1938-ban a japánok máris gondoskodni akartak a legendás Aichi D3A Kanbaku „Val” zuhanóbombázók utódjáról. Így e fejlesztőmunka megindult. Az alapötletet egy Heinkel He 118 szolgáltatta, amit Németország juttatott el Japánba. Így az új gép is hasonló lett. Mélyfedelű, fémépítésű, széles nyomtávú futókkal. Az gazdagon üvegezett kabintető jó kilátást biztosított. A motor is német licenc volt eredetileg, a DB601 12 hengeres V-motor japán változata, az Aichi Atsuta.
A fegyverzet egyedi megoldású volt. A bombákat ugyanis belső bombatérben hordozta e típus, ami egymotoros gépeknél több, mint szokatlan. Ami a lőfegyvereket illeti, az tipikus volt egy hajófedélzeti szolgálatra szánt bombázónál: két 7,7 mm-es géppuska az orrban, és egy 7,92 mm-es hátul, a lövész részére.m Összesen 500 kg bombaterhet bírt el, de kamikaze-bevetéshez 800 kg-s bombát is felfüggesztettek rá. Igaz, e gépek nem a szokásos kétfős személyzettel repültek, hanem csak a pilótával.
Az első tesztek 1940-ben zajlottak, nem valami biztató eredménnyel: a szárnyak zuhanórepülésnél berezegtek. Ezt később orvosolták, de addig elsősorban felderítésre használták a gépeket. A következő gyenge pont a német eredetű motor volt. Harctéri viszonyok között hamar meghibásodott, és a javítás nem volt épp egyszerű – különösen, hogy a japán császári flotta egyetlen, nem csillagmotoros típusáról beszélünk. Így végül ez is csillagmotorossá vált: Mitsubishi Kinsei típusú, 14 hengeres kétsoros csillagmotort kapott. Ezzel a Suisei (üstökös) lett az egyetlen japán repülőgép, amelynek létezett csillagmotoros és V-motoros változata egyaránt.
Az első két Suisei Midway-nél tűnt fel, itt két darab a Soryu repülőgép-hordozó állományához tartozott, a hajóval együtt a két gép is odaveszett a csatában. Nagy számban a Mariana-szigeteki „Nagy Pulykavadászat” során tűnt fel, ahol súlyos veszteségeket szenvedett e típus is. A Leyte-öböl csatájában pedig máris kamikaze-szerepkörben mutatkoztak be a Yokosuka-gyártmányok, és Okinawa védelmében is e szerepkört töltötték be.
Mivel gyorsabb volt a Zeróknál, éjszakai vadászként is megpróbálták bevetni, ehhez egy Schräge Musik-jellegűen beépített 20 mm-es gépágyút is kapott a típus, radart viszont nem. Emiatt – és persze gyengébb emelkedőképessége miatt – e feladatkörben nem vált be. Utolsó bevetését 1945 augusztus közepén repülte a D4Y. Ugaki Matome altengernagy vezetésével 11 Suisei szállt fel kereső-felderítő feladatra, de az amerikai flottalégierő vadászai három gép kivételével mindet lelőtték.
A következő hordozók fedélzetén szolgáltak Suisei-k: Chitose, Chiyoda, Hiyo, Junyo, Shinyo, Shokaku, Soryu, Taiho, Unryu, Unyo, Zuikaku.
Technikai adatok:
-
Személyzet: két fő
-
Hossz: 10.22 m
-
Fesztáv: 11.50 m
-
Magasság: 3.74 m
-
Üres súly: 2440 kg
-
Felszállósúly: 4250 kg
-
Motor: Aichi Atsuta AE1P 32 folyadékhűtésű V12 motor, 1,044 kW (1,400 LE), vagy Mitsubishi Kinsei 14 hengeres, kétsoros léghűtésű csillagmotor.
-
Csúcssebesség: 550 km/h
-
Hatótáv: 1,465 km
-
Csúcsmagasság: 10,700 m
-
Fegyverzet: 2 × előretüzelő 7.7 mm géppuska, 1 önvédelmi 7.92 mm géppuska, max 500 kg bombateher (kamikaze-ként 800 kg)
Írta: dr. Bársony Atilla (Atiraptor)
