Az M3-as könnyűharckocsi az M2A4-es egyenes ágú leszármazottja volt. Ez a könnyűharckocsi (M2A4) az 1935-ben, az M2A1-essel elindult fejlesztőprogram végállomása volt. A harmincas évek végén az amerikaiak egy nagyobb teljesítményű, 75 mm-es löveggel ellátott könnyűharckocsi fejlesztését akarták elindítani, de ekkor a lehetőségeik még eléggé korlátozottak voltak, és kénytelenek voltak beérni az M2-es modernizálásával. 75 mm-es lövegről pedig az M2-es esetében szó sem lehetett, mert a tanknak túl keskeny fedélzete és túl kicsi tornya volt. A fedélzet szélessége az utászegységek rendelkezésére álló pontonhidak méreteihez alkalmazkodott, ezért nem volt lehetőség a megnövelésére.
Az M2A4 nem volt túl hasznos harckocsi. A tűzereje és a mozgékonysága egyaránt csak átlagos szintet ért el - 37 mm L/50-es (M2A1, M2A2), vagy pedig 37 mm L/53-as (M2A3, M2A4) ágyúval volt felszerelve, páncélvastagsága pedig 6 es 25 mm között váltakozott. A torony és a fedélzet felső részét borító 6 mm-es páncélozás szinte semmilyen védelmet nem nyújtott a légitámadásokkal szemben - a háború első tapasztalatai alapján a taktikai légierő sokkal nagyobb veszélyt jelentett a harckocsikra, mint azt eredetileg a szakértők feltételezték.
Az M3-asnál éppen ezért elsősorban a páncélozást erősítették meg; minimális értéke az M3A1-nél elérte a 25 mm-t, a frontális páncélzat pedig ennél a típusnál 38 mm vastag volt.
Az M3-ast 1942-ig gyártották. A tankot az American Car and Foundry gyár készítette, összesen 5811 darabot gyártott belőle. Az M2-es háromtagú személyzetét az M3-asnál négy emberre növelték, ebből kettő volt a toronyban - a parancsnok és a tüzér. A 37 mm L/53-as ágyún kívül az M3 még öt Browning-géppuskával is fel volt szerelve - 1 géppuska a toronyban, az ágyú mellett kapott helyett, egy a torony tetején, egy a testbe volt beépítve, 1-1 pedig a két, jobbra és balra kinyúló, előre néző géppuskaállásban kapott helyet. E két géppuskát a harcoló egységek - főként az angolok - gyakran kiszerelték.
Az M3-ast a gyártás folyamán folyamatosan modernizálták - hegesztett, homogén acélból készült tornyot vezettek be, felszerelték a tankot külső, menet közben lekapcsolható és ledobható üzemanyagtartályokkal, és a gyártási időszak vége felé az egész testet hegesztéses eljárással gyártották, a nittelés helyett.
Az M3-asokat széles körben használták a brit egységek is, ugyanúgy Afrikában, mint a Távol-Keleten. Az M3-as angol elnevezése General Stuart volt, az angolok nagyra értékelték jó menettulajdonságai, megbízhatósága és gyorsasága miatt. A katonák egymás között Honey (Kedves) néven becézték.
Az M3-as gyártása 1943-ban fejeződött be teljesen, az M3A3-as altípussal. Eddigre összesen 13 859 darab készült az M3-as összes változatából, és ezzel a Honey a II. világháború legelterjedtebb, legnagyobb számban gyártott könnyűharckocsijává vált. Számos jó tulajdonságának köszönhetően a japán harckocsik ellen még 1945-ben is hatékonyan működött. Gyengéje volt azonban a túlságosan magas sziluett, és a nem eléggé legömbölyített, szögletes profil, amely túl nagy felületet biztosított az ellenséges páncéltörő lövedékeknek.
Az amerikai könnyűharckocsik további fejlesztésénél a nehézgépgyárak helyett inkább az autóipar ragadta magához a kezdeményezést. A könnyűharckocsik gyártásánál ugyanis fontosabbak voltak a sorozatgyártási tapasztalatok, mint a nehézipari kapacitás. Az M3-as után következő könnyűharckocsit, az M5-öt a Cadillac autógyár tervezte meg, még 1941-ben. A Cadillac tervezői bebizonyították az amerikai hadsereg szakértőinek, hogy az M3-as átépitése egy némileg nagyobb, masszívabb harckocsivá minimális változtatásokkal, probléma nélkül megoldható. A gyár megépített egy M3E2 jelzésű prototípust, amely valójában egy kibővített motorterű M3-as volt, elülső-oldalsó géppuskaállások nélkul. A tankot két Cadillac V-8- as motor hajtotta, emellett pedig automata, Cadillac Hydra-Matic sebességváltóval látták el.
A cég 1942 februárjára fejezte be a munkálatokat az új tankon. Az M5 hegesztett testtel készült, frontális páncélzata 64 mm vastag volt. A tank lövegtornyát egy az egyben átvették az M3A3-ról; a lőszerkamrákba 123 darab 37 mm-es lövedék és 6250 db géppuskatöltény fért. A jármű teljes súlya 14 969 kg volt, két összekapcsolt, összesen 220 LE-s Cadillac motor hajtotta. 2074 darab készült belőle. 1942 őszétől az M5-öt felváltotta az M5A1, amely abban különbözött az eredeti M5-től, hogy a tornya hátsó részén egy kiszögellő "dobozban" kapott helyet a rádióadó, módosították a 37 mm-es ágyú lafettáját, és menekülőnyílást vágtak a tank aljába. Ebből a változatból összesen 6810 db-ot gyártottak 1944 végéig.
Az M5-ös alváza alapul szolgált számos önjáró löveg megkonstruálásánál. Ezek közül az M8-as önjáró löveg volt a legelterjedtebb (Howitzer Motor Carriage M8). Ennek súlya 15 695 kg volt, és 75 mm-es löveggel volt felszerelve. Összesen 46 darab 75 mm-es lövedéket hordozott, de általában maga után vontatott egy kerekes, páncélozott utánfutót is, amelyben további lövedékek kaptak helyet. A löveg mellett még egy 12,7 mm-es légvédelmi nehézgéppuskával is fel volt fegyverezve. 1942 végétől 1944 januárjáig gyártották, 1778 db készült belőle.
Az M3-as és M5-ös könnyűharckocsik megbizható, flexibilis és jó taktikai tulajdonságokkal rendelkező tankok voltak. De a könnyű harckocsikategória a II. világháború vége felé már nem játszott meghatározó szerepet a páncélos egységek összecsapásaiban. A technika fejlődése lassan összemosta a három (könnyű, közepes, nehéz) kategóriát, és egy univerzális csataharckocsi (MBT - Main Battle Tank) kialakulásához vezetett. A világ első MBT-i a szovjet T-34/85-ös, és a német Panzerkampwagen V Panther voltak. Szovjet szakértők ismerték fel elsőnek azt, hogy a gyors, erősen páncélozott univerzális harckocsi lassan kiszorítja a könnyű és nehézharckocsikat a csatamezőről, ezért leginkább ezt a harckocsiosztályt fejlesztették. Az amerikaiak ezzel szemben még a háború vége felé is a harmincas években elterjedt felosztásnak a a hívei voltak, és még az M5-ös után is további könnyűharckocsi fejlesztésébe fogtak - így keletkezett az M24 Chaffee könnyűharckocsi, amelyet amerikai források a II. világháború legjobb könnyűharckocsijának tartanak. Ez a megállapítás igaz, de ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a háború utolsó két évében már sem a németek, sem a szovjetek nem foglalkoztak intenzív könnyűharckocsi-fejlesztéssel, és az M24-es taktikailag messze elmaradt a Pzkpfw IV- estől, a Panthertől, és a T-34-estől is.
