Második világháború

 

 

Az Interbellum (két háború közti időszak) jellegzetes harckocsija a D1 volt. Ennek hiányosságai egyértelműek voltak mindenki előtt, így 1930-ban – még a D1 sem került sorozatgyártásra ekkor – a Renault ígéretet tett egy erősebben páncélozott változat kifejlesztésére. Ez lett a D2.

 

A legfontosabb változtatás a gyártástechnológiát érintette, ez kihatással volt az egész konstrukcióra. Az elavult szegecselt páncélzat helyét a hegesztéses technológia vette át, amely nagyobb páncélvastagságot tett lehetővé, ráadásul kisebb tömeg mellett. Ezzel a szilárdsággal a – hivatalosan – könnyű harckocsit a B1 nehéztank alternatívájaként kezdték kezelni. A közben zajló fegyverzet-csökkentési tárgyalások miatt azonban csúszást szenvedett a program – a tárgyalásoktól függött a B1 sorsa is. Németország Népszövetségből való kilépése – és így a tárgyalások megszakadása - után rendelték meg a B1 sorozatot és a D2-esek első, 50 darabos szériáját is. Ebben az időben a francia ipar állandóan szervezési gondokkal küszködött – és ez a D2-esre is súlyos következményekkel járt. A sorozatgyártás csak 193-ban és 37-ben tudták megindítani. Bár műszakilag megbízhatatlan volt, ekkor ismét a B1 kiegészítőjeként tekintettek rá: ezúttal azért, mert a költséges B1-eseknél sokkal olcsóbb volt, és a páncélos erőket ekkor már rohamosan fejleszteni kívánták. (750 darab D2-est szerettek volna összesen, ebből sikerült 100 darab…) Pénzügyi gondok miatt a második 50 darab már csak 1940 elején érkezett a csapatokhoz, a nyugati háború előestéjén.

 

A prototípusok még Renault FT-toronnyal rendelkeztek, de az első sorozatnál már APX-1 tornyokat szereltek fel. A löveg ekkor még a D1 lövege, a 47 mm-es SA34 volt. A második sorozatra a jobb SA35 került, de néhány példányról ezt elhagyták – ezekből lángszórós harckocsit alakítottak volna ki, de a háború közbeszólt.

 

 

Külsőre leginkább a futómű formájával lehet megkülönböztetni a D1-től. A visszafutógörgőket ugyanis magasabbra helyezték a D1 lánctalp-rezonanciájának elkerülésére. Így a D2 futóműve oldalnézetben lapos hatszög alakú lett. A köténylemez nyolc helyett hat darabból készült, és minden visszafutógörgőhöz sárcsúszdát mélyítettek a köténybe. A sima futást sok görgővel akarták biztosítani: mindkét oldalon három darab négygörgős futózsámolyt szereltek fel. Ezeken kívül elöl és hátul egy-egy független rugózású láncfeszítő kereket is elhelyeztek.

 

Hogy több hely legyen a páncéltestben, a homlokgéppuskát elhagyták. A D1-hez hasonlóan háromfős személyzet kellett a működtetéshez. A harckocsi gázlóképessége 120 centiméter, árokáthidaló képessége 210 centiméter, lépcsőmászó képessége 80 centiméter, és lejtőmászó képessége 50%.

 

 

Első ízben 1937. július 14-én, a Bastille Napon (a hírhedt francia várbörtön lerombolásának évfordulóján) mutatták be a D2-t a nagyközönség előtt. (Ez az ünnep olyan katonai dísszemlével járt, mint a Szovjetunióban a november 7-i. Ekkor vonultatták fel a katonai újdonságokat elsőször.) (Némelyik a lehető legbonyolultabb és leglehetetlenebb terepszínben pompázott, nyolcféle színben, fekete körvonalakkal. Volt ott lila, bíbor, égszínkék….) Október elsején állították fel az első D2 alakulatot, Charles de Gaulle alezredes parancsnoksága alatt. De Gaulle kikísérletezte egységével a különféle harckocsi-taktikákat, és afféle elit harckocsi-egységet faragott a D2-esekből. 1938. június 2-án a harckocsikat ünnepélyesen megkeresztelték, hajók módjára, pezsgősüveggel elnevezve őket nagy francia győzelmekről. (Austerlitz, Rocroi, stb. De Gaulle saját személyes harckocsiját Yorktown névre keresztelte. Mivel dísszemléken ezt használta, a búvónyílására párnát rögzítettek fixen, mert de Gaulle magassága miatt nem állhatott a toronyban. Így a búvónyílás szegélyén ült, lábait a vezető vállaira támasztva…) Az első sorozat harckocsijai 1939 végére teljesen elkoptak, tönkrementek. A csapatok alig várták a második sorozatot: ahogy ezek megérkeztek csekély számuk ellenére a Furcsa Háború időszaka alatt szinte mindenből kivették a részüket, igaz, de Gaulle ekkorra már leköszönt a parancsnokságról, hogy átvegye az Ötödik Hadsereg páncélostartaléka feletti vezetést. A D2-eseket Finnországba akarták küldeni, megsegítendő őket Sztálin agressziója ellenében, de elkéstek. Ekkor Norvégiába irányították át az új harckocsikat, a Weserübung-hadművelet elhárítására. Mielőtt azonban elindultak volna, a tél közeledte miatt lefújták az akciót: a D2 nem volt alkalmas havas körülmények közti üzemeltetésre.

 

A műszaki meghibásodások mindennaposak voltak. Ekkorra azonban Franciaországban elharapózott a paranoia: mindenben a náciszimpatizánsok, az „Ötödik Hadoszlop” kezét látták. A hibákat ezért nem vizsgálták ki, hanem automatikusan szabotázsnak tudták be. Ez nem tett jót persze se a harci morálnak, se a technika műszaki színvonalának.

 

 

1939-ben ráadásul a de Gaulle által megálmodott egységes páncélosalakulatokat felszámolták. A francia vezérkar úgy vélte, hogy elég volt a játszadozásból, háborús időkben a Nagy Háborúban bevált stratégiát kell alkalmazni. Így a harckocsikat szétosztották a gyalogság egységei között, ami nem kis részben oka lett Franciaország katonai összeomlásának. Ebben a paranoid, technikailag egyik napról a másikra létező állapotban érte a D2-eseket is a német támadás. Május 15-én a német módszereket látva sietve újra felállították a D2-esekkel felszerelt páncéloshadosztályt, de sem elég harcképes jármű, sem személyzet nem állt rendelkezésre. Az alkatrészellátást végül az első sorozat példányainak kannibalizálásával oldották meg, a személyzetet pedig a 10. harckocsi-tanzászlóalj B1-re kiképzett tagjaiból verbuválták: egy gyorstalpaló képzést kaptak a D2 kezeléséből. Május 24-re elérték a legnagyobb bevethető erőt: 24 D2 állt harcra készen. A nagy bevetés 27-én katasztrofálisra sikerült, de nem a harckocsik miatt: ahogy a D2-esek felzárkóztak a gyalogság mögé, a ritka típust a katonák németnek hitték, és mivel úgy látták, hogy a német tankok a hátukba kerültek, fejvesztve elmenekültek. A gyalogos támogatás nélkül maradt D2-esek közül hetet a német páncéltörő ágyúk harcképtelenné tettek. A további hadműveletek során a hibák több D2-est ütöttek ki a harcból, mint a németek. Végül 21 veszett el harcban, 38-at a személyzet műszaki hiba miatt elhagyott, 12 egy depóban maradt Vannes-nál, kettő sorsa ismeretlen, egy pedig szakadékba zuhant. Legalább 21 német kézbe került: ezek PzKfw 733 (f) jelzést kaptak, majd azonnal használatba is vették őket – bár ennek hivatalos nyoma nem maradt. Néhány tornyot leszereltek, ezeket a Balkánon páncélvonatra építették. Egy darabot a Vichy-kormány páncélos kísérletekre használt, ez vélhetőleg az a példány, amelyik szakadékba zuhant.

Mára egyetlen példánya sem maradt meg.

 

Írta: dr. Bársony Atilla (Atiraptor)