"Úgy érzem mintha egy sötét szobába vezető ajtót nyitnék, ahol még sohasem jártam és nem tudom mi van mögötte" – ezekkel a szavakkal kommentálta Hitler a Szovjetunió megtámadását. Jelen esetben jól ítélte meg a helyzetet, mégis a hadjárat mellett döntött. 70 éve, 1941. június 22-én hajnali 3 óra 15 perckor tüzérségi össztűzzel, bombázó repülőgépek százainak bevetésével, majd 3500 kilométeres arcvonalon 153 német és 29 szövetséges hadosztály támadásba lendültével a hitleri Németország hadüzenet nélküli háborút indított a Szovjetunió ellen, ezzel új szakaszába lépett az 1939. szeptember 1-jén kirobbant II. világháború. A hadjárat teljesen különbözött az addig megszokottaktól, nemcsak a Blitzkrieg, de a legyőzhetetlenségi mítosz végét is jelentette.
A terv
Az elképzelést tekintve a már jól bevált Blitzkrieg taktikájára épült a tervezés, így a légierő hathatós támogatása mellett a döntő szerepet itt is a páncélosok játszották. Az 1940. december 18-án kiadott 21. számú hadműveleti utasítás szerint az orosz hadsereg zömét merész hadműveletekkel kellett megsemmisíteni. Első fázisban a páncélos ékek feladata volt áttörni a védelmet, majd az ellenséges területre mélyen benyomulva elvágni az utánpótlási vonalakat, és bekeríteni a szovjet seregeket. Második fázisban a már központi irányítás nélküli egységek maradék ellenállását kellett a gyalogságnak felmorzsolni.
A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy 300-400 km-es mélységben benyomulva megsemmisítik a szovjet főcsoportosításokat. Eleinte a páncélos és gépesített egységek napi mozgási ütemét 40-50 km-ben határozták meg, majd ezt felemelték 80-90 km-re. Értelemszerűen az elképzelés gyakorlati kivitelezhetősége az irreális kategóriába tartozott. Már Ausztria megszállásánál is a páncélosok 30%-a mozgásképtelenné vált, a lengyel és francia hadjáratnál pedig az üzemanyag normákat számolták el, így a páncélosok kénytelenek voltak megállni. Ehhez képest Halder vezérkari főnök 1941. január 29-én a következőket jegyezte fel: "Bevetni az összes rendelkezésre álló egységet … sebesség, nem szabad megállni … meg kell növelni a gépesített alakulatok számát."
Magától adódik kérdés: nem tanultak semmit a nagy elődök példáiból? A válasz annak ellenére nem, hogy tanulmányozták a történelmi előképeket. Az intő jelek ellenére a Führer hajthatatlan volt, egyfajta keresztes hadjáratként fogta fel a bolsevizmus elleni harcot. Alábecsülte az ellenfelet, mind faji, mind technikai értelemben: „Csak be kell rúgni az ajtót, és az egész korhadt építmény összeomlik.” A kocka el volt vetve, ezzel gyakorlatilag a szőnyeg alá söpörtek minden a tervezés során előkerülő problémát. Pedig a vezérkarból többen kifejezték aggályaikat a hadjárattal kapcsolatban, de mindhiába. A hadtáp szolgálat emberei 1940 novemberében úgy becsülték, hogy kb. 600 km hosszan tudják biztosítani az ellátást, ezzel szemben a stratégák 1750 km-el kalkuláltak.
Von Kluge (4. hadsereg parancsnoka) szerint az orosz katonák vérében van a harc, kitartásuk pedig a legnehezebb helyzetekben is példamutató. Ezt ellensúlyozandó elrendelte, hogy a kiképzés során a fizikai állóképesség élvezze a legfőbb prioritást. Fokozottan kellett még gyakorolni a közelharcot, valamint az éjszaki támadásra történő felkészülést. Nézeteltérés alakult ki a légierő és a szárazföldi erők vezetése közt a tervezés során. A problémát az jelentette, hogy a Luftwaffe – akárcsak a nyugati hadjáratnál - magának követelte az elsőséget a támadásnál. Az ok mindkét haderőnemnél azonos volt, a meglepetés nyújtotta előnyt egyik sem akarta átengedi a másiknak. Végül a szárazföldi erők élveztek prioritást, és három támadási irányt jelöltek ki: észak, közép, dél.
Jónéhány kérdéssel lehetne foglalkozni a hadművelettel kapcsolatban, most kettőt emelnénk ki. Egyrészt Sztálin lépéseit a támadást megelőző hónapokban, másrészt, hogy a német katonák miként viszonyultak a Szovjetunió megtámadásához és ehhez kapcsolódóan a komisszárparancshoz.
Naivitás lenne azt gondolni, hogy a német támadás meglepetésszerű volt, ekkora haderő összevonását ugyanis nem lehetett észrevétlenül végrehajtani. A szovjetek 1941 januárja és márciusa között 15-20-szor annyi kémet fogtak el, mint az előző év azonos időszakában. A készülő offenzíváról diplomácia csatornákon keresztül is értesítették a szovjet vezetést. A tények alapján azt sem mondhatjuk, hogy nem készültek a háborúra. Nem véletlen, hogy a határ menti körzetekbe május-június folyamán - ez tudatos koncepció volt a megnemtámadási egyezmény óta - újabb egységeket vezényeltek. Ennek tudatában nehezen érthetőek azok a katasztrofális vereségek, amelyeket elszenvedtek az első hónapokban. A válasz Sztálin hibás helyzetértékelésben keresendő, aki úgy gondolta, hogy a Wehrmacht csak egyetlen frontszakaszon - délen - indít majd támadást a gazdasági erőforrások megszerzéséért, ráadásul nem 1941-ben.
Hubert Becker hadnagy visszaemlékezésének segítségével könnyen megérthetjük, hogy a katonák többsége miként viszonyult a Szovjetunió megtámadásához és a komisszárparancshoz: „Senki nem értette, az Oroszország elleni hadjáratra hogy kerülhetett sor. De parancs volt, és katonaként a parancsokat legjobb képességem szerint kellett végrehajtanom. Az állam eszköze vagyok, és meg kell tennem a kötelességemet. Soha nem éreztük, hogy a katonákat rossz célra használják fel. Hittük, német katonaként a hazánkat védelmezzük, nem számít hol vagyunk….Egy nap parancsot kaptam, hogy menni kell. Senki nem tagadta meg a parancs teljesítését.”
A hadjárat
A támadás eredeti időpontját május 15-ről június 22-re halasztották. Az okok között az előre nem kalkulált balkáni offenzívát, valamint a tavaszi esőzések miatt a terepviszonyok alkalmatlanságát említették. A dátum egyébként szimbolikus jelentőséggel is bírt: Napóleon is ugyanezen a napon indította támadását 1812-ben.
Már a haderő méretét tekintve is egyértelműen látszik, hogy az 1941. június 22-én hajnali 3.15-kor megindított hadművelet minden tekintetben új fejezetet nyitott a hadviselés történetében. A Wehrmacht kb. 3 millió katonával támadott, ehhez jött még 600 ezer román, finn, magyar katona. Technikai oldalról nézve a németek 3.648 harckocsival és önjáró löveggel, 7.146 löveggel, 2.510 repülőgéppel rendelkeztek. Ezzel szemben a szovjet haderő a Nyugati Katonai Körzetben 2.9 millió katonát, 14-15 ezer harckocsit, 34.695 löveget, 8-9 ezer repülőt vonultatott fel.
A számokat összevetve, egyből kitűnik, hogy katonai potenciál tekintetében a Szovjetunió jelentős fölényben volt. Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy az 1.700 német harckocsi teljesen elavultnak számított a szovjet típusokhoz képest, akkor joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi volt a Wehrmacht kezdeti sikereinek a titka? Természetesen itt sem létezik egyetlen válasz, ám néhányat kiemelve a németek mellett szólt: szervezettség, harci tapasztalat, haderőnemek közötti együttműködés, kommunikációs eszközök hatékony használata.
A Vörös Hadseregnél a hadműveleti rugalmasság nem létezett, nem voltak szállítóeszközök, az adóvevők nagyrésze nem működött. A páncélosok 50-100 km-es mélységben állomásoztak a határtól, míg a tartalékok 150-400 km-es mélységben.
A szovjet haderőnek már az első nap hatalmas veszteségei voltak, a német csapatok 40-60 km-es mélységben hatoltak be a Szovjetunió területére. A Luftwaffe 13.30-kor kelt jelentése szerint 800 repülőt semmisítettek meg a földön. Az első megdöbbenést követően a szovjet csapatok mindenhol felvették a harcot. Úgy tűnt, a Wehrmachtnak semmi nem állíthatja útját, mint kés a vajban haladtak előre, a Blitzkrieg ismét sikeresen működött. Nem csoda, hogy Halder július 3-án a következőket írta naplójába: „Az Oroszország elleni hadjáratot 14 nap alatt megnyertük.”
Sokan hasonlóan értékelték a helyzet nyugaton is. A brit hírszerzés tíz napot, Cripps moszkvai nagykövet egy hónapot, Dill vezérkari főnök hat hetet adott a Szovjetunió összeomlásának. A New York Post június 27-én kelt cikke jól visszatükrözi az amerikai közhangulatot: „Ahhoz, hogy a vörösök nagyon rövid időn belül bekövetkező összeomlástól megmenekülhessenek sokkal nagyobb csodának kell bekövetkeznie, mint amilyet a Biblia óta valaha is láttunk.” A németek propagandisztikus eszközökkel is próbálták bomlasztani a morált a Vörös Hadseregben és demoralizálni a lakosságot. Már az első napokban ötvenmillió röpcédulát dobtak le, melyek Moszkva kapitulációjáról szóltak.
A német előrenyomulás középen volt a legerőteljesebb, ennek következtében a második hónapban 100-150 km-es rés támadt a közép és déli hadseregcsoport között. Ezt kiegyenlítendő délre koncentráltan indítottak támadást. Ennek köszönhetően augusztus 2-8 között az Umany melletti katlancsatában az szovjet haderő ismét óriási veszteségeket szenvedett el: 20 hadosztályt semmisítettek meg, 103 ezer katona került hadifogságba.
Augusztus végére az egész Dnyeper vonala a németek kezén volt, kivéve Kijevet és Odesszát. Az északi fronton egy hónap alatt 500 km-es mélységben hatoltak be a német erők. Az elért sikerek ellenére a Wehrmachtot is érték meglepetések, elég csak a szovjet páncélosokra utalni, jónéhány egységnél sokkszerű volt a hatás, amikor szembesültek az ellenfél technikai fölényével.
Szmolenszk térségében elkeseredett harc folyt minden talpalatnyi területért, már nemcsak a Vörös Hadsereg veszteségei voltak jelentősek. A zavart mi sem jellemzi jobban, a Führer augusztus elején még Leningrád elfoglalását jelölte ki elsődleges célnak, míg a hónap végén már a mindkét szárnyon történő támadást erőltette. A tábornoki karból sokan főleg ennek a döntésnek tulajdonították a Moszkva elleni támadás kudarcát. Végül szeptember 30-án Hitler úgy határozott, hogy a fő csapásirány Moszkva (Tájfun hadművelet) lesz, innentől számíthatjuk a moszkvai csata kezdetét.
Szeptemberben a szovjet erők ismét hatalmas veszteségeket szenvedtek Kijev bekerítésénél, és hiába érveltek többen a vezérkarból (Kirponosz, Zsukov) a város feladása mellett, Sztálin hajtatlan volt, a katonai racionalitást ezen az oldalon is felülírta a vezér akarata. Kijev szeptember 19-én kapitulált. 665 ezer katona esett fogságba, 3718 löveget és kb. 800 harckocsit zsákmányoltak a németek. A hadászati siker ellenére Halder és Guderian is elfecsérelt időnek tartotta a kijevi csatát. Északon szeptember közepére bezárult Leningrád körül a gyűrű és megkezdődött a város 900 napon tartó ostroma.
A Tájfun hadművelet október 2-án indult el, a kiadott támadási parancsot Hitler a következő szavakkal kommentálta: „Ma elkezdődik az utolsó nagy döntő csata.” A német taktika a már bevált gyakorlatra épült: az ellenség erőit az előretörő páncélos ékek harapófogóba – ezzel elvágják az utánpótlástól - zárják, majd a gyalogság felőrli a maradék ellenállást, míg a páncélosok tovább nyomulnak előre. A heves szovjet ellenállásnak köszönhetően azonban mindez kudarcba fulladt.
A helyzet fontosságára való tekintettel Zsukovot visszahívták Leningrádból és október 10-én kinevezték a középső front főparancsnokának. A légitámadások október 7-én indultak, de a hatalmas esőzések következtében a talaj néhány nap alatt iszapfürdővé változott. Október közepére a német támadás kifulladt, igaz már 80 km-re megközelítették Moszkvát; a vezérkarban megoszlottak a vélemények, hogy érdemes-e még támadni ebben az évben, végül azért döntöttek e mellett, hogy ne haragítsák magukra a Führert.
A második moszkvai csata november 17-én kezdődött 50 hadosztály bevetésével. A leghevesebb harcok Tula körül alakultak ki. A német páncélosokat az egész hadművelet alatt hátráltatta, hogy a lánctalpakra nem érkeztek meg a jégszegek, a teleszkópos irányzó berendezések nem funkcionáltak, illetve időként az üzemanyag is megfagyott. December 5-ére teljesen kifulladt ez a támadás is, a hőmérő higanyszála ekkor -36 Celsius fokot mutatott.
A Szovjetuniónak habár hatalmasak voltak a veszteségei – emberi és gazdasági vonatkozásban egyaránt - az első hónapokban, az állam mégsem omlott össze. A Wehrmacht veszteségei is jóval magasabbak voltak az addig megszokottaknál, a halottak száma elérte a 200 ezer főt. A folyamat, amely a Barbarossa hadművelettel kezdődött végül a Harmadik Birodalom bukásával végződött.
Forrás: Múlt-kor
