A szövetséges csapatok január 22-én szálltak partra Anziónál. Szinte egyáltalán nem ütköztek ellenállásba, és nyitva állt előttük a Rómába vezető út. De megismétlődött a régi gallipoli história. Lucas tábornok, az amerikai parancsnok nem hitt a hadművelet sikerében, és inkább megszilárdítani akarta a pozícióját, mint előrenyomulni. Alexander - akárcsak Iari Hamilton Gallipolinál - túl udvarias volt ahhoz, hogy noszogassa.
Lucas több mint egy hétig meg sem próbált előrenyomulni, és amikor rászánta magát, a németek már túl erősek voltak. Most már magát a szövetségesek hídfőállását is veszély fenyegette. A partraszállás nem hogy segítette volna a Gusztáv-vonal előtt álló szövetséges főerőket, hanem épp ellenkezőleg, azoknak kellett offenzívát indítaniuk, hogy könnyítsenek a partraszállók helyzetén.
A Gusztáv-vonal középpontja a Monte Cassinó-i monostor volt. Valósággal hipnotizálta Alexandert és tábornokait. Szentül hitték, hogy a németek megerősítették és megfigyelőállásnak használják. A valóságban a monostort sohasem használták német katonák. Most azonban alkalom kínálkozott annak a demonstrálására, hogy a szövetségesek semmitől sem riadnak vissza eltökéltségükben, hogy legyőzzék Németországot. A Monte Cassinót, Európa egyik nagyszerű műemlékét szisztematikusan tönkrebombázták. Utána rá kellett jönniük, hogy a romok nehezebben bevehető akadályt jelentenek, mint a monostor. A Gusztáv-vonalat végül a hegyeken át a németek hátába került francia csapatok bontották meg. A németek visszavonulásba kezdtek.
Az anziói hadseregnek most lehetősége nyílt arra, hogy kitörjön és elvágja a németek útját. De Mark Clark tábornok, aki már az egész hídfőállás parancsnoka volt, elhatározta, hogy ő vonul be elsőként Rómába. Fittyet hányva Alexander utasításaira, nyitva hagyta a visszavonulás útját a németek előtt, és egyenesen Róma felé indult. Június 4-én be is vonult a városba. A németek közben egérutat nyertek, és északabbra újabb védővonalat építettek ki. A római bevonulás a szövetségeseknek több mint 40 000 emberükbe került, szemben a 20 000 fős német veszteséggel, és kétszer annyi szövetséges katonát kötött le, mint németet. Nem gátolta meg a németeket abban, hogy megerősítsék Északnyugat-Európát, bár lehetséges, hogy enélkül több erősítést küldhettek volna oda. Ráadásul az anziói hídfőállás utánpótlásigénye miatt az Üllő-hadműveletre csak augusztusban kerülhetett sor, jóval az franciaországi partraszállás végrehajtása után. Mindent összevéve az olaszországi hadjárat nem volt jó reklám annak a gondolatnak, hogy Olaszország a tengelyhatalmak sebezhető alhasi pontja.
A szövetségesek, akik rögeszmésen hittek a fővárosok - Párizs, majd később Berlin - jelentőségében, abban a meggyőződésben tűzték ki célul Rómát, hogy bevételének világrengető következményei lesznek. Nem lettek. Viktor Emánuel átadta a hatalmat fiának, Umbertónak. Badoglio lemondott, és egy idősebb politikus, Bonomi állt a kommunistáktól a klerikálisokig terjedő antifasiszta koalíció élére. Rómától északra a németek megszilárdították új védővonalukat. Alexander azt bizonygatta, hogy ha erősítést kap, seregei augusztusra elérhetik a Pó völgyét, és átnyomulhatnak Ausztriába. Churchill is lelkesedett a gondolatért. Harminc év után végre megvalósult volna az, amit ő már Gallipoli ideje óta szorgalmazott: hogy délről törjenek be Európába.
A brit vezérkar szkeptikusabb volt. De folytatni akarták az olaszországi hadjáratot, már csak azért is, mert ez volt az egyetlen terület, ahol még mindig az angolok voltak túlsúlyban. Az amerikaiak erősködtek, hogy semmivel sem szabad meggyöngíteni az Üllő-hadműveletet, pedig azt már elhalasztották augusztusra, amikor amúgy sem lehetett volna a segítségére az észak-franciaországi szövetséges partraszállásnak. Roosevelt és Churchill huzakodott egy darabig, aztán az amerikaiak kerekedtek felül. Alexander hét hadosztályát és légi fedezete javát elcsaklizták pontosan akkor, amikor Kesselring nyolc újabb hadosztályt kapott.
Az olaszországi szövetséges haderő, amely most már alig volt akkora, mint a németeké, folytatta makacs és nagyrészt eredménytelen offenzíváját. A németeknek bőven volt mozgásterük a Róma és a Pó közötti hegyes vidéken, és megfontoltan vonultak vissza, mindig megerősítve az újabb védővonalat, mielőtt a szövetségesek lerohanhatták volna. A szövetségesek decemberre elérték Ravennát. Bolognát még nem tudták bevenni. A Pó völgyétől nyolcvan kilométer választotta el őket.
