Az Amerikai Egyesült Államok meglehetősen elavult automata fegyverkészlettel lépett be az I. világháborúba, ezek jó része is külföldi típus volt. Hosszas viták után egy saját, korszerű típus kifejlesztése mellett döntöttek.
John Moses Browning személyesen vitte Washingtonba két új fegyverét, az egyik egy vízhűtéses géppuska volt, a másik pedig egy kézifegyverként használható fegyver – a későbbi BAR. Mindkét fegyver a 30-06 űrméretet hsaználta, mint a Springfield puskák. A BAR-ra azonnal szerződést kötöttek, a géppuskát viszont további tesztelésnek vetették alá.
A BAR gyártását eredetileg a Colt fegyvergyárra bízták. Viszont ez az üzem már teljes kapacitással dolgozott, és a bővítéshez időre volt szüksége. Mivel az új fegyverre sürgősen szükség volt, a megrendelést törölték, és a Winchester fegyvergyár kapta az üzletet. (Később a Colt is bekapcsolódott a gyártásba azért...) A BAR 1918-ban a csapatokhoz is került, és Browning fia (Val Allen Browning hadnagy) személyesen demonstrálta hatékonyságát az ellenségen.
Léghűtéses, szelektíven tüzelő fegyver a BAR, a működését egy hosszú siklási úttal rendelkező rúd biztosítja, gázelvételes módszerrel, ami hasonló a későbbi Garand-puskáknál használttal. Fix fatussal szerelték. Egy 20 lőszeres szekrénytárból tüzel, bár eleinte 40 lőszeres tár is létezett hozzá, légvédelmi használatra. Ezt azonban 1927-ben kivonták a rendszerből. Noha kézifegyver, súlya - és támogató szerepköre – miatt bajonett rögzítésére nem volt lehetőség. (A Winchester kísérleti jelleggel ugyan kipróbálta...) Végül csak lángrejtő lehetőségét hagyták meg.
Jellemző, hogy eleinte nem tudták, miféle szerepkörben alkalmazzák a „BAR-puskát". Próbálták területlefogóként elképzelni, ehhez a kezelők kaptak egy speciális övet: a tártáskák mellett egy fém fészek volt az övön – így a katona oldalán - , ahová a fegyver tusát lehetett akasztani, így csípőből, menet közben lehetett lőni. Persze pontos célzásról így beszélni is értelmetlen, a területlefogó szerepre pedig a 20 lőszeres tár kis kapacitása miatt volt alkalmatlan. Nem is ismert, hogy ezt az övet harci körülmények között valaha használták volna.
A Nagy Háború után kristályosodott ki a BAR szerepköre könnyű támogató fegyverként, az M1918A1 variáns már bipod (kétlábú) állványt kapott. (Az M1918A2 is, ez még hatékonyabbat, a csőszájnál.) A II. világháborúban aztán emblematikus fegyverré vált. Minden szakaszban volt legalább egy, és minden katonát kiképeztek a használatára, ha a fegyver eredeti kezelője kiesne. Erre szükség is volt, mivel egy BAR-kezelő harcban várható élettartama átlagosan 30 perc (!) volt. Ennek ellenére népszerű fegyvernek számított (a katonák nem olvashatták a későbbi statisztikákat...), minden harcos felszerelésében volt is 30-06-os lőszer, függetlenül a saját egyéni fegyverétől. Kezdetben ugyan csak századonként kettőt alkalmaztak, egy BAR-t több katona szolgált ki és támogatott. Ám ez azután megváltozott, és szakaszonként három BAR-ra emelték a szintet, és egy BAR kiszolgálása négy katona feladata lett. A csendes óceáni hadszíntéren a menetoszlopok elején és végén mindig BAR-ral felszerelt katona haladt, hogy bármikor lehessen nagy tűzerőt alkalmazni. Érdekesség, hogy a hadsereg és a tengerészgyalogság ellentétes doktrína alapján alkalmazta e támogató fegyvereket: a hadseregnél a BAR a puskával felszerelt lövészeket támogatta, míg a „bőrnyakúak" a BAR-ra építették a harcászatukat – náluk a puskás lövészek feladata volt a BAR-csapatok támogatása.
A világháború után természetesen a koreai konfliktusban is használták a BAR-géppuskát. Sőt, még a vietnami háborúban is feltűnt. Sőt, a minduntalan elakadó, beragadó M-16 gépkarabélyok átka mellett közkedvelt volt. A fegyverlopás céljából operáló vietkong különítmények is elsősorban BAR-t loptak, ha lehetőségük nyílt rá... De számos kisebb konfliktusban szóhoz jutott szinte, még Ciprus török inváziójánál is, vagy épp az amerikaiak sikertelen, Disznó-öbölben végrehajtott kubai intervenciójánál, vagy a palesztin polgárháborúban.
Használta természetesen az amerikai rendőrség is, de a két háború között az alvilág sem vetette meg. Sőt, a „Dél Robin Hood-jaiként" emlegetett Bonnie és Clyde előszeretettel használta e fegyvert, mivel ezzel könnyedén kilyukaszthatták az üldöző rendőrautók hűtőjét, de akár a motort is.
Licenc alapján gyártották Belgiumban, Lengyelországban, Svédországban, és Kínában. A lengyel és a kínai verziók Mauser-lőszerre átalakítva készültek, a svédek pedig 6,5X55 mm-es svéd töltényekhez alakították saját fegyvereiket. Ők egyébként hevederes adogatószerkezetet is kifejlesztettek hozzá, de azt sosem használták. Belgium a II. világháború után standard NATO-szabvány lőszert használt BAR-puskáihoz.
Az amerikai Nemzeti Gárda a 70-es évekig rendszerben tartotta a BAR-t, de egyes NATO-államok és más amerikai szövetségesek a 90-es évekig is aktívan használták. Az eredeti példányok ma már ritkák, de néha feltűnik egy-egy, ezek általában gyűjtők kollekcióiban kötnek ki.
Technikai adatok:
-
Súly: 8,4 kg (M1918), 9 kg (M1918A2)
-
Hossz: 1,215 m (M1918A2)
-
Csőhossz: 610 mm
-
Lőszer: 30-06 Springfield
-
Elméleti tűzgyorsaság: 300-450 (vagy 500-650) lövés/perc
-
Torkolati sebesség: 860 m/s
-
Működés: gázelvételes
Írta: dr. Bársony Atilla (Atiraptor)
