Második világháború

A keleti front és az észak-afrikai hadszíntér harcai fokozott mozgékonyságot kívántak meg a Wehrmacht minden egységétől, ez alól nem volt kivétel a tüzérség sem. A növekedő igények kielégítésére az Alkett cég nekilátott egy könnyű önjáró löveg kifejlesztéséhez. A jármű alapjául a harckocsiként már elavultnak számító Pz.Kpfw. II-ek alváza szolgált. Ezt a korai járműveknél némiképp módosították, majd a későbbi változatoknál 220 mm-rel megnövelték. A jármű főfegyverzete a szabványos német 105 mm-es könnyű tarack, a Leichte Feldhaubitze 18/2 volt. A Wespe fegyverzetét adó változatot, a LeFH 18-ast 1935-ben fejlesztette ki a Rheinmetall-Borsig. A löveget egy felülről teljesen, hátulról részben nyitott felépítményben helyezték el. A felépítmény 10 mm-es páncéllemezekből állt, amely nem számított erős páncélzatnak, de mivel a jármű többnyire a front mögött néhány kilométerrel tevékenykedett, nem kellet komoly tűzerővel szembe néznie. A löveg legnagyobb hatásos lőtávolsága 8400 méter, a legnagyobb elérhető lőtávolsága pedig mintegy 10 000 m volt. A jármű az egyféle repesz-romboló és a kétféle páncéltörő (egy kumulatív és egy kemény magvas) gránátból összesen 32 darabot tudott magával vinni. A páncéltörő gránátokra első sorban a jármű önvédelmének biztosítása miatt volt szükség és a lőszerkészlet töredékét tették csak ki. Szintén a jármű önvédelmét biztosították a személyzet részére kiutalt géppisztolyok (ált. MP 40) és az az egy géppuska, amelyet a felépítmény elejére szereltek. A Wespe fő feladata a páncélos hadosztályok közvetett tűztámogatása volt. Az 1943-as rendszer szerint minden páncélos hadosztálynak rendelkeznie kellet egy önjáró tüzér ezreddel. A Wespe - sok más német harcjárműhöz hasonlóan - az 1943-as kurszki offenzíva során került először bevetésre. A harcokban nagyon hatékonynak és sikeresnek bizonyult. A Wespe 1943-tól egészen a háború végéig rendszerben maradt és szinte mindegyik fronton harcolt.