1940. olasz presztízsháború
A II. világháború megindulása 1939 szeptemberében egyelőre nem érintette a balkáni térség országait. Németország a lengyel hadjárat lezárása után a nyugati offenzívára készült, nem óhajtott itt semmiféle nyugtalanságot, már csak azért sem, hogy biztosnak tudja a hadigazdaság működtetéséhez nélkülözhetetlen román olaj, és szerb réz zavartalan importálását.
Az 1939 nyarán kidolgozott angol-francia "nagy stratégiában" sem kapott eredetileg helyet a Balkán. A szövetségesek úgy gondolták, hogy a német haderőt eredményes védekezéssel a nyugati fronton is felmorzsolhatják. A balkáni háború azonban hamarabb kirobbant, mint azt német vagy angol részről eltervezték.
Október 15-én Rómában, az olasz főparancsnokság értekezletén megvitatták a hadműveleti tervet, és kidolgozták a Görögország elleni támadás hadműveleti direktívájának alapelveit. A direktívában meghatározták, hogy a hadművelet első szakaszában az olasz csapatoknak Albánia területéről meglepetésszerű csapást kell mérniük Jóanninára.
Feladatuk volt, hogy áttörjék a görög hadsereg védelmét, majd a hadsereg szétzúzása után a gyorsan mozgó csoport erőivel a Gjiro Kastra műút mentén kifejlesztve a sikert, elfoglalják Görögország északnyugati területét, Epiruszt, és tovább támadjanak Athén és Szaloniki irányában. Ezzel egyidőben egy tengeri deszantnak Korfu görög szigetet kellett megszállnia. A szárazföldi csapatok előrenyomulásának biztosítása céljából az olasz légierőnek csapásaival meg kellett bénítania a görög közlekedési útvonalakat, pánikot kellett keltenie a lakosság körében, s ily módon meghiúsítania a görög hadsereg mozgósítását és összpontosítását.
Görögország elfoglalását az olasz hadvezetés két hadsereggel tervezte. Ezek összesen nyolc (6 gyalogos-, 1 páncélos- és 1 hegyivadász-) hadosztályból, 1 önálló hadműveleti csoportból (3 ezred), összesen 87 ezer emberből, 163 harckocsiból, 868 lövegből, 380 harci repülőből álltak. A támadásnak a tenger felöli biztosításában, a tengeri deszantok partra tételében Görögországban, valamint a csapatok és rakományok 0laszországból Albániába történd szállításában 54 nagy hadihajó (4 sorhajó, 8 cirkáló, 42 torpedóromboló és torpedónaszád), valamint 34 tengeralattjáró vett részt, amelyek Tarantóban, az Adriai-tengeren és Lérosz szigetén állomásoztak.
A támadást kezdetén a görög fegyveres erők Epiruszban és Macedóniában 120 ezer főt számláltak. A görög vezérkar mozgósítási terve összesen 15 - teljesen feltöltött - gyalogos- és 1 lovashadosztállyal, 4 gyalogosdandárral rendelkezett. A légierő 156 repülőgépet számlált. Háború esetén a vezérkar ezeket az erőket az Albániával és Bulgáriával határos körzetekben összpontosította. A görög-albán határon állandó jelleggel elhelyezett határvédő görög csapatok 2 gyalogoshadosztályból, 2 gyalogosdandárból, 13 önálló gyalogos-zászlóaljból és 6 hegyi ütegből állottak. Összlétszámuk 27 ezer főt tett ki. Harci technikai eszköz ezen a szakaszon igen kevés volt, mindössze 20 harckocsi, 36 harci repülőgép és 220 löveg.
1940. október 28-án az Albániában felsorakozott olasz csapatok támadást indítottak Görögország ellen. Presztízsháború volt ez Olaszország részéről, elsősorban a harctéri babérokra vágyó Mussolini meg akarta mutatni Hitlernek, hogy Itália önállóan is képes háborúzni. Ha nem is a tengereken és Egyiptomban, ahol Angliával szemben kudarcot vallott, legalább a Balkánon. Görögország könnyen legyűrhető ellenfélnek látszott, és a döntéstől Mussolinit az sem tartotta vissza, hogy görög diktátortársa, Metaxas, a maga rendszerének kiformálásában az olasz fasizmust tekintette mintának. A harcba lépő 5 gyalogos- és 1 lovashadosztállyal megerősített görög határvédő csapatok szívósan ellenálltak. A sikerben addig nem bízó A. Papagosz, a görög hadsereg főparancsnoka, november 1-én ellencsapásra adott parancsot az ellenség fedezetlen balszárnyán.
Kétnapos harcban visszavetették az olasz csapatokat Albánia területére. Epiruszban, a Vjosa és a Kalamosz folyók völgyében oly erős volt az ellenállás, hogy Cianónak már november 6-án ezt kellett bejegyeznie naplójába: "A hadművelet nyolcadik napján a kezdeményezés valójában a görögök kezébe ment át."
Az olasz vezérkar november 6-án parancsot adott a 9. és 11. hadseregből álló új, "Albánia" elnevezésű hadseregcsoport megalakítására, amelynek élére Soddu tábornokot, a vezérkari főnök helyettesét állították. November 7-én az olasz főparancsnokság elrendelte a támadó tevékenység beszüntetését és az új támadás előkészítését. Az olasz-görög arcvonalon rövid időre viszonylagos nyugalom következett. 1940. november 14-én kezdődött a görög csapatok ellentámadása Nyugat- Macedóniában, amelybe hamarosan bekapcsolódtak az egész arcvonal csapatai. November 21-én Soddu tábornok parancsot adott az olasz csapatoknak az általános visszavonulásra. Mussolini, miután elhárította a németek közvetlen beavatkozását az olasz-görög háborúba, kísérletet tett arra, hogy megmentse albániai hadseregének tekintélyét.
Parancsot adott megerődített védelmi vonal létesítésére a rponi, librazhdi szakaszon, a Shkumbini folyó mentén a tengerig. Megparancsolta: mindenáron meg kell akadályozni, hogy ezt a vonalat az ellenség áttörje. Ám sem az állások műszaki megerődítésével, sem újabb csapatok átszállításával nem tudták megjavítani az olasz hadseregek helyzetét az albániai arcvonalon.
A Badoglio marsall helyébe december elején kinevezett új vezérkari főnök, U. Gavallero tábornok hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy "...a csapatok demoralizálódtak és fáradtak. Október 28-tól állandóan harcban álltak, és ez alatt mintegy 60 kilométert kellett visszavonulniuk. Hiányos a ruházat, különösen kevés a lábbeli. A csapatok erkölcsi szelleme rossz." Mussolininek azonban mindenáron győzelemre volt szüksége. Követelte Cavallerótól, hogy sürgősen készítsen elő támadást az olasz-görög arcvonalon. 1941. január közepén valóban megkezdődött a támadás, de kifejlődni nem tudott: az olasz erők még kevésnek bizonyultak. A görög csapatok az egész arcvonalon szinte állandóan támadtak.
Csak március elején, amikor az olaszok már bizonyos erőfölénybe jutottak (26 hadosztályuk volt 15 görög hadosztállyal szemben), foghatott hozzá az olasz hadvezetés az "általános" támadás előkészítéséhez. A főcsapást 12 hadosztállyal Klisurára mérték. A támadás március 9-én kezdődött, de a többnapos véres harcok nem hoztak sikereket. Március 16-án befejeződött a támadás.
Az olasz-görög háború nem integrálódott a német-angol szembenállásba, és egy ideig a világháborún belüli "különháború" maradt. Mussolini még a háború megindulásának napján Firenzében magabiztosan elutasította a Hitler által felajánlott segítséget, és Metaxas sem kívánt élni a brit garanciából adódó lehetőségekkel. A görög miniszterelnök attól tartott, hogy az angol beavatkozás német intervenciót vált ki, és ez semmivé tenné a brit segítségnyújtásból adódó előnyöket.
