Budapest ostroma a II. világháború egyik leghosszabb és legvéresebb városostroma volt. A főváros határában az első szovjet páncélos megjelenése és a budai vár elfoglalása között 102 nap telt el. Ezzel szemben Berlin 2 hét, Bécs 6 nap alatt elesett, Párizs és a többi európai főváros - Varsó kivételével - nem is vált hadszíntérré. A legkitartóbb német helyőrségek is, mint a königsbergi (ma: Kalinyingrád) vagy breslaui (ma: Wroclaw) 87 illetve 89 napig álltak ellen az ostromlóknak. Breslau elfoglalását a szovjetek nem is erőltették, a város csak 1945. május 6-án kapitulált. A budapesti harcok hevességével csak Leningrád (ma: Szentpétervár), Sztálingrád (ma: Volgográd) és Varsó ostroma vethető egybe.
Budapest hadászati jelentőségét jellemzi, hogy Európa legtöbbet támadott fővárosai közé tartozott: a történelem során 15 különböző hevességű ostrom színhelye volt (1302, 1303, 1307, 1529, 1530, 1541, 1542, 1598, 1600, 1603, 1684, 1686, 1849), de az 1944-45. évi ostrom pusztításaihoz egyik sem mérhető.
A varsói felkelés leverésére a német csapatok 63 napját vette igénybe, Leningrád blokádja majdnem 3 évig tartott, itt azonban utcai harcra nem került sor. Sztálingrád 4 hónapon át volt csatatér, de a civil lakosság nagy részét még a harcok kezdte előtt evakuálták. Ezzel szemben Budapesten 800.000 ember feje fölött folyt a véres küzdelem, melynek hevességére jellemző, hogy már a korabeli katonai iratok is Sztálingrádhoz hasonlították.
Pest eleste idején (1945. január 18. - 20.) Budán a front nagyjából a következőképpen alakult. A déli szárnyon a Dunánál a (december 28-án már felrobbantott) éli összekötő vasúti hídnál kezdődött, majd a Budai körvasút vonalát követve a Sárbogárdi úton, a Hamzsabégi úton a Sas-hegyig, majd azt megkerülve húzódott nagyjából a Németvölgyi út vonalában az Orbán térig, majd onnan tovább a János kórházig. Innen nagyjából a Fillér utca és a Bimbó út vonalában vezetett a Ferenc hegyre, onnan a Zöld kert utcán, a Cseppkő utcán át érte el a Szépvölgyi utat, illetve a Mátyás-hegyet. A Szépvölgyi út vonalában húzódott a Kecskehegy, Hármashatár-hegy felé, elhagyva itt egy időre a beépített részeket, amelyekhez aztán a farkastorki lejtőn ereszkedett le a Bécsi útig, annak vonalában a Keled utcáig, illetve a vasútvonalig, onnan pedig a Szentendrei út, a Jégtörő utca környékén egészen a Mozaik utcáig. Itt, a hajógyári sziget hídjánál érte el ismét a Dunát. Ez a frontvonal többé-kevésbé már karácsony és újév között felállt, és - noha állandóan folytak bizonyos pozícióharcok, sőt néhány nagyobb támadásra is sor került a Lágymányosi körvasút, a Kelenföldi pályaudvar, a Sas-hegy, illetve a János kórház ellen - ezeket azonban többnyire visszaverték, illetve a beékelődött szovjeteket ellenlökéssel visszavetették. A szovjetek inkább csak támadgatták Budát mindaddig, ameddig Pestet teljesen el nem foglalták. A keleti városrész elfoglalása után azonban megsokasodtak a figyelmeztető jelek. Január 19-én nagy erejű támadás indult a Farkasréti temető illetve a Városmajor irányában. Ezt ugyan sikerült visszaverni, sokkal kevésbé volt azonban sikeres a Margitszigetért vívott harc.
Nagyításhoz kattints a képre.
A szovjet csapatok északról már 1945. január elején megkísérelték a sziget elfoglalását, de a védők géppuskatüze elsüllyesztette a gumicsónakjaikat. Január közepére a Duna szinte teljesen befagyott, bár a jég a folyó jó részén még mindig nem bírta el az embereket. A hídroncsok közelében azonban a jégtáblák összetorlódtak és itt akár lövegeket, járműveket is biztonságosan lehetett mozgatni rajta. Ezt kihasználva a szovjet csapatok Január 19-én hajnalban partra szálltak a Margitsziget északi csücskén, és befészkelték magukat az akkor még félkész Árpád híd betonépítményei közé. A szigeten ekkor még csak pár tucat katona volt, akik járőröztek, de nem volt elegendő erejük ahhoz, hogy a partra szállt ellenséget kiverjék meglehetősen biztos állásaikból. Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer (a Waffen-SS és a rendőrség tábornoka), a IX. SS-hegyihadtest parancsnoka volt a felelős a magyar főváros védelméért. December 31-én a hadtest alárendeltségébe tartozott a 13. páncéloshadosztály, a „Feldherrnhalle" páncéloshadosztály, a 8. „Florian Geyer" SS-lovashadosztály és a 22. „Maria Theresia" SS-önkéntes-lovashadosztály, valamint a magyar 10. honvéd gyaloghadosztály, az 1. honvéd páncéloshadosztály részei, a 12. tartalékhadosztály roncsai és a 23. tartalékhadosztály kisebb részei és egyéb kötelékek.
A 19-i eseményekre reagálván Pfeffer-Wildenbruch, a 8. „Florian Geyer" SS-lovashadosztály, Weller SS-Sturmbannführer (őrnagy) irányítása alatt álló zászlóalját, a II. egyetemi rohamzászlóalj alig 100 fős maradékát, valamint a 12. tartalékhadosztály 36 főből és 4 lövegből álló nehézpáncéltörő századát irányította a szigetre. A 75 mm-es páncéltörő ágyúk sem tudták azonban kifüstölni a vastag betonépítmények mögé befészkelődött szovjet lövészeket, de az alkalmatlan terep nekik is lehetetlenné tette a további előrenyomulást. 19-én estére tehát afféle patthelyzet alakult kia szigeten, a védők kifejezett fölényének jegyében. Ez pedig hamis biztonságérzetet keltett bennük, ami semmiféleképpen nem volt indokolt. A Margitsziget meglehetősen nagy, mintegy 0,965 km², és különösen a partjait nehéz ellenőrizni: a szigeten található épületek majd mindegyike a parton épült. A Pest felé néző parton csónakházak egész sora épült, és a parthoz közel van a Nagyszálló, a szabadtéri színpad, a kolostorrom, a Jáki kápolna és a Casino - azok az épületek, amelyekben fedezéket találhat egy katona. De aznap (19-én) a jég még nem volt biztonságosan járható, és a szigeten tartózkodó jelentős katonai erő úgy vélte: felesleges a hosszú parti sétányokon járőrözni, bőven elégséges kisebb őrségeket elhelyezni az épületekben, onnan szemmel lehet tartani az amúgy is járhatatlan jégmezőt. Január 19-ről 20-ra virradó éjszaka azonban alighanem a hónap leghidegebb éjszakája volt, a hőmérséklet -20 °C alá szállt, és a töredező jégtáblák néhány óra leforgása alatt egyetlen nagy, biztonságosan járható felületté álltak össze. A 21-re virradó éjszaka a védelem szempontjából sorsdöntő esemény történik. A szigetre helyezett véd alakulatok ráadásul egyenesen egy másik frontszakaszról jöttek, fáradtan, elgyötörten. Napok óta először volt fedél a fejük felett, először sikerült melegedniük egy kicsit - ennek kárát a sziget fái, bokrai látták - és először jutottak meleg ételhez több mint egy hét után. Mindez magyarázat, de nem mentség arra, hogy a klubházakban elhelyezett német őrség elalszik, és a Duna jegén szakasznyi szovjet gyalogságnak sikerül a szigeten partra szállni. Ők szép csendben eltűntek a bokrok mögött, és bevették magukat a Ferences templom és a kolostor romjai közé. Az utánuk következő csapat - akik már századnyian is lehettek - lerohanta a Lipótvárosi Evezős Club csónakházában és klubházában elhelyezett őrsége, megöltek vagy foglyul ejtettek több mint két tucat német katonát, és hatalmas lövöldözést csaptak. Hajnalra a szovjetek már 2 hídfőt hoztak létre a sziget nyugati partján az Elektromos Művek magasságában.
Weller SS-Sturmbannführer, aki a Casino épületében ütötte fel a hadiszállását, azonnal szervezni kezdte az ellentámadást. Ehhez Billnitzer tábornok rohamtüzéreitől még két rohamlöveget is kapott (amelyek szintén minden nehézség nélkül keltek á a Duna jegén), és napfelkelte után azonnal támadásra indult. Azonban a szigeten található sok fa és bokor, továbbá a helyenként embernél is magasabb hó miatt a németek ellentámadásai rendre kudarcba fulladtak, a támogatásra rendelt két rohamlöveg is elakadt a nagy hóban, ezért azokat a katonáknak kellett kiásatni, nehogy a mozgásképtelen páncélosokat kilőjék a pesti parton elhelyezett szovjet ütegek. Rohanni, rohamozni tehát teljes képtelenségnek bizonyult, ilyen körülmények között. A szovjetek viszonylag könnyen visszaverték a nap folyamán többször is megismételt támadásokat anélkül, hogy túl sok lőszert elfecséreltek volna... Weller SS-Sturmbannführer végül kénytelen volt a támadásokat beszüntetni, mert fogytán volt a lőszere. A lőszert az éjszaka folyamán sikerült csak újra pótolni, az újabb ellentámadást hajnalra tervezték. Addigra azonban gyökeresen megváltozott a helyzet.
A 21-éről 22-ére virradó éjszaka - a délutáni viszonylagos enyhülés következtében már nem volt „csak" -9 °C - köd ülte meg a Duna jegét. Ezt kihasználva egy: aknavetőkkel, nehézgéppuskákkal felszerelt szovjet zászlóalj sikeresen partot ért. Amikor Január 23-án a a védők megindították újabb ellentámadásukat, olyan tüzet kaptak, hogy Weller SS-Sturmbannführer kénytelen volt leállítani a rohamot. Az Újlipótvárosból érkező heves szovjet tüzérségi tűz fedezete alatt a támadók a Palatinus fürdő magasságában kettévágták a szigetet, és ezzel az É-on védekező német csoportot bekerítették. A bekerített katonák a Nagyszálló, a szabadtéri színpad, a zenélő kút, a kertmozi és a víztorony épületeiben védekeztek sötétedésig, majd kisebb csoportokban leszivárogtak a Budai sétányra és azon menekültek vissza a D-i részre, ahol a többiek még tartották magukat. Csak a sötétségnek volt köszönhető, hogy a bekerítésből ki lehetett törni.
A következő napokban sorozatos összecsapások folytak, az oroszok további csapatokat tettek partra a szigeten, és egyre hevesebben lőtték a németeket, akik főleg a keleti part klubházaiban, valamint a déli szigetcsúcs épületeiben, a nemzeti sportuszodában, a kertmozi épületében, a Kaszinó falai mögött és a teniszpályák öltözőiben igyekeztek megvetni a lábukat. Ám az Újlipótvárosból és a sziget elfoglalt részeiről rájuk zúduló űz miatt alig tehettek már valamit, csak azt figyelhették tehetetlenül, hogy magán a szigeten is mennyire erősödik már az orosz túlerő...
Látva a súlyos helyzetet, Litteráti-Loótz főhadnagy a német zászlóaljparancsnoktól kölcsönkért páncélos felderítő kocsi (Sd.Kfz. 222-es) segítségével öntevékeny akciót szervezett:
„Négy önként jelentkező katonámmal összekapaszkodva helyet foglaltunk a páncéljárműben, négy láda (12 db) repeszgránáton ülve egy löveget a járműre kapcsoltunk. Déli 12 órakor teljes sebességgel a szigeten végigvezető úton átrobogtunk a teljesen meglepett orosz vonalon, és a víztorony mögött nagy kanyarral a középkori kápolnához hajtottunk. Miközben 4 katonám a löveget lekapcsolta és zárt talapszárakkal az egykori szabadtéri színpad területén álló szovjet aknavetőket és azok legénységét szétlőtte, én géppisztollyal biztosítottam, Hahn őrmester pedig járművével megfordult. Az egész nem tartott, mint 2-3 perc, a 12 gránátot eltüzeltük, és mire az oroszok magukhoz tértek, már fel is kapcsoltunk, és ugyanazon az úton, amelyen jöttünk, visszaszáguldottunk a saját vonalunk mögé. Útközben jobbra balra kézigránátokat szórtunk, úgyhogy az út mentén lévő szovjet nehézgéppuskák nem tudtak tüzet nyitni. És mert minden olyan simán ment, és ettől vérszemet kaptunk, 15 órakor a vállalkozást megismételtük. Ez alkalommal ágyú nélkül, nem öten, hanem hatan, géppisztolyokkal és kézigránátokkal felszerelkezve a tető nélküli kocsiból állandóan tüzelve a Nagyszálló előtti térre hajtottunk, az ott lévő szovjeteket lelőve, megállás nélkül megfordultunk és visszahúzódtunk. Veszteségünk nem volt."
A német parancsnok Weller SS-Sturmbannführer öröme olyan határtalan volt, hogy mindegyik résztvevő megkapta a II. osztályú vaskeresztet, Litterátit pedig jelenlétében terjesztették fel a vasereszt lovagkeresztjére.
Litteráti-Loótz főhadnagy láthatóan nagy vagány volt, afféle vérbeli katonatiszt, aki alighanem úgy élte meg a háborút, mint a hal a vizet... Mások korántsem élvezték ennyire a dolgokat. A kivérzett II. egyetemi rohamzászlóalj megmaradt katonái például a kétségbeesés és az összeomlás szélén állhattak. A zászlóalj egyik katonája, Varga Antal például azt meséli, hogy január 24-én már mindennek a végénél tartottak. A zászlóalj egészen 25-ig tartotta a Palatinus fürdő épületét, mialatt a saját csapataiktól teljesen el voltak vágva.
„Benn voltunk a fürdő épületében - a szakaszom az alagsorban, a női fogasos öltözőben aludt, de erre nemigen nyílt alkalmunk - a strandon azonban már a ruszkik az urak. Benn voltak a medencékben, és a hülye építés miatt - senki sem számított arra, hogy itt egyszer majd háborúzni kell - hiába voltunk mi magasabban, a medencék egy részébe nem láttunk be. Különösen a brügölő - a termálmedence - betonból készült fotelsorai között találtak igen jó fedezéket.
Második napja nem hagynak nyugodni minket, pedig a hadnagyunknak mekkora pofája volt vasárnap is! ' Ez itt egy sziget, kérem, ide nem lehet csak úgy besétálni! Ne feledjék, hogy Mátyás király óta nagyot változtak az idők, ezen a jégen nem lehetne királyt választani! ' A marha... azóta sem volt ilyen vastag az a kurva jég, amióta Mátyást királlyá választották! Úgy jönnek át rajta a ruszkik, ahogyan csak akarnak. Kedd óta csak jönnek, jönnek, és lassan már lélegzetet sem vehetünk tőlük. Kedd reggel óta tűz alatt tartják az összes ösvényt, nem jutunk élelem és lőszerutánpótláshoz. Nem hagynak aludni, lassan az orrunkat sem dughatjuk ki, annyira lőnek. Huszonhét sebesültünk van, és nyolc halottunk.
Pest elveszett, és mi most Szent Margit szigetét védjük a nagy semmiért: mi jelentősége van immár ennek a vacak kis földdarabnak? De a parancs mindig csak ugyanaz: kitartani, a végsőkig kitartani! De minek? Az este viszonylag csönd volt egy darabig, és közben azt hallottuk, hogy odaát az Ivánnál valaki szájharmonikán játszik. Nem ismertem a zenét, és fogalmam sincsen, ki játszhatott, de jó volt hallgatni. Aztán lövöldözni kezdtek, riasztottak minket én meg egész éjjel, miközben találomra lőttem a ruszkikat, egyfolytában csak arra tudtam gondolni, hogy vajon én ölöm-e meg majd a harmonikást, vagy ő engem? Sírni lett volna kedvem...
A szovjetek elszánták magukat, hogy dűlőre viszik végre a dolgot a szigeten. Magáról a szigetről és Újlipótvárosból iszonyatos tüzet zúdítottak a védők állásaira. A sziget el nem foglalt részére óránként 6000 (!) lövedék csapódott be. Ezek közül több a Csepelen gyártott és a szovjetek által is felhasznált 15 cm-es tüzérségi gránát volt. A lőszert a Pestről elhurcolt polgároknak (nőknek-férfiaknak vegyesen) kellett a Duna jegén keresztül az első vonalba hordaniuk, a védekező német-magyar katonák szeme láttára! Az orosz gyalogság lassan kezdte elfoglalni a szigetet, a II. egyetemi rohamzászlóalj 25-én feladta a Palatinus fürdő épületeit, majd visszavonult.
A védők helyzete egyre romlott. A Margit híd Ny-i csonkját, amely a novemberi akaratlan robbantáskor épen maradt, lehetetlen volt használni, mert a pesti partról ezt a hídszakaszt folyamatosan lőtték. Az esetlegesen eltévedt lövedékek pedig folyamatosan törték a Duna-ág jegét, rombolták az egyetlen utat, amin keresztül még némi utánpótlás érkezhetett a védőknek...
Január 28-án már a Kaszinó épületénél és a lovaspólópálya szélénél folyt a harc, délután az utolsó klubház is elesett. A hídfőállás annyira összeszűkült, hogy a szovjeteket gyakran saját aknavetőik tüze érte. A tarthatatlan helyzetre való tekintettel a IX. SS-hegyihadtest parancsnokság engedélyezte a sziget kiürítését Weller SS-Sturmbannführernek.A megmaradt katonaság kivonása hosszú órákat vett igénybe, mert sem a hídon, sem a jégen nem volt többé biztonságos a közlekedés. Végül, csaknem három órás küszködés után a védők átjutottak a budai partra.
Ezután a németek megkísérelték felrobbantani a még épen maradt hídcsonkot. Technikai okok miatt azonban a robbantás csődöt mondott, ezért egy hadnagy vezette hidász raj mászott vissza a hídra. Amikor az összekötő részekhez értek, a híd váratlanul a levegőbe repült. A rajból csak egy ukrán önkéntes maradt életben, aki visszaúszott a jeges Dunán át a budai partra. Ez azonban már nem változtatott azon, hogy a Margit-sziget is elveszett.
A sziget ostromával párhozamosan, már december 24-től Buda is ostrom alatt állt, míg végül 1945. február 11-i kitörést követően, itt is befejeződtek a harcok. Miután a por elült a világ legszebb fővárosának tartott Budapest már romokban hevert s elmerült a vörös áradatban. Véget ért tehát egy korszak a főváros életében, s kezdődött egy újabb. Az élet lassan megindult, és elkezdődött a főváros helyreállítása.
Mi, akik nem éltük át mindazt, amit nagyszüleink és dédnagyszüleink igen, csak egyet tehetünk. Tanulunk a múlt hibáiból, hogy ezáltal elkerüljük a jövőbelieket. Ha bármikor valaki Budapesten meglát egy golyó lyuggatta házat, emlékezzen azokra a katonákra, akik e házak között harcoltak, hogy emlékük és véráldozatuk ne vesszen az idő homályába!
„Az idők végezetéig, amíg az országok fel nem hagynak az egymás leigázására tett kísérletekkel, az egyénnek vállalnia kell azt a kötelezettséget, hogy kész áldozatokat hozni hazájáért. Ha arra elég jó az ország, hogy benne éljünk, akkor elég jó arra is, hogy harcoljunk érte."
Források:
Ungváry Krisztián: Budapest Ostroma
Számvéber Norbert: Erőd a Duna mentén
Kovács Zoltán András - Számvéber Norbert: A Waffen-SS Magyarországon
Richard Landwehr: Budapest: The Stalingrad of the Waffen-SS
Gasparovich László: A rettegés 50 napja
Írta: Németh András Tamás (Bazooka Joe)
