Hetven évvel ezelőtt, 1943. január 12-én kezdődött az a nagy erejű szovjet támadás, amely megsemmisítette a 200.000 fős magyar királyi 2. honvéd hadsereget. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legtragikusabb fejezetei közé tartoznak. A hetvenedik évforduló alkalmából Szakály Sándor történésszel beszélgettünk a hadműveletekről, a vereségről, a veszteségekről.
Fordulat a keleti fronton
Németország a Szovjetunió ellen villámháborút tervezett, és elképzelései 1941 kora őszéig teljesültek is. A Barbarossa-terv meghiúsulása, továbbá az 1941 végi és 1942 eleji szovjet ellentámadás során elszenvedett nagy veszteség azonban arra sarkallta a németeket, hogy az eddiginél nagyobb arányban vegyék igénybe szövetségeseik haderejét, melyek eddig csak jelképesen vettek részt a háborúban – kezdte az előzmények bemutatását a történész.
Hitler 1941. december 29. és 1942. január 1. között Mussolininek, Antonescunak és Horthynak írt leveleiben fogalmazta meg először a német követeléseket. Magyarország számára ez a teljes magyar királyi honvédség frontra küldését jelentette. 1942 januárjában Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter és Keitel vezértábornagy érkezett Magyarországra, hogy érvényt szerezzenek a berlini követeléseknek. Ribbentrop Bárdossy László miniszterelnökkel folytatott tárgyalásai legelején a teljes magyar honvédség részvételét kérte. A Honvéd Vezérkar főnöke, Szombathelyi Ferenc tájékoztatta a németeket arról, hogy a magyar királyi honvédség még nem készült fel arra, hogy egy ilyen jelentős nagyhatalom, mint a Szovjetunió ellen bevessék, ám ők ezt figyelmen kívül hagyták. Úgy gondolták, hogy a német csapatok szárnyainak biztosítására ugyanúgy felhasználhatóak lesznek a magyar alakulatok, mint a jobban felszerelt román és olasz hadtestek.
Mozgósítás, felszerelés
Kemény hangvételű tárgyalások után, január 20-án Bárdossy végül megígérte, hogy ha Magyarország 100 százalékban nem is bocsátja Németország rendelkezésére haderejét, de „hajlandó lehetőségeinek legszélső határáig elmenni” a keleti front harcaiban való részvételt illetően. Másnap Horthy levélben biztosította Hitlert, hogy a magyar hadsereg részt vesz a tavaszi hadműveletekben.
A mozgósításra a III. szombathelyi, a IV. pécsi és a VII. miskolci hadtesteket jelölték ki. Saját hadrendi alakulataikból csak kettőt vehettek igénybe, a harmadikat idegen alakulattól kapták. Az volt az irányelv, hogy − az egyébként szokásos területi kiegészítés helyett − az ország egész területéről egyenletesen hívják be a katonákat az egységes terhelés érdekében. Mivel a hadvezetés számolt azzal a lehetőséggel, hogy a háború után fegyveres konfliktus alakulhat ki Romániával a határok miatt, a mozgósítás a honvédség sorállományának maximum 20 százalékát érinthette, a mozgósított alakulatok tartalékállományuk felét igényelhették, a hiányzó hányad pedig 35-40 éves póttartalékosokkal lett kiegészítve. Más volt a helyzet a hadsereg anyagi felszereltsége, fegyverzete esetében. Elsősorban arra törekedtek, hogy a „rendelkezésre álló hadianyag közül a legjobbat adják át”. A felszerelés válogatásakor gyors kimenetelű, rövid háborúra számítottak, és ez meg is látszott a kivonuló csapatokon; ráadásul a legnagyobb harcértékű csapatok itthon maradtak, mivel a magyar katonai vezetők arra számítottak, hogy ezeket a későbbiekben beérkező német fegyverekkel szerelik fel. Kivételt jelentettek a páncélos- és repülőerők: itt nem volt lehetőség szelektálásra, a legjobb erőket szállították ki a hadsereggel.
Szakály Sándor szerint a fegyverzet hiányossága a páncéltörő fegyverek terén mutatkozott meg leginkább: a kiszállított eszközök közül csak a kivonulás után kapott 50, illetve 75 milliméteres lövegek voltak alkalmazhatók a szovjet T−34-esek ellen, de 1942-ben már ezek sem számítottak korszerűnek. További problémát jelentett – és az uralkodó állapotokat jól jellemezte – hogy például az 50 milliméteres ágyúkat kezelő tüzérek kiképzése hiányos volt, közülük sokan még életükben nem adtak le éles lövést a gondjaikra bízott fegyverrel. A páncéloshadosztályoknál sem volt sokkal jobb a helyzet. Állományukba jórészt a németektől átadott, csehszlovák zsákmányból származó harckocsik tartoztak, melyek nem vehették fel a versenyt a korszerűbb T−34-esekkel. A légierőnél is kevés volt a modern eszköz, s problémát jelentett a sok különféle típus karbantartása. Bár mozgósították a teljes magyar gépkocsipark felét, ez csupán csekély motorizált szállítókapacitást tudott biztosítani. 1942-ben egy német fronthadosztály körülbelül 400 tehergépkocsival és vontatóval rendelkezett, ezzel szemben egy magyar könnyű hadosztály csak mintegy 25-30-cal. Szinte a teljes ellátás fogatokkal történt, ez azonban az orosz útviszonyok között inkább előny volt, mint hátrány.
A hadsereg élelmezése a következő képet mutatta: mivel német alárendeltségben, az országtól távol harcolt, a német központi parancsnokság volt hivatott ellátni, cserébe pedig a magyar kormány Németországnak szállított élelmiszert. A magyar honvédek ugyanazt és ugyanolyan mennyiségben kapták, mint a német frontcsapatok, mégis gyakorta elégedetlenkedtek a „nem magyar gyomornak való” ételek miatt.
A hadsereg összlétszáma a frontra történő kivonuláskor 207.500 főt tett ki, parancsnoka vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, vezérkari főnöke Rakovszky György vezérőrnagy, majd Kovács Gyula vezérkari ezredes, később vezérőrnagy volt. A történész úgy látja: a hadvezetés tisztában volt a felszerelés hiányosságaival, ám mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés ígéretet tett arra, hogy szükség esetén a hadsereget ellátja a legjobban hiányzó korszerű fegyverzettel. Ez utóbbira történtek is német erőfeszítések, átadták például a leginkább hiányzó páncéltörő eszközöket. Mivel azonban szállítási problémák miatt a németek saját csapataik ellátását sem tudták kielégítően megoldani, érthető, hogy – a legjobb szándék mellett is – a szövetségesek támogatása megoldatlan maradt.
Kitelepülés, hídfőcsaták
A magyar hadsereg történetének legnagyobb kitelepülése 1942. április 17. és június 27. között zajlott le, a művelethez 822 száztíz tengelyes katonavonatra volt szükség. Elsőként a szombathelyi III. hadtest érkezett meg Orjol körzetébe, amelynek két könnyű hadosztálya a Tyim előtti védőállásokat vette át a németektől, a harmadik, a komáromi 6. könnyű hadosztály a brjanszki erdőségekben harcolt a partizánok ellen. Jány Gusztáv és a hadseregtörzs május 20-án érkezett meg Kurszkba. A csapatok többségének kirakása szintén Kurszk körzetében történt.
A hadsereg a német 2. és 6., valamint az olasz 8., a román 3. hadsereggel, illetve a német 4. páncéloshadsereggel együtt a Maximilian von Weichs vezérezredes parancsnoksága alá tartozó „B” hadseregcsoport alárendeltségébe került, amely a „Dél” hadseregcsoport átszervezésével alakult meg.
Július és augusztus a hídfőcsaták időszaka volt. A III. hadtest 7. és 9. könnyű hadosztályai kezdettől fogva bekapcsolódtak a június 28-án meginduló 1942-es nyári nagy német offenzívába . Július 2-án, négynapos kemény harc után, 20%-os saját veszteség mellett a 9. könnyű hadosztály elfoglalta Tyim városát. A kis létszámú szovjet erők komoly ellenállást nem fejtettek ki, ehelyett fegyelmezett visszavonuló, elszakadó hadműveleteket hajtottak végre, kerülve a nagyobb csatákat – elevenítette fel Szakály Sándor. A hadsereg másik két hadteste május-június során érkezett ki a hadműveleti területre. A folyamatban lévő támadás olyannyira leterhelte a szállítási vonalakat, hogy sok alakulatot csak a front mögött több száz, sőt ezer kilométerre sikerült kirakodni. Így a honvédek hosszú, kimerítő gyalogmenetben voltak kénytelenek felzárkózni a júliusi hőségben. Az 1. páncéloshadosztály július 10-ére érkezett ki Kurszk és Sztarij Oszkol körzetébe, ahol megkezdte a felzárkózást.
A nyári visszavonulás után három jelentős hídfő maradt szovjet kézen a Don nyugati partján (Scsucsje, Korotjak és Uriv falvak körül). Ezeket a hadvezetés megpróbálta felszámolni, hogy a Don folyó természetes védővonalként szolgáljon és hátráltassa a szovjet ellentámadást. A hadvezetést különösen a korotjaki hídfő aggasztotta, mert mintegy 20 km-re volt Osztrogozsszk várostól, ahol több (magyar és német) alakulat ellátóbázisa volt. Mivel a német hadvezetés mindenképpen fel akarta számolni a hídfőket, az itt lévő magyar alakulatokat jelentős német kötelékekkel (elsősorban tüzérség, valamint a német 168. hadosztály és egy rohamlövegosztály) erősítették meg. Szeptember 9-én megindult a támadás, és a következő 2 nap során sikerült a hídfő felét elfoglalni. A támadásban részt vevő magyar egységek itt is jelentős veszteségeket szenvedtek. Német részről kritikák is érkeztek: elsősorban a honvédek elégtelen kiképzését és a fegyvernemek közti összhang hiányát kifogásolták, dicsérték viszont a csapatok harci szellemét.
Szeptember 15-én helyi szovjet ellentámadás bontakozott ki, a német és magyar csapatokat kiindulási vonalaik mögé szorították vissza, a támadás folytatására gondolni sem lehetett. A hadműveletek hat napja alatt a német−magyar veszteségek nagysága megközelítette a 10 ezer főt.
Védelmi állások kiépítése
Mivel ekkor a németek már minden erőforrásukat Sztálingrádra összpontosították, a katonák ellátása egyre hiányosabbá vált, a veszteségeket nem pótolták. A hadsereg védelmi állások kiépítésébe kezdett, ami az anyagi erőforrások hiánya miatt vontatottan haladt. A felszerelés, ruházat elhasználódott, a legénységet demoralizálta az arcvonalban felváltás nélkül töltött hosszú idő.
Hossza miatt a védendő arcvonal lehetetlen feladat elé állította a katonákat: az ekkorra már jelentősen meggyengült hadseregnek nagyjából 200 kilométernyi frontot kellett védenie, amelyen két erős szovjet hídfő is volt. Ennek következtében a kiépült magyar védővonal papírvékony volt, tartalékok, mélység nélkül. „Természetesen ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a frontszakaszon végig, méterenként állt egy-egy katona” – fogalmazott Szakály Sándor. Hiányoztak az eredményes védekezéshez szükséges (elsősorban páncéltörő) fegyverek. A védővonal gyengesége nem írható azonban kizárólag a rossz felszereltség számlájára: ilyen hosszú arcvonal merev védelme ilyen létszámú hadsereggel még jól felszerelt csapatok esetén is irreális lett volna. A védelem azon a feltételezésen alapult, hogy a szovjet erőket leköti a sztálingrádi csata, és nem lesznek képesek támadó hadműveletekre.
A veszteségek pótlására és a harcoló legénység egy részének felváltására a magyar hadvezetés 1942 végén friss katonai erő kiküldését határozta el. November végén és december elején már mintegy 35 ezer főnyi felváltó alakulat állomásozott a frontvonal mögött 100–200 kilométeres távolságra. A felváltásra 1943. január 13-20. között került volna sor. A honi csapatok készleteit kímélendő, a felváltó csapatok kiküldése csökkentett fegyverzettel és felszereléssel történt. A terv szerint a felváltandó csapatok adták volna át fegyverzetüket a helyükre érkezőknek.
Megindul a szovjet támadás
A Vörös Hadsereg hosszas előkészítés után, 1943. január 12-én indította meg az Osztrogozsszk-Rosszos hadműveletet, amelyet a sztorozsevojei (urivi) hídfőből kezdett meg a 40. szovjet hadsereg. A sokszoros túlerőben lévő szovjetek célja az Osztrogozsszk–Rosszos-vasútvonal feletti ellenőrzés megszerzése volt.
1943. január 12-én, −30°C fokos hidegben (a hadtest naplója –42 fokot rögzít), erős harckocsi-támogatással megindult a szovjet támadás az arcvonal északi részén (az urivi hídfőből kitörve déli irányban). Az itt védekező 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezrede a nagy hideg ellenére hősiesen harcolt, de nagy veszteségeket szenvedett, és az arcvonal mögött lévő tüzérségi eszközök szinte harc nélkül kerültek szovjet kézre. A hadsereg-parancsnokság kérte az arcvonal legdélebbi részén állomásozó Cramer-csoport bevetését, a németek azonban ezt megtagadták, ugyanis erre csak utólag, megkésve érkezett meg a Führer engedélye. Déli szomszédja, az olasz 8. hadsereg ellen is megindult a támadás, amely gyorsan tért nyert, így az áttörő szovjet csapatok észak felé fordultak, a magyar arcvonal mögé. Ekkor került sor a támadó szovjet T−34-esek és a 700. páncéloscsoport T−38-as harckocsijai közötti ütközetre, amely a német páncélosok súlyos vereségével végződött: a 36-ból három harckocsi és három rohamlöveg tudott csak visszavonulni. Súlyos veszteségeket szenvedtek a támadók is: január 15-ig az urivi hídfőből támadó 132 páncélos közül 83-at vesztettek el a szovjetek, tehát – ekkor még – a magyar csapatok és a sebtében bevetett német erősítések minden hiányosság ellenére képesek voltak a kemény ellenállásra.
Január 17-ére a hadsereg már felbomlóban volt. Hiába vetették most már be a Cramer-csoportot, a szovjetek megállíthatatlanul törtek előre, és immár a hadsereg-főparancsnokságot fenyegették. A gyorsan mozgó szovjet ékek – köztük harckocsik és sígyalogság − mélyen benyomultak a vonalak mögé, a fegyveres ellenállást megkísérlő csoportosulásokat megsemmisítették, az ellen nem álló menekülőket lefegyverezték, de utána hagyták őket tovább menekülni, a fegyverteleneket nem bántották. Ennek hatására még többen dobálták el fegyvereiket és vánszorogtak a hómezőkön keresztül nyugat felé. A repülőcsapatokat az ilovszkojei reptéren bekerítették − ezek eszközeik felrobbantása után január 20-án gyalogharcban, súlyos veszteségek árán törtek ki nyugat felé. A hadsereg maradékát körülbelül 100 kilométerre a Dontól nyugatra próbálták összeszedni.
Január 22-ig mintegy 17.000 olyan katona érkezett be, akinek fegyvere volt; a többiek fegyvertelenül, a legtöbben sebesülten, fagysérülten. Századnál nagyobb szervezett egység nem tért vissza. Az egész hadseregnek alig maradt bevethető tüzérségi eszköze. A katonák zöme február elején érkezett meg, de még márciusban is jöttek, köztük olyanok is, akik közel 300 kilométert gyalogoltak. Március 3-ig 2913 tiszt és 61.116 fő legénység érkezett be. A hadsereg maradványait április végén hazaszállították, a hadsereg-parancsnokság 1943. április 30-án beszüntette működését. Szakály Sándor úgy véli: bár valóban komoly veszteséget szenvedett a hadsereg, korántsem helytálló az az elképzelés, hogy a katonák többsége elesett a Don-kanyarban.
Forrás: honvedelem.hu
