Az európai konfliktus kezdetén a Földközi-tenger birtoklásában három nagyhatalom érdekelt: Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország. Utóbbi azonban beéri azzal, hogy ellenőrzi a hadászati és közlekedés szempontból fontos Szicília-Líbia vonalat. Tétovázása miatt ez a régió csak másodrangú hadműveletek színtere. Az olaszok hat 1914-15-ös Cavour osztályú, és két 1940-ben szolgálatba állított csatahajóból - a „Littorio" és a „Vittono Veneto" - álló korszerű flottával rendelkeznek.
Olasz tétovázás
Semlegességének fenntartása és a hadszínterek számának csökkentése érdekében a szövetségesek azt javasolták Olaszországnak, hogy sürgősen növelje líbiai területeit és fokozza a Szomáliái tengerpart ellenőrzését.
Minthogy azonban a duce nem tudta eldönteni hogy mit is tegyen, a briteknek a Földközi-tenger térségére kidolgozott első hadászati tervei a francia hadsereg vezérkara, különösen Darlan tengernagy nyomására születtek meg. Két tengeri útvonalat különítettek el: Franciaország-Észak-Afrika útvonalat a katonák és hadianyagok szállítására, valamint a Nyugatot és Közel-Keletet összekötő Nyugat-Kelet útvonal. Franciaország touloni és bizerte-i támaszpontjainak segítségével a Földközi-tenger medencéjének nyugati, Nagy-Britannia viszont a keleti részén fokozza tevékenységét. A bevetett egységek aránya (1,25:1 a Földközi-tengeren, szemben a 4: l aránnyal az Északi-tengeren és az Atlanti-óceánon) világosan mutatja a britek bizonyos fokú érdektelenségét azon terület iránt, amelyet érzésük szerint az olasz hadiflotta ellenőriz. Az angol flotta jelenléte a Gibraltárban állomásozó „H erő"-re (2 csatahajó, 1 csatacirkáló, 1 repülőgép-hordozó, 2 cirkáló és 11 romboló), valamint a Cunningham tengernagyhoz tartozó, cirkálókból, régi páncélos hajókból és rombolókból álló alexandriai kötelékre korlátozódik. A Földközi-tengeren maradó hajók számát a Royal Navy északi-tengeri és atlanti-óceáni egyidejű bevetése miatt is csökkentik.
Az olaszok belépnek a háborúba
Hadba lépve Mussolini a franciák vereségét kihasználva szeretné végre valóra váltani a „Mare Nostrum" teljes ellenőrzésére vonatkozó álmait. Ezért akarja elfoglalni Szuezt és Gibraltárt. A tervek jelentőségéhez képest azonban az olasz haditengerészet akciói meglepően bátortalanok. A legfelső olasz vezetés elszalasztja a brit ellenőrzés alól felszabadult, rosszul felfegyverzett Málta, a Földközi-tenger természetes kapuja megszerzését. Később a britek megerősítik a sziget védelmét Hurricane gépekkel, és ezzel eredményesen zárják el az utat a Líbia felé haladó olasz konvojok előtt. A helyzetet csak a Luftwaffe 1941. januári megjelenése és támadásai változtatják meg.
Francia tűzszünet
A Földközi-tengeren zajló első hadműveletek mindössze néhány fegyveres akcióra, és a touloni bombázószázad genovai olajfinomító elleni támadásaira korlátozódnak. A helyzetet bonyolítja a Franciaország által aláírt fegyverszünet, amely megkérdőjelezi a francia flotta jövőjét. A harcmezőn maradt angolok bizalmatlansága idézi elő a Royal Navy 1940. július 3-i támadásait a francia bázisok, és Mers El-Kebir ellen. Ettől kezdve a két angol kötelék feladata az Egyiptomban lévő brit 8. hadsereg ellátását végző konvojok védelme.
Olasz vereségek
1940-ben az olasz haditengerészetnek sem szállítóhajói, sem radarjai nincsenek, emiatt a július 9-i Punta Stilo-i, a július 19-i spadai, a november 27-i teuladai vereség után sokkal hátrányosabb helyzetben van, mint az angolok. November 11-én az Illustrious repülőgép-hordozóról indított repülőgépek vakmerő támadással három olasz csatahajót rongáltak meg Tarantóban. A három hajó - az olasz csatahajók fele - áldozatul esik hiányos légvédelmének és a haditengerészet parancsnokai korlátoltságának. 1941 márciusában a britek újabb csapást mérnek rájuk a Matapan-foknál, ahol három olasz cirkálót és két rombolót semmisítenek meg.
A tengeri háború új koncepciója
Ezek a csaták elvezetnek a tengeri háború új koncepciójának a kialakításához. A hadászat eddig a csatahajók határozott fölényével számolt. A Matapan-fokért vívott harc azonban megmutatta a haditengerészeti légierő szerepének növekedését. Az angol győzelmet a Formidable repülőgép-hordozóról felszállt torpedóvető repülőgépek harcolták ki. A tengeri hadviselésnek ez az új módszere a Csendes-óceánon bontakozott ki a Pearl Harbour elleni támadással kezdődően. Az olaszok új harceszközt vezettek be: az SLC-t (stiluro a lenta corsa), a lassan futó torpedót, amelyet a tengerészek „Disznónak" hívtak. A 6,7 m hosszú, 55 mm átmérőjű szerkezeten két tengerész helyezkedett el lovagló ülésben. A legfeljebb 4,6 km/óra sebességű szerkezet a tenger felszínén, vagy legfeljebb 30 m mélységben 300 kg robbanóanyagot szállított 18 km távolságra. A torpedókat különlegesen átalakított búvárhajókról indították. Több sikertelen, kísérlet után a Decima Flottiglia Mas kötelékébe tartozó, Valerio Borghese korvettkapitány parancsnoksága alatt álló Sciré búvárnaszádról bevetett három „Disznó" legénységének sikerült 1941. december 19-én hajnalban Alexandria kikötőjének sekély vízben elsüllyeszteni két brit csatahajót, továbbá súlyosan megrongálni egy rombolót és egy üzemanyag-szállító hajót.
Kikényszerített beavatkozás
Az olasz kudarcok arra kényszerítik a németeket, hogy beavatkozzanak szánalmas szövetségeseik - ahogy Churchill nevezte őket - megmentéséért. Ezért csapatokat kell az új arcvonalra irányítani. A Szovjetunió megtámadásakor Hitler győzelméhez épp ezek az egységek hiányoznak majd. A führer tudja, hogy a többi arcvonal meggyengül, ezért Raeder tengernagy véleményével szemben korlátozott beavatkozásra szánja el magát. Úgy dönt, hogy a Luftwaffe X. hadtestét küldi Szicíliába, Rommel Afrika-Korpsának két hadosztályát Líbiába, valamint huszonöt tengeralattjárót a Földközi-tengerre. Összpontosított támadásaik elzárják az angol konvojok útját Gibraltár és Szuez között. Kiiktatják a harcból az Illustrious repülőgéphordozót, elvágják Máltát, s ezzel megkönnyítik a balkáni és krétai légi hadműveleteket. A Földközi-tenger fontos európai hadszíntérré válik.
