Második világháború

Ma oroszosnak nevezzük, ha valami nagy, nehéz. Nem mindig volt ez így, a németek szintén vonzódtak a túlméretes szörnyetegek iránt. A harckocsik terén különösen.

 

Az első világháborúban már megmutatkozott ez: az angol és francia tankokra válaszul eleinte csak lózungokkal operáltak. „A harckocsi – ostoba fantázia és sarlatánság. Ezek a gépszörnyek csak rövid ideig lepik meg a katonákat, de a német katona egészséges lelke hamarosan megnyugszik és könnyedén elbánik az ostoba géppel.” – mondták ekkor még a német hadvezetők.

 

 

 

 

A két háború között ugyan tilos volt Németországban páncélosokat fejleszteni, de a rapallói egyezmény megkötése után a Szovjetunióban, Kazanyban mégis lehetőségük volt erre. Ebből az időből származtak az első német harckocsik az I. világháború után. Ezeket a titoktartás miatt traktorként jegyezték, a két típus a Leichttraktor és a Grosstraktor nevet kapta.

 

 

 

Ezek ugyan nem voltak megfelelőek, de már a rajzasztalon volt a LAS típus, a későbbi PzKfw I. Noha ezt is, és robusztusabb társát, a PzKfw II-t is kiképzési célra tervezték, még Franciaország lerohanásakor is a német páncéloserők gerincét alkották. A PzKfw III és IV típusok egy darabig megfeleltek a harctéri kívánalmaknak – amíg nem találkoztak össze a T-34 és KV típusú új szovjet harckocsikkal. A németeknek kellett valami, ami felülmúlja az orosz tankokat. Kézenfekvő lett volna a másolás…de egy alsóbbrendűnek hirdetett „faj” termékét a büszke árják nem másolhatták le. Na meg nem is tudták volna: az T-34 motorblokkjának gyártástechnológiája Németországban ismeretlen volt.

 

Ráadásul már futott a nehézharckocsi-program, több cég bevonásával. Ferdinand Porsche professzor a VK3001 P-vel nevezett, a Henschelnek két indulója is volt, a VK3001 H és a VK3601 H. Ez mind hasonló paraméterekkel rendelkezett, de az orosz frontról érkező hírek hatására e programokat törölték. Ezek a változatok túl könnyűek voltak. Pánikszerűen igyekeztek minél gyorsabban, minél nehezebb harckocsit készíteni. Ezek 45 tonnásak lettek, a VK 4501 jelet kapták. (A prototípusok jelzése volt ebben az időben a VK: Vollkettenfahrzeug, vagyis lánctalpas jármű. A szám első két számjegye a tonnában kifejezett tömeget mutatja, a második számjegy egyszerű sorszám, a jelzés utolsó eleme a gyártóra utaló jelzés. Tehát például a VK3001 P az első Porsche gyártmányú, 30 tonnás prototípust takarja.)

 

A VK4501 a 30 tonnás változatok egyszerű megnagyobbításával jött létre. A végső teszteken a Porsche és a Henschel munkái feleltek meg, az első példányokat 1942. április 20-án, Hitler 53. születésnapján mutatták be. Igaz, a KwK 36 löveg miatt a súly végül a 45 tonnát is jócskán túllépte: 56 tonnás lett a végső tömeg. Látszott, hogy az alapelgondolás a T-34-gyel való találkozások előtti: a harckocsik szögletesek voltak, függőleges felületekkel. Az új modellek már hivatalosan is kaptak nevet, nem csak jelzést. Megszületett a PzKfw VI Tiger.

 

Nemcsak megszületett: egyből duplán is. Ferdinand Porsche bejáratos volt Hitlerhez, így kijárta, hogy ő is gyárthassa nehéz harckocsiját. 90 darabra kapott megrendelést, a biztonság kedvéért: a Henschel addig nem gyártott harckocsit, és nem bíztak abban, hogy megfelelő gyorsasággal megkezdődik a sorozatgyártás. Nos, a Henschel időre elkészült… a Porsche maradt le.

 

 

Mindkét modellen meglátszott a hirtelen kapkodás. A motor és az erőátvitel az maradt, amit a 30 tonnás prototípusokban alkalmaztak, csakhogy a súly közben megnőtt. Ezek a hibák végigkísérték a német nehéz harckocsikat a háború végéig.

 

 

 

A két Tigris között a különbség szabad szemmel is látható. Ami kívülről nem látszik: a Porsche Tigrist elektromos motor hajtotta. Nem napelemes volt, vagy ilyesmi: a fő motor egy generátort hajtott, és az termelte az áramot a lánctalpakat mozgató elektromotoroknak, tehát inkább a hibridhajtás korai változatát képviselte. Mivel ezek a harckocsik nem készültek el időre, a Henschel lett a kizárólagos változat. A Porsche alvázakat később páncélvadásszá alakították, ezek lettek a Ferdinand – más néven Elefánt – páncélvadászok. Ezeket túl speciális járműként fejezték be. Eredeti formájában nem volt önvédelmi fegyvere. Így hiába lett a harckocsik réme, a gyalogság könnyedén el tudott bánni vele.

 

 

A fegyver már a tervezés fázisában kiválasztásra került. Noha épp megszületett a nagy kezdősebességű 75 mm-es KwK 42 harckocsiágyú, a korábbi, 88 mm-es KwK 36 löveget építették be, még ha ez a tömeg durva növekedését is jelentette. A páncélzat – noha a döntött páncélzat nem volt újdonság – a PzKfw III és IV doboz formáját követte, vastagsággal kompenzálva a függőleges felületek kisebb hatékonyságát. A motor – mint a PzKfw I kivételével minden német harckocsi esetében – Maybach gyártmányú volt. A márkahűség kifizetődött: dr. Karl Maybach így folyamatosan fejleszthette az erőforrásokat. A HL 120 motor – a PzKfw III és IV hajtóműve – 300 lóerőt teljesített. A nehézpáncélos-projekthez ezt az erőforrást vették alapul, de nem csak a méreteit növelték meg. Az utód, a HL 230 újszerű kettős hajtókarokat kapott, és a hengerhüvelyek állandóan nedvesek voltak, a hűtést segítendő. A kettős hajtókarokkal a motor hosszát tudták csökkenteni, az alumínium hengerblokkal pedig a tömegét. Egyetlen gond volt: a motor 30 tonnás harckocsira volt méretezve, de egy csaknem kétszer olyan nehézbe került. Ez sok gondnak volt a forrása, mivel az erőforrás szint állandóan maximális teljesítményértéken volt kénytelen működni, ami gyors kopást és kis hibatűrő képességet eredményezett.

 

 

A legbonyolultabb és legdrágább alkatrész – a sebességváltó volt. Maybach-fejlesztés volt ez is. Az OLVAR típusjelű egység nyolc előremeneti és négy hátrameneti fokozatot tartalmazott. Kezelése egyszerű volt, mivel félautomata volt. A kormányzás megoldása viszont Angliából származott. A regeneratív kormánymű eredetileg a Churchill harckocsikon jelent meg először, a németek innen „koppintották” a rendszert. Így, bár a Tigrisben hagyományos kormánykerék volt, a tank mégis akár „sarkon” meg tudott fordulni. Ez népszerű megoldásnak bizonyult.

 

 

A futómű sajátos volt. A Porsche verzió megbízhatóbb volt, de a Henschel átlapolt görgői egyenletesebb futást biztosítottak. Más kérdés, hogy ha a görgők közé sár, kő, vagy jég szorult, a harckocsi könnyen elakadt. Ha a lánctalp átugrotta a hajtókerék fogait, akkor még meg is feszült. Ilyenkor még a rögzítő csapszeget sem lehetett kihúzni, az egyetlen megoldás a beszorult lánctag kirobbantása volt. Érthető módon ezt csak végső esetben alkalmazták.

 

Itt, a lánctalpaknál kell megemlíteni a Tigris egyik neuralgikus pontját: ahhoz, hogy ilyen tömeg mellett a talajnyomás elfogadható mértékű legyen, széles talpak kellettek. Csakhogy az ilyen széles futófelület nem fért fel a szabvány vasúti kocsikra, sem pedig trélerekre. Ezért a legkülső görgőket levehetőre készítették – a háború végén sokszor eleve lehagyták ezeket – a harckocsihoz pedig két készlet lánctalpat rendszeresítettek. A széles, 725 mm széles Marschketten volt a harcban és közlekedéskor használt, az 520 mm-es Verladeketten pedig a szállítás közben viselt. A csere nem volt egyszerű. Oldalanként egyesével kellett megoldani, a felszerelendő Verladeketten talpakat lefektették a Tigris elé. (Egyszerre csak az egyiket) Ekkor a harckocsi erre átgördült, és így rögzítették fel a keskenyebb láncot. Ha mindkettőt lecserélték, akkor a széles lánctalpakat a Tigris elé fektették, de úgy, hogy a két felszerelt talp közé essenek, és a harckocsi orrához kötözték a végüket. Így a pőrekocsira ráálló tank maga alatt húzta fel magával a Marschketten talpait. Érdekes, a célszerű német szervezésre jellemző, hogy a Verladeketten nem a harckocsi, hanem a pőrekocsik és trélerek felszerelését képezte!

 

 

A belső tér relatíve tágas és kényelmes. A vezető helye hagyományos kialakítású, a kormánykerék, a sebességváltó és a pedálok ugyanolyan helyzetben vannak, mint egy teherautó vagy személyautó esetében. Az üléstámla lehajtható, ami egyrészt megkönnyíti a közlekedést a vezető- és a fő küzdőtér között, másrészt lehetővé teszi, hogy a vezető hátraadja az ő környezetében elhelyezett lőszereket. A legkényelmesebb hely a rádiósé, a vezetőé mellett. Bár a homlokgéppuska kiegyensúlyozása nem volt jó, így annak használatakor a fejtámasz nem volt éppen komfortos. A tágasnak mondható toronyban foglalt helyet a parancsnok, a lövegirányzó, és a töltőkezelő. Egyedül az irányzónak nem volt saját búvónyílása, de ennek ellenére vészelhagyás esetén aránylag gyorsan kijuthatott a harckocsiból – a parancsnokot követve. A vezető szempontjából az egyetlen hátrány a szűk kémlelőnyílás volt, ami a kilátását akadályozta, miközben nem volt lehetősége „nyitott” helyzetet elfoglalni, mint a legtöbb harckocsi esetében, a hátsó vonalakban vagy hátországban való mozgásoknál sem. Ilyen esetekben a személyzet egy tagja kiült a majdnem vízszintes orrpáncélra, és így navigálta a vezetőt.

 

 

Lövege hírhedt volt pontosságáról, amit a lapos röppálya okozott. Így pontatlan távolságmérésnél is nagy volt a találati arány. Emiatt azonban saját csapatok feletti tüzelésnél fokozott körültekintésre volt szükség. A csőszájfék mellett a hátrasiklást a toronyban hidraulikus munkahengerekkel csökkentették. Ha a harckocsit elhagyták (ami gyakran megesett a már tárgyalt meghajtásbeli problémák, később a mind gyakoribb üzemanyaghiány miatt), ezekből leengedték az olajat, majd elsütötték a fegyvert, ezzel tönkretéve azt.

 

Mivel a Tigris sok hídhoz egyszerűen túl nehéz volt, eleve merülőképesre tervezték. Ehhez teleszkópos Schnorkel (levegőztető cső) volt felszerelve, és a nyílások lezárhatók voltak. gyakorlatban nem nagyon használták ezeket, mivel a Tigris elterjedése idejére a Wehrmacht már mindenütt védekező harcot folytatott, és így nem volt dolga ismeretlen teherbírású hidakkal.

 

 

Az új technika új eljárásokat is igényelt. A nehézpáncélosok gyökeresen új harceljárást követtek. Fő feladatukként az áttörést és az ellenséges páncélosok elleni harcot jelölték meg. Minden más feladatot a korábbi könnyebb típusokra hagytak, sőt, a Tigris alakulatokat is kiegészítették PzKfw III és IV harckocsikkal. Tisztán Tigrisekből csak elit harccsoportokat hoztak létre, mint amilyen a Tigertruppe Meyer.

 

 

Harcban a Tigris bevált, ha nem kellett sokat mozogni, és a motor valamint az erőátvitel nem ment tönkre. Szemből csaknem kilőhetetlennek bizonyult, de ugyanez nem mondható el más irányól. Oldalról is ki lehetett lőni a háború második felében elérhető orosz ágyúkkal, hátulról pedig nagyon is sebezhető volt – akárcsak felülről. A gyalogosok mágneses és tapadó aknái ellen egy fűrészpor alapú bevonattal (Zimmerit) védekeztek, sok fényképen ennek a jellegzetes, csíkos, és egyenetlen felülete tisztán kivehető. A vékony tetőpáncél azonban a Luftwaffe térvesztésével és a szövetséges légifölény mind teljesebb kibontakozásával halálos gyengeségnek bizonyult. A parancsnoki kupolára szerelt MG34 vagy MG42 géppuskák légvédelmi célra nem feleltek meg, így a levegőből a Tigris könnyű préda lett.

 

Viszont mivel Németország első nehéz harckocsija volt, az alvázát a Tigrisnek is sok mindenre használták. Létezett műszaki mentő harckocsi (Bergetiger), rohamtarack (Sturmtiger), változata. Páncélvadászt csak a Porsche alvázakból gyártottak. Ezek a változatok azonban nem terjedtek el, nem készültek nagy sorozatban.

 

 

 

A PzKfw VIB Tiger II (más jelzéssel: PzKfw Tiger II Ausf. B Königstiger) bár jelzésében és nevében hasonló. nem igazán tekinthető a Tigris változatának, sőt, kialakítását tekintve a Párduchoz közelebb áll. Ennek ellenére mégis általánosan a Tigris-családfához szokták sorolni. Ebből sem készült sok, de legalább bevetésre kerültek. Szemből sebezhetetlennek bizonyultak, nagy kezdősebességű L/71-es kaliberhosszú KwK 43 típusú ágyújuk pedig minden ellenséges páncélost egy lövéssel kilőtt. Lassúsága és tömege miatt azonban csak a védelem kiemelkedő fegyvere lehetett. Ennek is létezett páncélvadász változata (Jagdtiger), amely a legerősebb páncélos jármű volt a II. világháborúban, és a mozgékonyság ellenképe lett. Statikus, védelmi harcban viszont legyőzhetetlennek bizonyult - páncélos erők által. Védőfegyverzettel viszont ugyanúgy nem rendelkezett, mint a Ferdinand, így a gyalogság elbánhatott vele. És természetesen a levegőből való sebezhetőséget sem sikerült kiküszöbölni ezeknél a járműveknél sem. Ezenkívül tervezték az önjáró tüzérségi jármű rendszeresítését is, de ez a típus (Gw Tiger – Geschützwagen Tiger) már nem állt szolgálatba.

 

 

 

 

Továbbfejlesztésként a Tiger III típust tűzték ki célul, azonban ez a száz tonnás szörnyeteg sem került szolgálatba, mindössze két prototípusa létezett, E-100 jellel (1943 után a prototípusok jelzése már nem VK, hanem E, mint Entwicklungstyp, vagyis próbatípus. Az ez utáni szám a tömeget jelzi.) Fegyveréül a 128 mm-es KwK 44 típust szánták.

 

A Tigris-család nem sok befolyást gyakorolt a háború utáni fejlesztésekre. Az egész családról elmondható, hogy túl nehéz, lomha, míg a jövő a mozgékonyabb harckocsik felé tolódott el, így a mai harckocsik őseit a T-34, Sherman, és a Párduc harckocsikban tisztelhetjük. Múzeumokban is nagyon kevés Tigris, illetve változatai maradtak fenn.