Második világháború

1940-ben mintegy 4, 4 millió bruttóregisztertonna hajótér süllyedt el, s ugyanebben az évben az angol és az amerikai hajógyárak csupán 1, 2 milliót gyártottak. A német tengeralattjárók részéről fenyegető veszélyeket tehát egyáltalán nem lehetett lebecsülni, már csak azért sem, mert - mint ezt az angolok is tudták - legkésőbb 1941. elejétől Németország havonta jelentős mennyiségű új tengeralattjárót bocsát vízre. Angliának erre a fokozott veszélyre kellett felkészülnie.

Az első világháború tapasztalatai azt mutatták, hogy a jól biztosított és távoli tengeri térségekben összeállított konvojoknak kedvező esélyük volt arra, hogy jelentősebb veszteségek nélkül haladjanak át a veszélyeztetett övezeteken. 1940 tavasza óta sikerült létrehozni és kipróbálni a konvojok alkalmazásának átfogó rendszerét. Csupán 1940. április 9-tól június 20-ig 4364 hajó közlekedett összesen 49 konvojban a brit szigetek felé vagy felől. Ugyanebben az időben a szigetország keleti partjainál 29 konvojban 4246 hajó közlekedett mind két irányban. A hatásos konvojrendszer kialakításának legnagyobb akadály azonban az volt, hogy az angolok nem rendelkeztek elegendő kísérő hajóval.

Jelentős számú, nagy hatósugarú torpedórombolót bocsátottak ugyan vízre, de ezek harci szolgálatba állításáig még sok időre volt szükség. Így 1940. szeptember elején 50 torpedórombolót kaptak az Egyesült Államoktól. Ellenszolgáltatásképpen Nagy- Britannia Új-Fundlandon, a Bermuda- és Bahama-szigeteken, Jamaikán, Santa Lucián, Antiguán, Trinidadon és Brit-Guayanán levő támaszpontjait 99 évre átengedte az USA-nak. Valamennyi kereskedelmi hajót lövegekkel és vizibomba-vetőkkel látták el, és megerősítették partvédelmi légi erejüket, amelynek repülőgépei rendszeres ellenőrző repüléseket hajtottak végre az Atlanti-óceán keleti térségeiben.

Jelentős lépés volt, hogy 1940. május 10-én a Dániával akkor még perszonálunióban levő Izland szigetén angol csapatok szálltak partra. Innen megbízhatóan ellenőrizni lehetett a konvojok északi, a Dánia-szorosban vezető útvonalát egészen a Grönland déli csücskén levő Farvel-fokig. Skóciától Izlandig hétről hétre erősödött a biztonsági övezet. Repülőgépeken kívül korlátozott hatósugarú korvetteket és halászhajókból átalakított szükség-hadihajókat is alkalmaztak itt. Egy évvel később, amikor a tengeralattjáró-háború már az amerikai partokig terjedt ki, az angol kormány kénytelen volt engedni az Egyesült Államok nyomásának. 1941. július 7-én amerikai csapatok szálltak partra Izlandon.

Az angol flottának három nagy konvojútvonalat kellett biztosítania. Az Észak-Amerikából érkező valamennyi hajó az USA és Kanada atlanti-óceáni kikötőiben gyülekezett. Különösen kedvelt volt az egyesült államokbeli Norfolk és New York, valamint a kanadai Halifax kikötője. Az Afrikából és Dél-Amerikából induló hajókat a Nyugat-Afrika partján fekvő Freetownban állították össze konvojba. A harmadik útvonal Port Saidtól Gibraltárig a Földközi tengeren keresztül, majd - nagy ívben elkerülve a spanyol és portugál partokat - az Atlanti-óceánon át vezetett. Ezen az útvonalon, az Indiai-óceán és Kelet-Afrika felől a Szuezi-csatornán keresztül hajózó konvojok közlekedtek. Ebben az időben még gondolni sem lehetett arra, hogy valamelyik konvojt egész útvonalán át képesek legyenek megbízhatóan védelmezni. Általánosan követett gyakorlat volt, hogy a kísérő hadihajók, miután a konvojt átvezették az Atlanti-óceán veszélyes keleti vizein, leváltak róla, a konvoj pedig vagy feloszlott, vagy pedig kis erejű biztosítással folytatta útját. A kísérőhajók hatósugara nagyobb távolságokra nem volt elegendő.

Az első világháború tapasztalatai azt bizonyították, hogy erős biztosítással a konvoj védelmet nyújt az egyedül támadó tengeralattjárókkal szemben. Így született meg az a terv, hogy a konvojok ellen a tengeralattjárók egész csoportját vessék be, s ilyen módon forgácsolják szét védelmüket.

Dönitz, aki maga is szerzett ilyen tapasztalatokat az első világháborúban, felkarolta ezt a tervet, és a tengeralattjárók új taktikájának elvévé tette. A tengeralattjárók konvojok elleni csoportos alkalmazásának ezt a módszerét "falka-taktikának" nevezték el. Az eljárás lényege az volt, hogy a tengeralattjáró-parancsnokoknak folyamatos rádió-összeköttetésben kellett állniuk, hogy rendszeresen közölni tudják egymással elhatározásaikat.

A megindulási körletükben tartózkodó tengeralattjárókat Dönitz hadműveleti helyiségéből, térkép segítségével, rádión átirányította a konvoj közelébe. Miután az angolok a konvojozás új módszerére tértek át, és a németek új támaszpontjaik birtokában a tengeralattjáróik hosszabb ideig át tartózkodhattak a hadműveleti térségben, Dönitz hozzáfogott a "falka-taktika" gyakorlati alkalmazásához.