A Vickers Mk E két változatban készült. A Vickers Mk E type A két különálló toronnyal volt felszerelve, mindkettőben egy - egy géppuska volt elhelyezve. Az Mk E type B pedig egy kétszemélyes toronnyal volt ellátva, amelyben egy háromfontos ágyú és egy géppuska kapott helyet. A szovjetek mindkettőt megvették, know-how-val együtt, és beindították a gyártásukat, T-26 néven.
Az első 15 harckocsit 1929. május 28-án megkötött szerződés alapján szállították le az angolok. Az első legyártott T-26-osok semmiben sem tértek el a Vickers Mk E - től; 1931 szeptemberében jelentek meg a Vörös Hadseregben, és részt vettek a november 7-i díszszemlén.
A T-26-osnak a 30-as évek folyamán az egyik fő szovjet harckocsitípussá kellett válnia, ezért az első ötéves terv látszólagos sikerein felbuzdulva a szovjet vezetés hatalmas szériákat irányzott elő a gépgyáraknak; évente 12 000 db. T-26-os legyártását tervezték. Ennek csak a töredékét sikerült évente teljesíteni, a Vörös Hadsereg T-26-osainak száma 1939-re érte el a 12 600 darabot. 1931-ben és 1932-ben még csak a kéttornyú, géppuskákkal felfegyverzett változatot gyártották. Ennek a változat tornyai azonban csak 270 fokban voltak elfordíthatóak. Az egytornyú, páncéltörő ágyúval felfegyverzett változat gyártása 1933-ban indult be. A szovjetek először 37 mm-es, majd később 45 mm-es ágyút építettek a T-26-os tornyában.
A 37 mm-es páncéltörő a német Rheinmetall PaK 30-as orosz változata volt. Ezt a változatot csak rövid ideig gyártották, 1933 végén áttértek a 45 mm-es 20K mod. 1932 ágyúra, és egészen 1938-ig ez maradt a T-26-os fő fegyverzete. 1938-ban a 45 mm 20K mod. 1932/1938-es ágyút kezdték alkalmazni. 1939-től 1941 elejéig, amikor is leállították a T-26 gyártását, ezzel a löveggel készültek a harckocsik. A páncéltörő mellett a T-26-osok még egy DT-géppuskával is fel voltak fegyverezve.
Az egyszerűbb megkülönböztethetőség végett - számtalan altípus létezett - a T-26-osokat a fegyverzetük szerint osztották fel három fő csoportra; T-26 mod. 1931-1932, T-26 mod. 1933-1938, és T-26 mod. 1939-1940. A nyugati szakirodalomban gyakran találkozni a T-26A, T-26B és T-26C elnevezésekkel - ezeket a németek vezették be, a II. világháború során zsákmányolt T-26-osok megkülönböztetésére.
A 30-as évek folyamán a harckocsit folyamatosan modernizálták. 1933-tól egységesített tornyot vezettek be - a BT-5 is ezzel a toronnyal készült, megnövelték a üzemanyagtartályok kapacitását és a motor erejét 90 LE-ről 97 LE-re. 1935-től légvédelmi géppuskát kezdtek a toronyra szerelni, 1937-től pedig már rádióval is ellátták a harckocsikat. 1938-ban kijavították az optikát és menekülőnyílást vágtak a tank aljába, 1939-ben a motor szellőztető ventillátorait változtatták meg úgy, hogy a gyújtópalackok égő folyadéka ne juthasson be a motortérbe.
A T-26-os szerkezete számos kísérleti jármű alapjául szolgált a 30-as években. Az első orosz önjáró lövegek a T-26-os alvázára épültek, sőt létezett egy kis példányszámban gyártott tüzérségi változat is, a T-26A. Ezt ugyanolyan toronnyal szerelték fel, mint a BT-7A-t. A felhasznált löveg is ugyanolyan volt - 76,2 mm-es KT-26. 1934 és 1935 folyamán 65 darabot gyártottak belőle.
A harckocsit a harmincas években számos fegyveres konfliktusból kivette a részét - elég megemlíteni a három legnagyobbat, az orosz Távol-Keleten lefolyt szovjet-japán csatározásokat, a spanyol polgárháborút és a finn-orosz háborút. Alapjában véve a tank várakozáson alul teljesített, nem is annyira a taktikai lehetőségei miatt, mint inkább a szovjet harckocsizók kiképzetlensége és rossz harci morálja végett. Ez a finn-orosz háborúban mutatkozott meg a legjobban; a finnek által megtámadott orosz oszlopok kiégett, füstölő T-26-osai gyakran szerepeltek az európai újságok cimlapjain. A finnek számos T-26-ost zsákmányoltak a karéliai harcok során.
Az 1941-es német támadás alatt és után már nem jutott jelentősebb szerephez, habár technikailag nem maradt el lényegesen a német Pzkpfw II, LT-35-ös és LT-38-as könnyűharckocsik mögött. 1941 nyarán a német támadás megroppantotta a szovjet hadsereg gerincét; a Luftwaffe csaknem teljesen blokkolta a harckocsik hadtáptámogatását, és ez szinte lehetetlenné tette a tankok eredményes működését. A Barbarossa-hadművelet első hónapjai alatt nagy számban kerültek német kézre T-26-osok. Az utolsó nagy hadművelet, amiben aktívan részt vállalt, az 1941 decemberi moszkvai csata volt. 1942-ben már elavultnak számított, és a lassan erőre kapó szovjet hadiipar már elegendő T-34-est gyártott ahoz, hogy ez a modern, minden tekintetben megfelelő harcjármű leválthassa a kiöregedett T-26-osokat és BT-ket a fronton. A T-26-os szerkezete és fejlesztése lényegében nem volt nagy hatással a szovjet harckocsitervezésre.
