Összefoglaló
Hitler parancsára a német Észak Hadseregcsoport és finn szövetségesei 1941 szeptemberében, nem kockáztatva meg a nagy veszteségekkel járó városi harcokat, visszavonultak Leningrád pereméről. Szeptember 25-én pedig, állandó bombázással és ágyúzással, megkezdődött a város ostroma. A lakosság felkészült az utcai harcokra: polgárőrséget hoztak létre, s 27 kilométer hosszan védőállásokat építettek, valamint tankcsapdákat ástak.
Zsukov marsall parancsára aknamezőkkel és hajókról leszerelt ágyukkal erősítették meg a város védelmét. Augusztus végére több mint 600 000 embert evakuáltak, de október elejére a kb. 3,5 milliós lakosságnak már csak 20 napra elegendő élelmiszere maradt. Félmillióan élelmiszerjegyre sem voltak jogosultak, s a nagy éhínségben az emberek lassanként kénytelenek voltak megenni különféle háziállatokat, majd bőrdarabokból és a falról lekapart tapétaragasztóból főztek levest. Az éhezés és hideg még a legerősebbeket is legyűrte, s 1942 januárjától már naponta ötezren haltak meg a körülzárt városban.
Volt azonban egy rés a blokádon, így mikor novemberben befagyott a Leningrádtól északnyugatra lévő Ladoga-tó, a Tyihvinig előretolt német a vonalak mögül - 380 kilométeres távolságból - a jég hátán szállították az utánpótlást a városba. Ez volt „az élet útja". Decemberben a Vörös hadsereg elfoglalta a vasúti csomópontot: Tyihvint, ezzel egyharmadával lerövidítette az utat, és lehetővé tette több mint félmillió civil kimenekítését.
Írta: Zeki
