éppen megbuktatása a legjobb bizonyíték: erre lényegében harcok nélkül került sor, a háborúba már belefáradt, és a Róma szövetségesek általi bombázását átélő olasz nép legnagyobb megdöbbenésére.
1943 júliusában az angolszászok szicíliai partraszállása után a fasiszta Olaszország összeomlott. A Badoglio-kormány kapitulált, Mussolinit – akit maga Viktor Emánuel figyelmeztetett az elkerülhetetlenre – a Nagytanács megfosztotta tisztségeitől, s fogságba vetették. A háborút folytató németek kommandósai kiszabadították a Ducét, s a salói bábköztársaság élére tették.
Mussolini leszámolt az ellene fordulókkal, még vejét is kivégeztette, de új uralma nem tartott sokáig. A német vereségek után megszökött, ám a partizánok elfogták és szeretőjével, Clara Petaccival kivégezték, lábuknál fogva felakasztott holttestüket Milánóban tették közszemlére.
Forrás: Múlt-kor
