Még aznap délelőtt a németek elindítottak egy olyan offenzívát, amely a teljes szövetséges frontvonal szétzilálásával fenyegetett. Ez a decemberi offenzíva volt Hitler utolsó ihletett stratégiai húzása. Hitler külsőleg úgy festett, mint aki már meg is halt. A bal fele megbénult, a szeme fátyolos volt, lassan, csoszogva járt, és csak az egyre nagyobb gyógyszeradagok tartották benne a lelket. De megmaradt a vasakarat. Akik letörten mentek be hozzá, lelkesülten jöttek ki. Még mindig a merész húzások embere volt, aki bízott abban, hogy találékonysága kompenzálja a materiális gyöngeséget. Így tehát december 12-én Hitler haditanácsot tartott.
Nagyításhoz kattints a képre.
A Rajnai őrség (Wacht am Rhein) fedőnevű terv, amelyet a Führer előadott, nem kevesebbet tartalmazott, - a rossz időjárási viszonyokat kihasználva, amelyek megbénították a szövetséges légierőt - mint egy új támadást az Ardenneken keresztül, előrenyomulni Antwerpenig, a brit csapatokat elválasztani az amerikaiaktól, és megsemmisíteni a Montgomery vezetésével Hollandiába benyomult közel 30 brit hadosztályt, majd a még rendelkezésre álló erők egyesítésével a veszélyeztetett keleti és délkeleti front tehermentesítése. A tábornokok közölték Hitlerrel, hogy egy offenzíva meghaladja Németország erejét. Hitler így válaszolt: "A védekező harc csak halogatná a döntést, de nem változtatná meg az általános helyzetet... Ha Németország képes néhány súlyos csapást mérni, ez a mesterséges szövetség mennydörgő robajjal összeomlik majd. Fölébe kerekedünk a sorsunknak, úgy bizony!"
Az Our folyó szakaszán 30 kilométer hosszúságban elnyúlt 28. amerikai hadosztályt valósággal elsöpörték a német csapatok. Manteuffel 5. páncélos hadserege megállás nélkül tőrt előre.
A 6. SS-páncélos hadosztály csapása azonban nem tudott ilyen teret nyerni, mert a 4. amerikai hadosztály a végsőkig kitartott. Az amerikai hadseregcsoport-parancsnok, Bradley először arra következtetésre jutott, hogy ez egy "elterelő célzatú támadás, amelynek célja, hogy megállítsa Patton 3. hadseregének előnyomulását a Saar felé". Mindazonáltal úgy döntött, hogy a térségbe irányítja a 7. és a 10. páncélos hadosztályt. Ekkorra a 6. SS-páncélos hadsereg 25 kilométerre behatolt Belgiumba. Éjszaka, amikor Peiper erőteljes harccsoportja elérte Stavelot helységet, mindössze 14 kilométerre volt Spaa-tól, az 1. amerikai hadsereg főhadiszállásától, és még közelebb volt két hatalmas üzemanyag raktárhoz, ahol több mint 3 millió gallon üzemanyag volt felhalmozva, amire a németeknek égető szükségük volt.
A többi német támadó csoport azonban a növekvő amerikai ellenállas hatására megtorpant. A Hitlerjugend hadosztály elkeseredett és időigényes helyi harcokba bonyolódott, a St. Vith felé vezető utat pedig már lezárta az időben beérkező 7. amerikai páncélos hadosztály. Bayerlein Panzer Lehr hadosztálya délen ért el mély betörést, és Bastogne városa alá érkezett. A várost ekkorra azonban az amerikaiak már megerősítették. Nemcsak a 7. páncélos hadosztály harckocsijai védték, hanem az éjszaka folyamán beérkezett híres "Vijjogó Sasok", a 101. ejtőernyős hadosztály katonái is. Manteuffel erőket hagyott hátra Bastogne ostromára, és a várost megkerülve tovább tört előre. Nagy volt a zavar és a bizonytalanság az 1. amerikai hadsereg főhadiszállásán. 18-án este Hodges tábornok elismerte, hogy "az ellenséges, arcvonalat nem lehet pontosan meghatározni, minthogy a front mozog, és az egész helyzet valahogy sötét". Bradleyt csak a harmadik napon riasztotta meg a helyzet eléggé ahhoz, hogy leállítsa a 3. hadsereg Saar-vidék elleni támadásának előkészületeit, és utasította Pattont, hogy a helyzet megmentése érdekében avatkozzon be. Patton ezúttal nem okoskodott, hanem azonnal útnak indított három hadosztályt a veszélyeztetett térségbe.
Ennek ellenére Manteuffel csapatai már a Mause felé nyomultak előre és valószínűnek látszott, hogy 24 órán belül elérik a folyót. A II. SS-páncélos hadosztály bevetésével északon is sikerült az áttörés, az 1. amerikai hadsereg egységei rendezetlenül vonultak vissza, Hodges Spaaból az utolsó pillanatban helyezte hátra harcálláspontját Liegébe, így éppen hogy elkerülte, hogy egész törzsével Peiper fogságába essen. Az amerikaiaknak két reménysége maradt: Bastogne még kitartott, és Peiper a gyors előretörés következtében nem fedezte fel a hatalmas üzemanyag raktárat, ami mellett elhaladt, és amit most a visszavonuló amerikaiak felgyújtottak.
A német előretörés megrettentette Eisenhower főparancsnokot is, aki Verdunból szintén hátrahelyezte harcálláspontját Versaillesbe. Ide rendelte aztán hadseregparancsnokait, és itt tette azt a megdöbbentő, és nagy felháborodást keltő kijelentését, hogy az ardennesi hadműveletek irányítását átadja Montgomerynek. Ez a változtatás az utolsó percben történt, mert a csata irányítása már kicsúszott az amerikaiak kezéből: a német támadás északi és déli peremétől eltekintve, sehol sem volt összefüggő arcvonal, és az 1. amerikai hadsereg hadműveletei különálló késleltető akciók sorozatává vált. Bradley ellenintézkedéseinek üteme messze elmaradt a csata kifejlődésének sebessége mögött.
Montgomery miután átvette a főparancsnokságot, egy amerikai vezérkari tiszt szerint "úgy rontott be Hodges főhadiszállására, mint Krisztus, amikor megtisztította a kufároktól a templomot". Ellenintézkedései gyorsak és hatékonyak voltak, azonnal harcbavetette az eddig tartalékban lévő XVIII. deszant hadtestet, amelynek parancsnoka, az agresszív Ridgway nem ismert lehetetlent. A hadtest Peiper harccsoportja mögött ért földet, és ezzel elvágta a német éket Dietrich hadseregétől. Montgomery ezután azonnal erősítést küldött Bastogne és St. Vith védőinek, azzal, hogy a két helység között állítsák helyre az arcvonalat.
Miután Peipert elvágták és üzemanyaga, valamint lőszere elfogyott, kénytelen volt megállni. Az amerikaiak így fellélegezhettek, de helyzetük továbbra sem volt rózsás. Dietrich a Peiper-féle harccsoport felmentésére bevetette a teljes II. SS-páncélos hadosztályt. A németek ugyan nem nyertek tért, de a védelemben hat amerikai hadosztály színe-java veszett el. Bár az amerikai védelem megerősödése délen is érezhető volt, Manteuffel 5. páncélos hadserege tovább nyomult előre, és Tigris páncélosai december 23-án este már csak 4 mérföldnyire voltak Dinantól.
Montgomery azonban nem vesztette el a fejét, megerősítette a Mause, a Namur és a Dinant hídjait, és az amerikaiak tiltakozása ellenére visszavonulást rendelt el St. With térségében, átadva ezzel a várost a németeknek, de megmentve az oda beszorult jelentős erőkét. A helyzet kezdett kiegyenlítődni. Patton hadosztályai beérkezték, Bastogne még mindig tartotta magát, a német üzemanyag pedig minden szektorban vészesen fogyóban volt. Ráadásul a köd, amely olyan nagy segítséget nyújtott az első héten a németeknek, hirtelen felszállt. December 24-én kitisztult az idő, és a szövetségesek repülőgépei súlyos pusztítást vittek véghez a német harckocsik között. Két nap múlva Patton fölmentette Bastogne-t. 
Ezzel a német siker minden lehetősége semmivé lett. Hitler nyakasságának köszönhetően azonban még két hétig eltartott a küzdelem. A németek gyakorlatilag minden harckocsijukat elveszítették. Az amerikaiak ugyan többet veszítettek, de ők pótolni tudták veszteségeiket, a németek viszont nem. Ez volt Hitler utolsó hazárd vállalkozása - jó elképzelés, de kivitelezhetetlen. A háború istene nem az észt szereti, hanem a jó nagy hadseregeket. Volt egy mellékhatása is az ardenneki offenzívának. A németek elterelő hadműveleteként 1945 januárjának első napjaiban támadást indítottak Strasbourg irányában. Eisenhower, akinek az Ardennekben volt szüksége a csapataira, parancsot adott, hogy hagyják el a várost. De Gaulle éktelen haragra gerjedt, és a francia parancsnoknak megtiltotta, hogy visszavonuljon. Strasbourgot sikeresen megvédték. Eisenhower és De Gaulle között úgy-ahogy helyreállt a béke. De ez intő jele volt annak, hogy a szövetségesek közötti ellentétek bizony ott lesznek a gondok sorában a győzelem évében.
