1940
tavaszán a Wehrmacht északra és nyugatra nyomult előre
feltartóztathatatlanul. A tengereken alig csitult el a német
páncélhajók (zsebcsatahajók) cirkálásának, különösen a Graf Spee
montevideói tragikus önelsüllyesztésének hangja, még hallatszottak a
német mágneses aknák robbanásai a kelet-angliai parti vizeken, máris új
riadalom cikázott végig a brit hajózási útvonalakon, az atlanti és
távolabbi vizeken. Rejtélyes "szellemhajók" tűntek fel, melyek
különösen a hajnali szürkületben settenkedtek közel ártatlan
kereskedelmi hajók álarcát öltve az angol teherhajókhoz vagy brit
rakományt szállító hajókhoz.
A támadás nyitányaként hirtelen felkúszott az árbocra a német haditengerészeti lobogó, figyelmeztető ágyúlövés dörrent, kemény rádióüzenet óvott a segélykérő rádiójelek leadásától, az esetleges ellenállást pedig sortüzek követték. A magát megadó hajót német zsákmányoló különítmény szállta meg, kutatta át s irányította német ellenőrzés alatt álló kikötőbe. Majd a portyázó német hajó nyomtalanul eltűnt, ezt követően kaméleonként új alakot öltött, hogy újra támadjon. A brit sajtó kalózokról tudósított, és a rajtaütők megjelenésekor az éterben a "raider" RRR rádiójel riasztott. A hajdani vitorláshajórajokra emlékeztető taktika bontakozott ki újra a modern tengeri hadviselésben, a kereskedelmi, zsákmányoló háború, immáron mint "tonnaháború": harc felfegyverzett kereskedelmi hajókkal - segédcirkálókkal.
A második világháború tengeri hadviselésének könyvtárnyi irodalma s saját legendáriuma van a német haditengerészet, a Kriegsmarine egységeinél is. Jól ismert az 1941 májusában egyszeri heroikus bevetésen elsüllyedt és nemrég az óceán mélyén megtalált Bismarck története és az "észak magányos királynője" névvel felruházott Tirpitz karrierje, amelyet csak támadások sorával tudott 1944 őszén óriásbombákkal megsemmisíteni a RAF, az angol Királyi Légierő. Az atlanti csatát a "szürke farkasfalkák", a német tengeralattjárók vívták, amelyeknek konvojokkal és kísérő hajóikkal vívott élethalálharcát regények, és filmek sora örökíti meg.
A
háborút megelőzően kidolgozott híres Z-terv a felszíni erőket
fejlesztette volna, és az 1940-es évek közepén bekövetkező nagy
összecsapással számolt. Ez a projektum óriás csatahajókat álmodott, de
a háború kitörésekor a megvalósítás még csak embrionális állapotban
volt. Ehhez járult, hogy a Kriegsmarine a norvégiai hadjáratban
igencsak meggyengült. Az igazi "tonnaháborúhoz' pedig - Dönitz
sürgetései ellenére - az 1940-es év elejére még nem volt elég
tengeralattjáró, és azok bázisaik alapján nem rendelkeztek megfelelő
akciórádiusszal.
Így azután - bár korábban nem készültek rá komolyan - felmerült a lehetőség, hogy jól álcázott kereskedelmi hajókból átalakított segédcirkálókat küldjenek ki távoli vizekre, s ezzel egyre nagyobb térségekben lekössék, és így el- aprózzák a brit felszíni erőket, elsősorban a cirkálókat.
A fenti taktikának voltak hagyományai a német haditengerészetnél. Az első világháborúban a német Nyílttengeri Flotta csak elvétve csapott össze az angolokkal. A tengeri háború terhe a tengeralattjárókra nehezedett, korlátlan bevetésük majdnem elvezetett a német győzelemhez, de ez okozta többek között az Egyesül Államok beavatkozását is 1917-ben. Egy-egy álcázott, aknákat rakó és zsákmányoló segédcirkáló is feltűnt. Ilyen volt például Möwe és a Seeadler.
Hajók - fegyverek - kapitányok
A német hajók kifutását alapos és gondos előkészítés előzte meg Az álcázott hadihajóvá történő átalakításra kiválasztott hajók viszonylag fiatal építésű egységek voltak. Átalakításuk sokszor hó napokat vett igénybe. Fegyverzetük ártatlan kinézetükhöz képes jelentős volt, és különösen növelte harcértéküket óriási hatótávolságuk. Az Atlantis fegyverzetét 6 db 15 cm-es ágyú 10 km hatásos lőtávval, összesen 1800 lövedékkel, 1 db 7, 5 cm-es és 2 db 37 mm-es lövet, 4 db 20 mm-es légelhárító ágyú, 4 torpedóvetőcső, 92 akna, valamint 2 fedélzeti hidroplán alkotta. A fegyvereket gondosan álcázták.
A kereskedelmi szolgálatban szükséges 4 fős személyzettel szemben az Atlantisnak 331 fős legénysége és 19 tengerésztisztje volt. Egyes hajók (Komet, Kormoran Michel) könnyű gyorsnaszádokat is vittek magukkal, amelyek 42, 5 tengeri mérföld/órás sebességre is képesek voltak.
A német tengeri hadvezetés gondosan kiválogatta a legénység és a parancsnokokat. A sokoldalú kiképzés (front és törzsszolgálat mellett fontosak voltak a navigációs tapasztalatok és a vezetési képességek. Így Bernhard Rogge sorhajókapitány, az Atlantis parancsnoka első világháborús harci tapasztalatok után úgy került 40 évesen a parancsnoki hídra, hogy korábban évekig iskolahajó parancsnok volt, és a kiképzés során keresztül-kasul bejárta Észak és Dél- Atlantikát. Ernst-Felix Krüdernek, a Pinguin parancsnokának sokoldalú tapasztalatai között világ körüli hajóút is szerepelt. A legénységnél a nyugodt természet, sokoldalú szakmai képzés a fizikai-lelki erőnlét volt az alapvető szempont a kiválasztásnál.
A német segédcirkálóknak már az elnevezése is sokféle, mondhatni harcmodorukhoz méltóan rejtelmes volt. Először is jelölték őket HSK rövidítéssel, amely mögött eleinte a kereskedelmet védő cirkáló Handels-Schutz-Kreuzer elnevezés rejtőzött, azt azonban később, amikor a fegyverzetkorlátozásokra már nem kellett tekintettel lenni, kereskedelmet zavaró cirkálóra (Handels-S Kreuzer) változtatták.
A német segédcirkálók első hulláma (Thor, Atlantis, Widder, Pinguin, Orion és Komet) 1940 tavaszán, kora nyarán futott ki. A német segédcirkálók harceljárásának szerves része volt az, hogy alakjukat meghatározott terv szerint rendszeresen megváltoztatták. A hajók legénysége állandóan mázolt, szellőzőnyílásokat, darukat helyezett el, így idegen nemzetiségű, általában semleges kereskedelmi hajók kinézetét vették fel kaméleon módjára, aprólékos műgonddal. Ez az eljárás eleinte nagy zavart keltett a brit hadihajók legénysége körében. Később azonban az angol hírszerzés mikroszkopikus módszerrel felállította a kereskedelmi hajók mozgásának térképét, és amikor ez a rendszer elkészült, néhány perc alatt azonosítani lehetett, hogy a "jámbor semleges" egyáltalán az adott vizeken tartózkodhat- e korábbi mozgása alapján.
Ütközetek és mindennapok az óceánokon
A német hadvezetés a segédcirkálókat távoli hadszínterekre szánta, ahol magányos kereskedelmi hajókra vadászhattak, hiszen konvojokkal nem volt tanácsos kikezdeniük. Ugyanakkor korlátlan hatósugaruk miatt éppen a tengeralattjárók számára eleinte elérhetetlen csendes-óceáni, dél-atlanti és indiai-óceáni vizeket kellett felkeresniük. Ezek a korábban elérhetetlennek számító térségek alkották a német raiderek tevékenységi területét, és ennek során az Orion 510, az Atlantis 622, a Thor 322, a Komet 516 napos bevetésen volt.
A német portyázóhajók legénysége igen nagy pszichés
megterhelésnek volt kitéve. Először is néhány ellátóhajótól eltekintve
félelmetes érzés lehetett, hogy teljesen magukra vannak utalva.
Másrészt az állandó készenlét mellett sokszor hetekig, hónapokig nem
akadt zsákmány. A kapitányok a harci szellem fenntartása érdekben
igyekeztek elviselhető körülményeket teremteni a legénységnek, a hűtött
italok mellett fedélzeti könyvtár, mozi szolgált erre, és bevezették -
természetesen riadó esetét kivéve - a "fedélzeti szabadságolások"
felüdítő intézményét. Napjainkban a szinte korlát hatótávolsággal
rendelkező atom-tengeralattjárók esetében merülnek fel hasonló pszichés
problémák.
A cserkészés izgalmát jelenthette, ha néhány ezer méterre osontak el angol csatahajók mellett, ahogy az 1941 májusában az Atlantis-szal történt. A Schiff-16 az amerikai Life magazinba is bekerült amikor 1941 februárjában elfogta a Zam-Zam nevű egyiptomi gőzöst, amelynek fedélzetén sok amerikai állampolgár tartózkodott, köztük egy amerikai fotóriporter, aki titokban több száz képet készített. Az egyik közelképet azután a raiderekre vadászó brit hajók parancsnoki hídján gondosan kifüggesztették. A segédcirkálót egy angol nehézcirkáló 1941. november 22-én elsüllyesztette. Ezután következett hajótöröttjeinek odüsszeája: a nyitott mentőcsónakokat két tengeralattjáró juttatta vontatókötél segítségével a 2500 mérföldes távolságban lévő német támaszpontokra.
Kevésbé volt heroikus tett, de ezt ellensúlyozta a zsákmány értéke, amikor 1941 januárjában a Pinguin zsákmányul ejtett egy egész norvég bálnavadász flottát, így 22 000 tonna bálnazsírra tett szert, ami Németország margarintermelését egy teljes hétre fedezte.
A segédcirkálók elsődleges hadi jelentőségük mellett (tonnaháború, aknarakás) összetett logisztikai tevékenységet is folytattak: készleteket vételeztek ellátóhajókról, ugyanakkor maguk is feltöltöttek üzemanyaggal és más eszközökkel tengeralattjárókat. Éppen ezen a ponton váltak sebezhetővé: ha elmaradt egy feltöltés, manővereiket módosítani kellett, ha pedig az angol rejtjelfejtő szolgálat megfejtette rádióüzeneteiket, éppen a találkozó helyén mérhettek rájuk halálos csapást a szövetséges cirkálók.
A nemzetközi hadijog álláspontja
A tengeri hadviselés, és különösen a portyázó hadviselés szabályai nemzetközileg rendezettek voltak. Az 1907-es hágai (VII.) egyezmény rendelkezett a kereskedelmi hajóknak hadihajókká történő átalakításáról. Eszerint viselnie kell a hadijelvényeket, parancsnokának felhatalmazással kell rendelkeznie és a haditengerészet tisztjeinek névsorában kell szerepelnie, személyzetének katonai fegyelem alatt kell állnia. Az ilyen hajót fel kell tüntetni a hadiflotta jegyzékében, és vonatkoznak rá a haditörvények és -szokások. A német segédcirkálók esetében az előbbiekkel kapcsolatban merülhettek fel problémák, ugyanakkor az is kérdéses volt, hogy az idegen lobogó használata, a megtévesztő üzenetek és az álcázott külső még megengedett hadicselnek minősülnek-e. A zsákmányolással kapcsolatban az elfogott kereskedelmi hajók előzetes figyelmeztetése jelenthetett gondot (bár ez a kötelezettség konvojokra, felfegyverzett kereskedelmi hajókra, ellenálló hajókra nem vonatkozott). A hadifoglyokkal való bánásmód kérdése is problematikus lehetett. E kritériumok eltérő megítélése a háború után hadbírósági eljárásra is alapot szolgáltatott.
A sikereken felbuzdulva 1942 elején a német tengeri hadvezetés újabb hullámot küldött ki, ezúttal a La Manche csatornán keresztül. Ezek azonban az angol hadihajók vonalát csak harccal tudtak áttörni. 1942 októberében a Komet kitörési kísérlete során angol torpedó-gyorsnaszádoknak (MTB) esett áldozatul, és 1943 márciusában légitámadások kényszerítették visszafordulásra a Coronelt. A tengereken pedig sorra süllyesztették el a német raidereket. A Michel 1943 októberében amerikai tengeralattjáró torpedóinak esett áldozatul. A Thor 1942 novemberében baleset következtében egy japán kikötőben felrobbant, a Stiert 1942 szeptemberében egy amerikai hajó ágyúpárbajban elmerítette. 1943 végére tehát a szövetségeseknek már nem kellett aggódniuk a raiderek tevékenysége miatt.
Pályafutásuk során a német segédcirkálók számára végzetes vált, ha jobban felfegyverzett szövetséges hadihajóval találkoztak. Ugyanakkor cirkálásaik során rendszeresen vívtak ádáz párviadalokat hadihajókkal. Az egyenértékű ellenféllel vívott párharcok sokszor kettős tragédiával végződtek. 1942 szeptemberében a Stephen Hopkins nevű felfegyverzett amerikai Liberty-Ship (futószalag módszerrel készített hajó) elsüllyesztése előtt még szitává lőtte a Stiert. 1941. november 29-én a Kormoran hadicsele után a sokszorosan erősebb Sydney ausztrál cirkáló a németek által összelőve nyom nélkül tűnt el az ausztrál vizeken az óceán hullámaiban, de ezt megelőzően még halálos sebeket osztott ellenfelének.
A német segédcirkálók jelentősége különösen a háború első szakaszában volt nagy. A hajók elsüllyesztésével csökkentették az angolok utánpótlási lehetőségeit, rejtett mozgásukkal szétforgácsolták a brit haditengerészet erőit. A legsikeresebb segédcirkáló, a Pinguin közel 155 000 bruttó-regisztertonna hajóteret süllyesztett el, mielőtt 1941. május 8-án a Cornwall nehézcirkáló egyik lövedéke felrobbantotta. Az Atlantis 146 000 BRT hajóteret merített el. Ezt összehasonlítva a német flotta zsebcsatahajóinak teljesítményével (a Gr. Spee 1939 őszén 50 000 tonna elsüllyesztést produkált) azt mondhatjuk, hogy a segédcirkálók lényegében gazdaságosabban működtek. Természetesen az atlanti csata igazi terhét a német tengeralattjárók viselték. A bevetett sok száz német U-Boot tíz "ásza" - amelyek a legtöbb hajót süllyesztették el - 318 hajóval végzett, ami 1, 87 millió tonna hajóteret jelent.
A német segédcirkálók tehát csak kiegészítették az elsődleges eszközt a tonnaháborúban, parancsnokaik és legénységük mégis komoly szakmai teljesítményt nyújtottak. A segédcirkálók működése fontos epizódját képezi az egyetemes tengeri hadtörténelemnek.
