Az El-Alameini ütközet után Rommelnek azt a döntését, miszerint az őt üldöző Montgomery elől, Tunézia felé vonul vissza, nagyban befolyásolták az Észak-Afrika nyugati részében (Maghrebben) bekövetkező események. Sztálin már a német támadás óta sürgette Angliát és az Egyesült Államokat, hogy nyissanak második frontot a Szovjetunió tehermentesítésére. Erre 1942-ben Európában még nem volt esély, de a szövetséges csapatok úgy látták, Észak-Afrikában sikert érhetnek el. Ennek érdekében kidolgozták a Fáklya-hadműveletet, melynek megvalósításával – számos idősebb főtiszt mellőzésével – az amerikai Eisenhower tábornokot bízták meg. A szövetséges stratégák közül egyesek abban a reményben, hogy Rommelt satuba szoríthatják a Bone-tól (ma: Annaba, Algéria) keletre, illetve remélték, hogy Tunéziában partra lehetne tenni a szövetséges csapatokat. Végül ezeket az elképzeléseket túl kockázatosnak ítélték, ezért a főerők célterületét a marokkói Casablanca, az algériai Orán és Algír mellett jelölték ki. Ezek a területek francia gyarmatként Vichy kezében voltak, ahol az arab illetve berber lakosság mellett jelentős mennyiségű francia telepes is élt.
Vichy a térségben kb. 100 ezer fős katonaságot állomásoztatott, ami tekintélyes erőt jelentett, és a tervezők azzal számoltak, ha ezek az egységek kemény ellenállást tanúsítanak a támadókkal szemben, akkor feltarthatják vagy akár meg is akadályozhatják az akciót. Ennek elkerülése érdekében Washington titkos tárgyalásokba kezdett Vichyvel, majd ezek után, 1942. november 8-án a 600 hajóból álló (némelyik egyenesen Amerikából érkezett) flotta 70 ezer emberrel a fedélzetén megérkezett a kijelölt partraszállási övezetekhez. Az amerikaiak mellett 25 ezer brit katona is részt vett a hadműveletben, de ha lehetett, nem igen mutatkoztak (egyesek amerikai egyenruhában voltak), mert a francia telepesek körében erős volt az angolellenesség a Mers el-Kebir-i flottatámadás óta. Vichy hadserege csak elszórt ellenállást tanúsított, kivéve Casablanca és Orán környékét ahol, elkeseredett harc bontakozott ki. November 11-én Darlan admirális, az afrikai francia csapatok főparancsnoka megegyezett Eisenhowerrel az ellenállás beszüntetéséről, sőt egységei átálltak a szövetségesekhez. De Gaulle tábornokot, a Szabad Franciaország vezetőjét mélyen sértette és felháborította, hogy az amerikaiak nem vele, a szövetségesek oldalán 1940 óta katonával és politikussal, hanem a németekkel kollaboráns Vichy egyik tisztviselőjével tárgyalnak, ez azonban nem változtatott mit sem azon, hogy a megállapodás lehetővé tette az angol-amerikai csapatok gyors előretörését Tunéziában.
- Ferwagner Péter Ákos: A Második Világháború Teljes Történelmi Atlasza, A Fáklya –Hadművelet, Pannon-Literatúra Kft., Kisújszállás, 2008, 74. old
