Lehetséges, hogy a náci vegyi fegyverek atyja, Otto Ambros érdeme, hogy a
második világháború nem torkollt egy milliók életét kioltó kémiai
csatározásba, aminek csak az amerikai atombomba európai bevetése
vethetett volna véget.
A partraszállók 1944. június 6-án heves német ellenállás helyett szinte akadálytalanul léphettek Normadia földjére, és indulhattak el a part menti erődök felé, amikor hirtelen gyümölcsös illat kezdett terjengeni a levegőben: egyesek remegni és izzadni kezdtek, míg többek szeme furcsán rángott. Pár percen belül mindenkinek habzott a szája, és komoly légzési nehézségek léptek fel a csapatoknál; alig negyedórán belül szinte mindenki halott volt. Ezen a napon a normadiai partokon több tízezren haltak meg hasonlóképp: a szövetséges ambícióknak a náci uralom megtörésére az Ethyl dimethylphosphoramidocyanidate vagy német nevén Tabun nevű ideggáz vetett véget.
Akár így is történhetett volna, ám a félelmetes forgatókönyv sosem vált valóra, hiszen a németek 1944-ben nem gázosították el a szövetségeseket. Épp ezért a történészek 1945 óta nem értik, és próbálnak választ találni a kérdésre, hogy Hitler miért nem vetett be vegyi fegyvereket Normadiában, mikor ez nem jelentett problémát a zsidósággal szemben?
Egész mostanáig a válasz az volt, hogy a hadvezetést az első világháborús emlékek tartották vissza ezen fegyverek alkalmazásától. Hitlernek személyes tapasztalatai is voltak: 1918 októberében mustárgáz vakította meg időlegesen, és vetett véget háborús szerepének, ahogy ezek bevetése iránti ellenszenvének okát is ebben kereshetjük.
Frank J. Dinan, a buffalói Canisius College kémiai és biokémiai professzora szerint azonban a fegyverek fel nem használása egy vezető német kutató érdeme, aki elhitette a Führerrel, hogy egy hasonló esetben a szövetségesek is hasonló módon vágnának vissza. Ez az ember Otto Ambros volt: 1925-ben doktorált a müncheni egyetemen, majd kezdetben a BASF-nek dolgozott, és 1938-ra az IG Farben igazgatósági tagja lett, ahol a cég vegyi fegyvereket gyártó részlegét vezette. A karizmatikus és tehetséges kutatót sokra értékelte a náci vezetés is, így sokszor dolgoztathatta a koncentrációs táborok foglyait is.
Az egyik legkorábbi ideggázként is ismert, Tabun kódnevű vegyi fegyvert először 1936. december 23-án állították elő: a kezdetben tetűirtóként kikísérletezett szer alig pár perc alatt vakságot, és fulladást okozott. Nem meglepő, hogy ez lett a nácik egyik legígéretesebb csodafegyvere, amit annyira titkoltak, hogy még saját vezetőik egy része sem tudott a létezéséről.
A sikeres tesztek és vizsgálatok után a tömeges gyártás mellett döntöttek: a folyamat azonban lassú, bonyolult és nagyon veszélyes volt. Az óvintézkedések dacára több mint 300 baleset történt, és a 3000 munkásból tízen haltak borzalmas halált. Mindezek ellenére 1943 közepére 12500 tonna Tabun állt a németek rendelkezésére, amelyet bombákba töltöttek. Ezáltal minden bizonnyal a nácik kezében volt a második világháború leghatásosabb tömegpusztító fegyvere.
A bevetéshez azonban Hitler engedélyére lett volna szükség. Mivel a hadigazdasági vezetőnek is titulált Ambros szinte minden kitüntetést megkapott, és a Harmadik Birodalom elitje tagjaként lassan elengedhetetlen szereplője lett a náci hadvezetés döntéseinek is, így 1943 májusában jelen lehetett egy Hitler kelet-poroszországi bunkerében tartott találkozón, ahol a sztálingrádi vereség tanulságait levonva a vegyi fegyverek lehetséges felhasználásáról tanácskoztak. A vezető nácik a Tabun oroszok elleni bevetése mellett tették le a voksukat, ám a Führer visszakozott. Ekkor megkérdezte Ambrost, hogy lehetnek-e a szövetségeseknek ilyen hatásfokú fegyverei, és kutató azt válaszolta, hogy a Tabun nagyon is ismert külföldön is, hiszen annak képletét már 1902-ben publikálták.
Ezen állítás azonban hazugság - véli Dinan, hiszen a Tabunról először 1937-ben jelent meg egy rövid összefoglaló, és Ambros nagyon jól tudta, hogy a szövetségesek maximum mustárgázt vethettek volna be ellenük. Hitler viszont ezen információ birtokában lemondott a Tabun felhasználásáról, és bár a háború hátralévő idejében sokan gyakoroltak nyomást rá, hogy vessék be a hasonló vegyi fegyvereket, a Führer sosem gondolta meg magát.
Dinan szerint a hazugsággal Ambros milliók életét mentette meg, és bár elég valószerűtlennek tartják, hogy hirtelen korábbi tettei miatt lelkiismeret-furdalása lett volna, ezt sem lehet kizárni. Ha azonban így volt, akkor Ambros érdeme, hogy nemcsak a háborút lehetett 1945-ben befejezni, hanem egy milliók életét követelő, és valószínűleg csak amerikai atombombával megfékezhető kémiai hadviselés következményeit kerülték el.
A történetnek egyetlen szépséghibája van: a találkozóról csak Ambros nürnbergi börtönnaplójából tudunk, így lehetséges, hogy mindezt csak önmaga tisztára mosása érdekében találta ki. Mivel a nyolc éves börtönbüntetés után Ambros kiszabadult, és 1990-ben elhunyt, ezért már esély sincs ennek tényleges megismerésére.
Ha azonban Dinannek igaza volt, akkor Ambros egyszerre volt háborús bűnös és embermentő hős.
Forrás: Múlt-kor
