1940. július elején általában az angliai invázió terveihez való szkeptikus viszony uralkodott a hitlerista tábornoki kar felső rétegében. Rundstedt vezértábornagy ezeket a terveket "csak politikai blöffnek" tekintette. Halder július elsején ezt írta naplójába: "Leeb jelentette, hogy - amennyire számára ismeretes - nem szándékoznak deszantot partra tenni Angliában. Én azt válaszoltam neki, hogy ennek ellenére meg kell vizsgálnunk egy ilyen hadművelet lehetőségeit, hiszen ha a politikai vezetés mégis az invázió mellett dönt, akkor rendkívül gyorsan kell cselekedni." Brauchitsch és Halder július 13-án átnyújtott Hitlernek egy "rendkívül bizakodó" jelentést az Anglia elleni hadművelet részletesen kidolgozott tervéről.
Nagyításhoz kattints a képre.
Az ekkor folytatott beszélgetésük alkalmával egyhangúlag olyan következtetésre jutottak, hogy az ok, amiért Anglia nem hajlik a békére, az Oroszországba vetett reményeiben rejtik. Hitler anélkül, hogy a terv részleteibe bocsátkozott volna, jóváhagyta azt. 1940. július 16-án az Anglia elleni deszanthadművelet előkészítésére kiadták az OKW 16. számú direktíváját. A "Seelöwe" ("Oroszlánfóka") fedőnevű hadművelet készenléti időpontját augusztus 15-ben jelölték meg. A "Seelöwe"-terv első változata szerint az Anglia elleni invázióba 38 hadosztályt, közöttük 6 páncélos- és 3 gépkocsizó-hadosztályt akartak bevetni. A deszantot a 2000 repülőgéppel rendelkező 2. és 3. légiflottának kellett támogatnia. Ezt a változatot hevesen ellenezte a haditengerészeti erők főparancsnoksága. Számítása szerint az első és második lépcső huszonkét hadosztályának a partra tétele nem kevesebb, mint 14 napot, azaz jóval többet vett volna igénybe, mint amennyivel a vezérkar számolt. A haditengerészeti erők főparancsnoksága kifejtette, hogy a kevés deszanthajó, valamint az angolok hadihajófölénye miatt a csapatokat csak keskeny, aknazárakkal biztosított szakaszon lehet sikeresen partra tenni. A hadműveletben a fő szerep Rundstedt vezértábornagy A. hadseregcsoportjára hárult, amelynek állományába E. Busch tábornok 16. és A. Strauss tábornok 9. hadserege tartozott.
A kisegítő csapást a B. hadseregcsoport W. Reichenau vezértábornagy vezette 6. hadseregének kellett mérnie. Anglia déli partján, Margate-től a Lymei-öbölig, harcászati hídfők létesítése céljából az első lépcsőben 13 hadosztály partra tételét tervezték 26 Folkestone körzetében a Hastingstól nyugatra egyidejűleg légideszantokat akartak leszállítani. A 6 páncélos- és 3 gépkocsizó-hadosztályból álló második lépcsőnek a siker kifejlesztése, a 8-8 gyalogoshadosztállyal rendelkező harmadik és negyedik lépcsőnek pedig a siker végleges megszilárdítása volt a feladata. Az összesen 22 hadosztályból álló első és második lépcső képezte a támogató és biztosító erőkkel együtt a behatoló hadsereg első hullámát. A támadást az ország belsejében nagy deszanterők további két hullámával tervezték kifejleszteni. Az OKW augusztus 30-i direktívájának megfelelően a szárazföldi erők főparancsnoka utasítást adott a Seelöwe-hadművelet előkészítésére, amelynek a végrehajtását 1940 szeptemberére halasztották el. "A hadművelet végrehajtására vonatkozó parancs kiadása - hangzott az utasításban - a politikai helyzettől függ. Az előkészületet úgy kell folytatni, hogy szeptember 15-től meg lehessen kezdeni a hadműveletet. A szárazföldi csapatok. feladata az lesz, hogy Dél-Angliában erős deszantegységeket tegyen partra, zúzza szét az angol szárazföldi csapatokat, foglalja el a fővárost, és a helyzetnek megfelelően lehetőleg Anglia más körzeteit is."
Eközben a németek összefüggő aknazárat telepítettek, megakadályozták az angol hajók manőverezését, Anglia déli partjánál a brit flottának csak korlátozott erői tartózkodtak. Itt, a doveri körzet és a portsmouthi parancsnokság összesen 10 torpedórombolóval rendelkezett. A legközelebbi támaszpontokon, Humberban, Harwichban és Sheernessben, ahonnan az angol hajók tevékenykedhettek volna az ellenséges deszantok ellen, 19 torpedóromboló tartózkodott. A csatahajók zöme Anglia északi és nyugati kikötőiben volt. A német haditengerészeti flotta főparancsnokságának a számításai szerint a deszantok partra tételéhez az alábbi átkelőeszközökre volt szükség: 155 szállítóhajó, 1722 komp és uszály, 471 vontatóhajó és l 151 nagy tengeri motorcsónak. Azaz sokkal több kellett, mint amennyin az angol-francia csapatokat kiszállították Dunkerque-ből. Anglia déli partjának a közelsége azonban megkönnyítette a deszantok átdobását. Halder írta naplójában: "A hadművelet jellege: »Erőszakos átkelés egy nagy folyón«...". A megszállt országok erőforrásait felhasználva Németország rövid idő alatt a kijelölt körzetekbe tudta összpontosítani a szükséges mennyiségű szállítóeszközt.
Szeptember 4-re a hitlerista hadvezetés rendelkezésére állott 168 hajó, 1910 komp és uszály, 419 vontatóhajó és 1600 nagy tengeri motorcsónak, tehát jóval több annál, mint amennyit Raeder követelt. A német hadvezetés tisztában volt azokkal a nehézségekkel, amelyekkel csapatainak az angol partvédelmi erők leküzdése és az angol csapatok aktív ellenállása során kell megbirkózniuk, de a kialakult helyzetben és erőviszonyok közepette a feladatot megoldhatónak tartotta. Voltaképpen ott, ahol nem akartak deszantot partra tenni, tehát a Nagy-Britannia keleti partjaival szemben tartott hadgyakorlatok, a "titkos" információk kiszivárogtatásához szükséges feltételek szándékos megteremtése - arra szolgált, hogy megtévesszék az angolokat a főcsapás iránya felől.
"A deszant Anglia elleni felkészítésének a tényét titokban tartani - hangzott az OKH direktívájának a Seelöwe-hadművelet előkészítésére vonatkozó utasításaiban. - Annál nagyobb a jelentősége annak, hogy a tervezett deszant bevetésének időpontját és a deszantcsapatok partraszállásának körzeteit minden módon titokban tartsuk." Az ellenség megtévesztésével a német hadvezetés meglepést akart elérni. Ami pedig Anglia belső helyzetét illeti: Anglia gyors intézkedésekkel megerősítette a partvédelmet, de a harcbavetésre felkészített kevés csapat és fegyverzet miatt az ország sok körzete kellő védelem nélkül maradt. Az ellenséggel szembeni fő ellenállást a Londont és Anglia ipari központjait védő "főparancsnoksági szakaszon" tervezték. Ettől délre és keletre voltak a védelem előretolt szakaszai (öt Anglia keleti és három a déli partja mentén). Az előretolt szakaszokon védő nyolc hadosztálynak az volt a feladata, hogy tartóztassa fel és merítse ki az ellenséget, s ezzel időt nyerjen a főparancsnokság tartalékának a beérkezéséhez. Ez a tartalék mindössze két hadtestből (három gyalogos-, két páncéloshadosztályból és két dandárból) állt. Az első lépcső legtöbb hadosztályának nem volt elég harckocsija, tüzérsége és szállítóeszköze, ami mozgékonyságukat nagymértékben lecsökkentette, és így kevéssé voltak alkalmasak ellenlökések végrehajtására.
Ráadásul a szárazföldi csapatok szétszórtan helyezkedtek el az ország csaknem egész területén. Az 1940 nyarán elfogadott új védelmi terv a tengerpart menti erődítmények és a helyi mozgó tartalékok felhasználásán alapult. A főparancsnokság tartalékát a part közelébe vonták. A deszant-partraszállás valószínű irányában 17 hadosztályt és 6 dandárt összpontosítottak. Az angol hadsereg harcképessége szeptemberben némileg fokozódott. A 42 mm-es páncéltörő ágyúk száma 176-ról 498-ra gyarapodott. A páncélosegységek a hónap elején 240 közepes és 108 nehézharckocsival rendelkeztek. A csak géppuskákkal felszerelt könnyűharckocsik száma 514 volt. Erre az időre az angol hadvezetés a Brit-szigeteken 27 gyalogoshadosztállyal rendelkezett, de ebből 15-nek hiányos volt a fegyverzete, különösképpen a szállítóeszközöket illetően. Gyenge volt a csapatok légvédelme is. Anglia 1940 szeptemberében sem volt tehát még megfelelően felkészülve a német csapatok elleni aktív tevékenységre. "Én személyesen meg vagyok győződve arról - írta Halder sok év elmúltával -, hogy az erők helyes alkalmazása esetén Anglia tengeri fölénye ellenére is, szilárdan megvethettük volna lábunkat a szigeten."
Noha a német hadvezetésnek voltak bizonyos lehetőségei a deszant partra tételére, a dolog nem jutott e1 a beharangozott tervek megvalósításáig. Az október 12-én kiadott direktíva szerint a Seelöwe-hadműveletet 1941 tavaszára halasztották el. A valóságban azonban a Wehrmacht főparancsnoksága már október első napjaiban lényegében lemondott a deszanthadművelet végrehajtásáról.
