A II. világháború Észak-Afrikában elsősorban Olaszország háborúját jelentette. 1939 szeptemberében, a világháború kitörésekor Benito Mussolini, az olasz Duce, eleget akart tenni a Németországgal kötött Acélpaktumnak, de Olaszország ekkor még nem készült fel egy elhúzódó háborúra. Mussolini közölte Hitlerrel, hogy országa csak 1943 elején áll majd készen. Az olaszok észak-afrikai hadjáratát számos alapvető probléma hátráltatta. Technikailag rendkívül elmaradott és siralmas állapotot mutatott az olasz hadigépezet. A harckocsigyártásban a Fiat és az Ansaldo egyedüli gyártókként állandósította az alacsony hatásfokú gyártást és a korrupciót. A harci morál is sok esetben hagyott maga után kívánni valót: a tisztek többsége alulképzett volt, a közkatonákkal nem barátkoztak sőt külön is étkeztek, és csak ritkán tűntek fel a frontvonalban.
A líbiai és egyiptomi hadszíntér
Líbiában két olasz gyarmat volt: keleten Kireneika, nyugaton Tripolitánia. A hadszíntér legfontosabb jellemzője, hogy a csapatokat és a felszerelést hatalmas távolságokon kellett szállítani oda, ahol majd bevetésre kerültek. Az olasz elit erő tapasztalt egységekből állt, mint például a besaglierik, az alpinik, vagy épp az ejtőernyőseik. Az olasz Regia Aeronautica (királyi légierő) az 5. squadrát (repülőezredet) vezényelte Észak-Afrikába.
A nemzetközösségi hadszíntér
A nemzetközösség hadszíntere Kenyától Irakig, Törökországig és Líbiáig terjedt. A tengelyhatalmakkal szemben álló brit birodalom hatalmas mennyiségű katonai erőt vonultatott fel. A britek Palesztinában több mint 25000 katonát állomásoztattak, hogy az arabok és a zsidók ne támadjanak egymásra. Az arabok tengelybarát beállítottsága az egész arab világban jellemző volt, mivel sokan gyűlölték az egész Közép-Keletet, uraló briteket és franciákat. A Közép-Keleten hadászati szempontból több kulcsfontosságú hely is volt. Nemcsak a Szuezi csatorna forgott kockán, hanem Irak, Irán létfontosságú olajmezői is. A nemzetközösségi erők főparancsnoka a Közép-Keleten Archibald Wavell altábornagy volt. Az olaszok elleni harcok során a Nyugati-sivatag hadrendjének parancsnoka Richard O’Connor altábornagy volt A líbiai parancsnoki posztra, pedig Philip Neame altábornagyot nevezték ki. Megjegyzendő, hogy egy nemzetközösségi hadosztály nagyobb és több tüzérséggel és páncéltörő ágyúval rendelkezett, mint egy olasz hadosztály. A britek már korán megkezdték a „jock” oszlopoknak nevezett harcászati eljárást, ami a német harccsoportnál lényegesen gyengébb alakulat volt. A brit haditengerészet nem tudta megakadályozni az olaszok Líbia ellátására tett erőfeszítéseit. A háború előrehaladtával megnőtt a hírszerzés szerepe is. A britek számára létfontosságú volt az ULTRA alkalmazása, melynek segítségével meg tudták fejteni a német katonai egységek rádióüzeneteit, azonban kicsit meglepő módon de az olasz kódolást (kivéve a haditengerészetét) nem tudták feltörni. Nem túlzó kijelentés az, hogy az ULTRA óriási segítséget nyújtott a briteknek.
Az első ütközetek
Az észak-afrikai hadjárat néhány kisebb összecsapással kezdődött. Az olaszok Graziani tábornagy vezetésével Szidi-el-Barrániig nyomultak előre Egyiptompan, azonban itt meg is állították őket. A német vezetés egy része német csapatok küldését szorgalmazta, de ezt az olaszok ekkor még határozottan elutasították, mondván elég lesz néhány tank és némi felszerelés segítség gyanánt. A Matilda harckocsikkal indított ellentámadást O’Connor tábornok vezette, és ragyogó győzelmet aratott. A 7. harckocsi hadosztály mellet a 4. indiai hadosztály vett részt a harcokban. December 9. és február 7. között a nemzetközösségi erők Beida Fummig nyomultak előre. Nem könnyen, de győzelmet arattak. Az olaszok számára világossá vált, hogy ez a háború nem fejeződik be 1940-ben. Ekkor újabb erősítések érkeztek, közöttük a kiküldött német csapatok parancsnoka Erwin Rommel tábornok is.
1941 - A tengelyhatalmak ellentámadása
1941 márciusában csak gyenge nemzetközösségi erők álltak szemben a tengelyhatalmak erőivel. Rommel Gariboldi parancsnoksága alatt állt, de megítélése szerint ez igen csak hátráltatta és nem egyszer kerülte meg felettese parancsait. 1941. március 24-én az 5. Leicht Panzer hadosztály megtámadta El-Ageilát. A nemzetközösségi erők harc nélkül vonultak vissza Mersza-el-Bregáig. Rommel március 31-én indított újabb támadást és április 1-jére elfoglalta a Mersza–el-Brega-i állást. Ezt követően az 5. Leicht Panzer vezetésével az Ariete (olasz) harckocsi hadosztályt és a Brescia (olasz) gyalog hadosztályt is bevetette a visszavonuló nemzetközösségi erők ellen. Április 2-án Agedabia is elesett. A 2. brit harckocsi hadosztály Agedabia elvesztése miatt kénytelen volt El-Mecsili felé visszavonulni. A visszavonulás során a 2. harckocsi hadosztály komolyabb harcok nélkül gyakorlatilag megsemmisítette önmagát. Április 3-án este Wavel elrendelte az általános visszavonulást. Rommel parancsot adott hogy négy oszlopban folytassák az előrenyomulást. Ponath alezredes, a 8. géppuskás zászlóalj parancsnoka egységével átvágott a sivatagon és Derna mellet lezárta a Via Balbiát. Így gyakorlatilag a Tobruk felé visszavonuló nemzetközösségi erők mögé került. Egy Dzsebel Akbar-i megbeszélésről Tobruk felé haladva O’Connor tábornok, Combe alezredes és Neame tábornok épp abban a teherautóban utazott, amely belefutott a Ponath alezredes német helyőrségébe. Az El-Mecsilinél elért tengelyhatalmi siker után tovább folytatták az előrenyomulást a tobruki erődítmény felé.
Tobruk
A tobruki hadállás 1941 áprilisában kulcsfontosságú volt a szövetséges erők számára. Az itteni ausztrál állások megakadályozták, hogy a tengely erői lerohanják a kimerült ellenséget. Tobruk ostroma nem igérkezett könnyű feladatnak, mint ahogy azt az első elhamarkodott támadás is bizonyította. Az állóháborúra berendezkedett ausztrálok eredményesen kitartottak a tengelyhatalmak folyamatos támadásaival szemben. Rommel a tobruki ostrommal párhuzamosan 1941. április 25-26-án elfoglalta Fort Capuzzot, és a Halfaja hágót, ahol védelmi állásokat épített ki. Ezen állások ellen irányult a Brevity hadművelet 1941. május 15-én. A gyors nemzetközösségi támadást Rommel május 27.-re visszaszorította. Az ezt követő június 15.-én indított Battleaxe hadművelet is hasonló célokkal indult, de a harckocsik és a gyalogság összehangolatlansága, illetve a tengelyhatalmak jól megszervezett védelme miatt hamar kudarcba fulladt. A tengelyhatalmak utánpótlása akadozott, míg a britek hatalmas mennyiségű utánpótlásokat kaptak, többek között Stuart és Crusader harckocsikat. 1941. november 18-án a frissen kinevezett Caude Auchinleck megindította a Crusader hadműveletet. Az utánpótlási gondokkal küzdő Rommel feladta Tobruk ostromát és Szidi-Rezegig, majd a brit előretörésnek köszönhetően (december 6.), egészen Gazalaig, onnan, pedig Mersza-el-Bregáig vonult vissza folyamatos és súlyos harcok közepette. Rommel ekkor nagy mennyiségű erősítést kapott, amelyek számos harckocsit is jelentett. Megfordult a helyzet, hiszen ekkor a britek utánpótlási vonalai nyúltak meg. Rommel mihelyt feltöltötte egységeit, támadást indított hatalmas veszteségeket okozva ezzel legfőképp a 22. brit harckocsi dandárnak. 1942 januárjában Rommel egy nagyobb offenzívára szánta el magát. Január 21.-én indított támadásának nem kisebb célja volt, mint visszaszorítani a nemzetközösségi erőket legalább Egyiptomig és az oly nagy jelentőséggel bíró Tobrukot is elfoglalni. Rommel először Gazalai vonalak ellen indított támadást. Az elhúzódó harcokban június 16-ra Rommelnek sikerült áttörnie a gazalai védelmet és visszavonulásra késztetni a briteket. Immár teljes erejével Tobruk ellen fordulhatott. Június 20-án hatalmas tüzérségi előkészítés után, az összehangolt légi és szárazföldi támadás következtében Rommel elfoglalta Tobruk kikötőjét fogságba ejtve a megmaradt védelmet. A zsákmányolt felszerelés nagy volt, de ennek csak töredéke volt üzemanyag. Rommel csapatai ekkorra kimerültek és erősen leharcoltak voltak. Tobruk elestével a nemzetközösségi erők határozott visszavonulásba kezdtek és megkezdték az El-Alamein-i védelmi vonal kiépítését.
Rommel ekkor úgy értékelte a nehéz helyzetben levő briteket nem szabad hagyni, hogy egy erős védelmi vonalat építhessenek ki, ezért minden erejével El-Alamein-re összpontosított. 1942. június 27-28-án elérte és elfoglalta Fukát. A tengelyhatalmi erők 1942 júliusára siralmas képet mutattak. Az utánpótlás akadozott erősítés csak alig vagy egyáltalán nem érkezett, míg ezzel szemben a nemzetközösségiek folyamatosan kapták az anyaországi hatalmas mennyiségű utánpótlást, hadianyagot. Őszre alapvetően megváltoztak a két fél tevékenységét meghatározó hadászati tényezők. A Földközi-tengeren ismét helyreállt a brit flotta fölénye, az olasz flotta - részben olajhiány következtében - beszorult a kikötőibe, és a szövetségesek szilárdan tartották Máltát (A Málta elleni inváziót Hitler valószínűleg soha nem akarta megindítani).
El-Alamein – a britek utolsó reménye, a tengely utolsó lehetősége
Rommel az elkövetkezendő időkben a 15. és a 21. páncélos hadosztályra építette támadásai vázát. 1942. július 10-e után Rommel újra bizakodott, miután a középső védelmi vonal ellen indított támadása nem ért el döntő eredményt. Ezúttal a frontvonal déli része ellen kísérelt meg támadást, de az ULTRA, mint általában, most is megszerezte a majd teljes támadási tervet, így Auchinleck egy meglepetésszerű ellentámadás mellett döntött. A támadás nagy károkat okozott a tengelyhatalmak számára, többek között elvesztették a 621. rádiólehallgató századot is, amely mindeddig az információszerzés súlyát jelentette. Rommel szokásának megfelelően a főparancsnokságnak küldött üzenetében (eltúlozva) katasztrofálisnak nevezte helyzetét. Az ULTRA ezt az üzenetet is megfejtette és Auchinleck ez alapján újabb támadásra szánta el magát. A július 22-én indított támadás hamar kudarcba fulladt, ugyanis a tengely erői korántsem álltak annyira rosszul, mint ahogy azt Rommel jelentette. A tengelyhatalmak kisebb ellentámadásai súlyos károkat okoztak a briteknek, de jelentős sikert nem könyvelhettek el. Július végére mindkét fél gondokkal küszködött és kisebb összecsapások mellet nagyobb hadműveletre nem került sor. Augusztus 8-án Churchill menesztette Auchinlecket és helyére Gott, tábornokot nevezte ki. Gott röviddel kinevezését követően repülőgépe lezuhanása után elesett. Helyére Churchill Bernard Montgomery tábornokot nevezte ki.
Montgomery érkezésével hatalmas mennyiségű utánpótlás is áramlott a nemzetközösségi csapatokhoz. Angliából 820 ágyú, 7800 jármű és 368 harckocsi, és további közel 8000 jármű Amerikából 100 000 tonna ellátmány mellett. Montgomery gyorsan átszervezte a nemzetközösségi erőket, mely keretében felszámolta a „jock” oszlopokat és az Afrika Korpshoz hasonló nemzetközösségi gyorshadtestet hozott létre. Eközben Rommel is kapott utánpótlást: a Forlgore olasz ejtőernyős-hadosztályt és a Ramcke német ejtőernyősdandárt. A tengelyhatalmak ekkor 515 harckocsival rendelkeztek - melyeknek több mint a fele gyenge harcértékű olasz harckocsikat jelentett – a britek 935 harckocsijával szemben. Rommel egy nagy horderejű támadással akarta eldönteni a kialakult helyzetet. Az ULTRA segítségével Montgomery már a kezdés előtt augusztus 18-án értesült Rommel részletes terveiről, és azonnal megszervezte a veszélyeztetett zóna védelmét. A tengelyhatalmak összehangolt támadása az erős védelmi vonalak ellen hamar megtorpant, és visszavonulásra késztette azokat. A csata az Alam Halfa-i ütközetként került be a történelembe. A front viszonylagos megszilárdulása után Rommel megviselt egészségi állapota miatt Németországba utazott. Helyét ideiglenesen Stumme tábornok vette át. Ekkor, 1942. október 23-án hatalmas tüzérségi előkészítéssel megkezdődött Montgomery offenzívája. Stumme tábornok szívrohamban meghalt, helyét Von Thoma tábornok vette át. Mint kiderült Montgomery a frontvonal déli támadásának tervét a kezdeti nagy veszteségek miatt megváltoztatta és a Supercharge fedőnevű hadműveletben a tengerpart mellet, északon próbálta meg az áttörést kieszközölni. Von Thoma által vezényelt 15. és 21. páncélos hadosztályok ellentámadása kudarcba fulladt. (Az ULTRA a csata során folyamatosan információval látta el Montgomery-t a tengelyhatalmak helyzetét illetően. A kialakult válságos helyzetben Rommel a visszavonulás engedélyezését kérte Hitlertől aki ezt azonnal elutasította. Rommel, és immár Kesselring is jól tudta, hogy ez a parancs a Panzerarmee biztos pusztulását jelentené, ezért azt figyelmen kívül hagyva megkezdték a visszavonulást. Rommel ekkor a világtörténelem egyik legjobb visszavonulási műveletét hajtotta végre megmentve ezzel a Panzerarmee megmaradt egységeit. Persze ehhez kellet Montgomery rendkívüli óvatossága is mely következtében a britek nem tudták kiaknázni a győzelmet. Montgomery támadását követően nem sokkal a „Torch” hadművelet is kezdetét vette. Ennek keretében amerikai és brit egységek (3 hadtest) szálltak partra és indítottak támadást Vichy-Francia Észak-Afrika ellen. Rommel harapófogóba került egyetlen célja ekkor már Tunézia elérése, és csapatai megmentése volt.
Írta: Marder
