Második világháború

A 25. órában vagyunk c. felhívásra érkezett történetet köszönjük Gödri Botondnak!

„Családunk története 1940 – 1947 között.”

Élet a második világháború alatt.

2. rész

1945 – 1947

Az idők kerekei, mint lánctalpak, félelmesen csikorognak tovább.

A háborúnak még nincs vége. Hitler a hajába túr, a keze remeg. Egyre reményvesztettebben várja a jelentést az új csodafegyverek elkészültéről. Sztálin viszont nagy csizmásan áll egy hatalmas Európa térkép előtt, mint vőlegény, aki tervezgeti, mielőtt a násznép észbe kap, magáévá teszi az anyósát. Vörös tintát ragad, és egy jókora pemzlivel tovább veresiti Európa térképét. A véres festék átcsap a Rajnán. A vérvörös paca Párizs felé tart. Rosewelt kedvező híreket kapott Los Alamosból. Jól tudja: a németek után a japánoknak sincs semmi esélyük. Churchill ágyban ül tollak, térképek, üres poharak és szivarcsikkek derűs társaságában. Egy kis asztalka előtte. Fanyalogva dörzsölgeti a gyomrát. Tudja jól: hiába lesz diadalittas hangulat, a háborút végeredményben a nyugat fogja elveszteni, csak kell még néhány évtized, hogy ez világossá váljon. – A keletiek?... Németek, magyarok, oroszok… Irigylem őket! Lassan rájönnek majd, hogy ők a nyerők… A pokolba velük!

Én, három és félévesen, a többi gyerekkel járatot alakítok ki nagyapám hatalmas szalmakazaljának belsejébe. Öt-hat méter hosszú alagutat készítettünk a kazal közepébe. A kazal közepén jókora üreg, ahol több gyerek kényelmesen elfér. Mindenesetre a felnőttek fürkésző szeme elől rejtve vagyunk. Itt tanulom meg a nemi szervek nevét. Úgy rémlik, a csintalan kislányok szemléltető oktatásban is részesítettek. Én meg azon töprengtem, miért kell ezeket nekem tudni. Mért nem nézegethetem inkább a traktorokat? Édesanyám is mindig csak ígéri, hogy ha jó leszek, átvisz a Tápió folyó túl partjára a Miso Laciékhoz, és ott rogyásig vizsgálgathatom a kiégett, bombatalálatot szenvedett gépeket.

A kazal nagyszerű játékszer volt. Gyereknek kitalálni se lehet jobbat. Elől létra volt nekitámasztva. Mi ezen felmásztunk. Mikor a létrafokok elfogytak, másztunk tovább. A kazal teteje egyre veszedelmesebben ingott. Lenéztem. Hű, de fent vagyunk az istállát neki. (Két-három emelet magasan.)… Hogy jövünk le?... Aztán nekirugaszkodtunk. Előbb csúsztunk, aztán repültünk le egy másfél méteres szalmakupacra. Nagy nevetés! Már másztunk is fel újra a létrán. Sokszor álmomban jön elő, amint lefelé esve a kazal mentén akarok maradni. Kétségbeesve igyekszem estemben a szalmát megfogva, fékezni. Nem akarok messzire kirepülni, mert ott nem fékez a kazal… Mindjárt földet érek!

Az ugrálás mindaddig ment, amíg a nagyapám észre nem vette. – Takarodjatok onnan az istenfáját neki! – kiabálta már jó messziről. – Még beleestek a vasgamóba!... Különben is tönkre teszitek a kazlat! Menjetek onnan azonnal! – Mi, a gyerekhad, elpucoltunk. A fészer sarkán, vagy a magazin sarkán, esetleg a répásból néztük, mikor vonul már el a nagyapám, hogy előjőve folytatódhasson a játék, míg meg nem unjuk, fogócskát vagy ipi-apacsot játszva helyette.

A vasgamó tényleg veszedelmes eszköz volt. Édesanyám vonónak meg vonyigónak hívta. Hegyes, kampós gerelyfejben végződött, mint félszakállú szigony. Ha valaki száraz szalmára akart szert tenni, ezt használta. Nagy erővel belevágta a szalmakazal megfelelő helyére, és akár méter mélyről húzta ki belőle a száraz szalmát, ugyanakkor a kazal vízálló szerkezetét sem bontotta meg.

De nem a horgas vasgamó volt a legveszedelmesebb eszköz, ami az akkori gyerekek kezébe került. A tőlem néhány évvel idősebb fiúk lenézték azokat a társaikat, akik nem rendelkeztek legalább egy tucatnyi különféle méretű tölténnyel vagy töltényhüvellyel. Ezeket aztán tűzbe dobták, kalapáccsal, baltával vagy fejszével szétverték, hogy a robbanófejet kiszerelhessék. Sok élet, kéz-láb és főleg szem bánta ezeket a kísérleteket. Egyszer a szomszéd gyerek úgy nézett ki egy ilyen játék után, mint a tüskés disznó. Százával álltak ki a testéből tűszerű, tűhegyes repeszek. A nagyobb fiúk között, akik már természetesen dohányoztak, elterjedt ezekből a töltényhüvelyekből szépen kifényesített öngyújtót barkácsolni.

Édesapám Tápiógyörgyére való menekülésünk után három nappal feltápászkodik az ágyból. Még fáj a dereka, de paraszt lelkülete nem hagyja nyugodni. Elfelejti a fájdalmakat. Negyvenegy éves, okos, tapasztalt, nagydarab, erős férfi. Végre azzal foglalkozhat, amivel mindig is szeretett volna: a földdel. Be kell indítani a nagymama gazdaságát! Majd kibújik a bőréből a tettvágytól… Én nem tudom hogyan és hogyan nem, de egyszerre csak lett tehén, tej, vaj, túró és sajt. Lettek ökrök, nem is kettő, hanem négy.

Az első nagyobb munkája még negyvenöt januárjában a trágyahordás volt. A kiskonyha és a fészer között volt egy tízszer tíz méter méretű, másfél méter mélységű nagy trágyagödör, ami mintegy 200-300 mázsa tehéntrágyát tartalmazott. Oda állt a gödör szélére a négyökrös szekérrel és felpakolt. Aztán ki a földekre. Sőregi tanya 13 km, Ebetzky tanya 7 km, a Csíkos a falu szélétől nem messze kb. 1-2 km-re lehetett. A földön kint aztán egyenletesen szétszórta a trágyát, miközben a szekér szép lassan, egyformán haladt.

Egy napon a Sőregi tanyáról bejött a Balogh bácsi. Az öreg, kertész volt a tanyán, afféle intéző, a mai nyelven inkább gondnokot lehetne mondani. Rossz híreket hozott. Elmesélte, hogy az oroszok szétverték a kaptárokat méhestől, mézestől, viaszostól. El is tüzelték valamennyit. Szegény édesapámat nagyon mellbe vágta a dolog. A megelőző években igen sokat dolgozott a tanyán a méhesével, és rengeteg pénzt, tízezer pengőt költött rá, egy kisebb vagyont. A kaptárokat nagyrészt ő készítette. Ebben az évben szüretelhetett volna először. Az oroszok elpusztítottak mindent, mind a 140 db boconádi kaptárt, mind a 100 másikféle kaptárt. A mézet mégcsak meg sem kóstolhatta. (Később mindkét kaptár típusból, a törmelékekből 1-1 kaptárt még össze tudott állítani. Ezekben tárolta a kerti szerszámait, és más szerszámait is, itt tartotta a szögeit. Megmentett még négy kaptár lábat, melyek az én gyerek fantáziámban nagyon hasonlítottak egy abban az időben divatos autóbusz típushoz. Ezekkel sokat játszottam a Csáki házban.) Egyébként a tanya egy erdő szélén helyezkedett el. A szovjet katonák könnyen vághattak volna fát. Lehullott száraz ágakat is találhattak volna bárhol az ötven holdas tölgyerdőben.

Eltelt néhány nap. Megjelent Balogh bácsi ismét. Ezúttal arról tájékoztatott bennünket, hogy az oroszok nekiláttak a pincében tárolt hordók szétverésének. Szegény nagyanyám elsápadt, mint a fal. Jövedelmének jelentős része a bor eladásából származik. Évente 200-250 hektolitert kellett gondozni, tárolni.

– Meg kell menteni a hordókat! ... Valakinek oda kellene menni és elhozni őket! ... De az oroszok beszállásolták magukat a pincébe. Megközelíteni is életveszélyes. Ki menjen? ... A nagyapám? ... – A nagymama nem engedte. Túlságosan féltette. Végül is apám ment. Úgy látszik, őt kevésbé féltették, meg jóval fiatalabb is volt, mint az 59 éves nagyapám. Olyan düh fortyogott benne, hogy majd szétvetette. Felszerelte a legnagyobb szekeret, megerősítette két hosszú vendégoldallal, Köteleket vett magához és elindult.
Már jó messziről észrevette a kidobált hordó roncsokat, meg az oroszokat, akik a pincében körletet alakítottak ki. Ahogy közeledett, félelmében és dühében elkezdett éktelenül ordítani. Szidta az oroszokat. Szórta a szitkot, mint a záporeső. Az őr nem tudta, mire vélni. Ordítani kezdett ő is.
– Sztoj! ... sztoj!!!... sztoj!!!!! – üvöltötte, egyre rettenetesebb hangon. Persze apám hangjával nem versenyezhetett, aki a szekérrel a pinceajtó, azaz a körlet bejárata elé kanyarodott, és leugrott a bakról. Az orosz lekapta a válláról dobtáras géppisztolyát, és egy sorozatot közvetlenül apám lába elé a földbe eresztett. Aztán újra tüzelt és még egyszer – az egész tárat kilőtte néhány centire apám lábától, aki lekisállóan nézett az őrre.
– Meg kéne ijednem, mi?! – üvöltötte. Fél életét a Danuvia fegyvergyár lőporfüst szagú, zajos teszt termeiben töltötte, ahol a magyar királyi hadseregnek szánt fegyvereket próbálták ki. Rá se bagózott az őr produkciójára. A nagy hangzavarban, apám a hordókra, a szekérre és a bejáratra mutogatott. Félre lökte az oroszt. Leszáguldott a pincébe, ahol a többiek ettek, ittak, meg aludtak. Kirántotta a kártyázó oroszok alól az egyik hordót, már száguldott is vele felfelé. Aztán fordult ismét. Fordult annyiszor, amíg valamennyit fel nem pakolta, és kötéllel nem rögzítette. Aztán elindult a hordókkal hazafelé. Jó néhány kilométert megtett már, amikor fel mert lélegezni.

Rejtélyes, hogy az orosz katonák miért hagyták. Talán mindegyikük úgy gondolta: a többiek tudják, miről van szó, csak éppen őt nem értesítette senki. A konok, nagyhangú magyar, összejátszik a nacsalnyikokkal. Apám magabiztossága, félelmetes hangja erre engedett következtetni. Mindenesetre a későbbi veszekedései, a nagymamával való vitái során, apám hőstettként értelmezte a vakmerő akciót, melyre a következő években, évtizedekben gyakorta hivatkozik majd.

Én egészen biztos vagyok abban, hogy elszánt vállalkozása valóban hőstett volt.

Közelgett a tavaszi munkák ideje, és nem volt ló! Nemcsak a faluban, hanem a környéken sem… sehol! Így nem indul be az élet! – Mit lehet most tenni? – töprengtek a falubeliek. – Olyan vidéken kell szétnézni, ahol nem pusztított annyira a háború – gondolta apám –, ilyen Graz környéke. Ráadásul angol megszállási övezet. Kevésbé kell tartani a katonák önkényeskedésétől. Apám magához vette a pénzét, fogott néhány zsák gabonát, kivitte a tápiógyörgyei vasútállomásra és várt. Fél nap múlva jött is valami vonat, nyitott ajtajú marhavagonokból állt. A vagonokban belül százfajta batyu, csomag, mindenféle málha felpakolva, a maradék helyeken emberek az összes lehetséges és lehetetlen helyen: lógva az ajtóban, a tengelyeken, az ütközőkön és a vonat tetején. Apám felpakolt, később talált valami helyet a tetőn.

A gőzös lassan elindult… Egy jó hét múlva tért haza, hozott magával két lovat: a szürkét és a rúgósat, aki csak őt engedte a közelébe. Nemsokára megismételte az akciót. Ezen a reménnyel teljes 1945. -ös tavaszon édesapám hétszer lépte át az osztrák határt, hogy Stájerországból lovakat hozzon. Az utolsó útjain már a fél falu vele ment. A Zala megyei Tűrjét, apám szülőfaluját használták támaszpontnak. Innen indultak, ide érkeztek meg Stájerországból.

Itt történt, Tűrjéhez közeledve, a falu határában a bandukoló szekéren ücsörgő györgyei gazdák előtt, apám előadást tartott az alföldi és a dunántúli emberek közötti erkölcsi különbségről. Kiemelte a dunántúliak magasabbrendűségét. – Mi például sohasem lopunk! – A szekéren ücsörgő tápiógyörgyeiek a bajszuk alatt bosszúsan morgolódtak, de nem akartak apámnak a jó vásár előtt visszavágni. Apám szólt a többieknek: most mindjárt elmegyünk a mi rétünk mellett… Valóban. Nemsokára már ott is voltak… de ni-ni! Valaki kaszálja a lucernát éppen az út mellett, jókora területet lekaszált már.

Apám gyors mozdulattal átvetette magát a szekér oldalán, és fújtatva közeledett a kaszás emberhez. Mikor közelebb ért megdöbbent: a kaszáló ember a Gombási sógor, akivel évtizedek óta – valami örökösödési ügy kapcsán – kemény haragban vagyunk.

– A fene egye meg magát, sógor! Pont most kellett lopnia. Engem járat le a többi ember előtt! Éppen
most magyaráztam el nekik, hogy mi dunántúliak, mennyivel különbek vagyunk – mondta dühösen. Aztán
visszament a szekérre, ahol a tápiógyörgyeiek röhögése, alig elzárható, nehezen leplezhető hahotája fogadta . Soha ne legyen az ember túlokos!

Közben zajlani kezdett az élet.

Budapesten az emberek a romokat takarították. Egész napi munkáért egy tányér levest kaptak. Az élelmiszer nagyon drága volt, és napról-napra drágult. Éjszaka vetkőztetők jártak. A bűnözők gyakran oroszoknak adták ki magukat, davaj gitárral hadonászva könnyedén megszabadították a gyanútlan járó-kelőt a hideg februári-márciusi télutóban kabátjától, téli kabátjától esetleg a nadrágjától is. Egyébként az oroszok fosztogattak tovább. A Keleti pályaudvaron indulásra váró vonatokat gyakorta végig rabolták.

Egyszer apám a Bezzeg szomszéddal utazott haza Tápiógyörgyére. (Ezek már nem a marhavagonos idők voltak. Szokásos személykocsikat is csatlakoztattak a szerelvényhez.) Tömve volt a kupé. Nagy garral bejön két orosz. – Ide a pénzt!... Davaj csaszű! – mondták fojtottan, és máris elkezdenek turkálni az utasok motyóiban, pénzt és élelmet keresve. A férfiak, a két géppisztolyos orosz láttán tűrik ezt. Elkezdik értéknek vélt, nehezen megszerzett, valójában vicik-vacak dolgaikat átadni. – Csak nem hagyjuk! Bezzeg szomszéd! – fordul apám az útitársához, aki máris elkezdte csomagját készségesen átadásra előkészíteni. – Nézze, Gödri úr! Én voltam katona. Ezeknek annyi egy emberi élet, mint egy hangyáé. Ne ugráljon! Viselkedjék okosan! Gondoljon a családjára! – Ebben a pillanatban lenn a vagon mellett elkezd valaki éktelenül káromkodni oroszul. Hullott a „jobfojmatty”, mint a záporeső. Az egyik orosz, szétlökdösve az utasokat a kupéban és a folyosón, leugrott a kocsi lépcsőjéről. Nyilván a felettese hívta.

A másik katona éppen elkezdte apám csomagját szétszedni, de apám ellenállt. Nem engedte, tartotta szilárdan. Az orosz dühbe gurult, megpróbálta lekapni géppisztolyát, de a sok utas miatt, alig tudta megtenni. Ekkor Édesapám elkapta, majd kicsavarta kezéből a davaj gitárt, és gyomron vágta vele. Az orosz csak hápogni tudott, összegörnyedt, nem kapott levegőt… Közben kitört a pánik. Mindenki lökdösődött. Az asszonyok sikongattak, a férfiak ordítoztak. Aki a kupéban volt egyszerre kinn akart lenni a folyosón, aki pedig kint volt, mindent elkövetett, hogy bejusson a kupéba.

Hogy mi történt valójában, nem tudta senki. Egyes emberek segítettek ugyan a szovjet tiszthelyettesnek, az események tisztázásában. Vitatkoztak, veszekedtek egymással. Az egyik utas azt mondta: egy reakciós egyén megütötte az igazoltatást végző szovjet katonát, leugrott a jobboldalon és elszaladt. A másik szerint nem jobb, hanem baloldalon ugrott le. Valóságban édesapám a következő kupéban ácsorgott csendesen.
– Nahát, hogy maga miről maradt le! – tájékoztatta az egyik utas. – Képzelje két orosz összeveszett, az egyik leütötte a másikat.
Igy történt, hogy Édesapámnak sikerült megmentenie saját életét, amit néhány kilogram só, kockacukor és bab birtoklásáért kockáztatott.

Bezzeg Jani bácsi és felesége Dora néni.

Emberemlékezet óta a nagyanyámék közvetlen szomszédai. A negyvenes évek elején, mikor a katonai behívókat osztogatták, Bezzeg felkereste apámat. – Gödri úr! Az istenre kérem, tegyen valamit, mert én nem leszek többé katona! Ott a tőke, meg a fejsze, ha behívnak, inkább lecsapom a bal kezem! Én még egyszer nem tudom elviselni azt a szörnyűséget! Inkább vágjanak ketté! Akasszanak fel! Öljenek meg akárhogy, de én nem leszek többé katona! – Bezzeg Jani 1901.-ben született, még éppen időben, hogy részt vegyen az Első Világháború olasz frontjának szörnyűségeiben. Ott volt az Isonzói irtózatban. Anyámnak elmesélte többször is, de én már nem tudom, hogy szólt a történet. Valami rémlik: napokig feküdt a vízben, a halottak alatt, közben még mindig lőttek rá?… Tizenhét éves volt. Édesapám elhelyezte a fegyvergyárban, nemcsak őt, még tucatnyi embert, akik így megmenekültek a katonaságtól.

Az élelmiszerkészletünk veszélyesen fogyott. A liszt mennyisége erősen megcsappant. Rátértünk a kukorica ételekre. (Általában mindenki utálta őket.) A zabrálások is napirenden voltak. Apám, tekintettel a bizonytalan helyzetre, elhatározta, hogy elrejti értékeinket. Erre kínálkozott a kiskonyha pincéje. A kiskonyhának nevezett kb. 3-szor 5 m.-es építmény, amely a háztól vele párhuzamosan kb. 10-12 m.-re helyezkedett el. Itt történtek a szennyezéssel járó munkák, mint például a leölt disznó, szarvasmarha feldolgozása, vajköpülés, tejesedények mosogatása, kukoricamorzsolás meg hasonlók. Volt benne egy sparhelt, amit a nagyapám kukorica-csutkával tüzelt, mindig egy alkalmas vászonba kötött túró csöpögött az oldalán, a tetején, pedig két mosófazék, benne forró vízzel szolgáltatta a melegvíz ellátást. A túlsó ablak alatt egy nagy asztal eternitborítással. A kemence szájával átellenes oldalon, pedig egy vagy két ágy.

Nos! Édesapám a kiskonyha pincéjének végén teljes szélességben elfalazott egy részt. Titokban, idegen szemek elől elrejtve dolgozott. Ebben az elfalazott részben rejtette el értékeinket, elsősorban élelmiszereket, szalonnát, zsírt, füstölt húst, tehénsajtot, lisztet, babot, borsót, lekvárokat, befőtteket. Ide rejtettük édesanyám arany ékszereit, gyanítom: ide került a Pödörék pénze. Legalább is egy része. Édesapám „olajütőt” szeretett volna összehozni belőle. (Olajütőnek egy alkalmas sajtoló berendezést neveztek, amellyel a napraforgó magból étolajat préseltek.) A befalazás ténye a pincében egyáltalán nem látszódott, apám ügyesen álcázta. A megépített falrészt megfelelő módon „öregbítette”. Annak rendje és módja szerint bepiszkította korommal. Mindenféle eszközt, szerszámot támasztott neki. Úgy tűnt, mintha már évtizedek óta így lenne.

1945. február 27.

Ez volt az a nap, amikor nap az oroszok kiraboltak bennünket.

Szegény édesanyám sokszor emlegette később ezt a dátumot. Utóbb már inkább csak az ékszereket hozta szóba. Egy pesti lakást vehettünk volna rajta.

Másnap, egyszer csak, váratlanul az oroszok bekanyarodtak az udvarra. Leugráltak a teherautóról. Apámat keresték. Aztán elő is rángatták valahonnan. Sűrű davajozás közben a kiskonyha felé lökdösték. Lezavarták a pincébe. Utána mentek ők is. – Itt bontani! – mutatott az orosz a frissen elkészült pince falra. Apám, mit tehetett volna?... Kénytelen-kelletlen nekilátott a falnak. Az oroszok sorba kiadogatták az ügyesen eldugottnak vélt értékeinket. Egy ideig reménykedtünk, hogy hagynak valamit… Aztán megdöbbenve észleltük: ezek bizony nem hagynak semmit! Felpakoltak mindent a teherautóra, édesanyám heves tiltakozása ellenére, aki keserves sírás, sűrű káromkodások, kellő jajgatás és átkozódások közepette próbálta megakadályozni, hogy az utolsó bögre zsírt is elvigyék. – Legalább azt a kis befőttet hagyják meg a gyerekeknek! – sírdogált, rám és az öcsémre mutogatva, mikor az utolsó üveg befőttet is felrakták a teherautóra. – Nyet! – mondta szigorúan az orosz altisztféle katona, és az autóval, úgy ahogy jöttek, úgy el is mentek.

A nagykapu tárva-nyitva volt. Az jött-ment, aki akart. Előző nap valaki kifigyelhette, mivel foglalkozik az apám. Aztán mindjárt szaladt is az oroszokhoz, némi jutalmat remélve. … Ennyit az összetartásról.
A „Felszabadulás” utáni években gyakorta hallottam, hogy az orosz katonák mennyire szerették a gyerekeket, hogy élelmet, főleg csokoládét osztottak nekik. Bizonyosan ez is igaz! Bár én két-három alkalomnál többre nem emlékszem, hogy csokoládét kaptam volna. Ezt is általában valami vicces feltételhez kötötték, vagy éppen anyámnál akartak „bevágódni”. Én meg nagyon nem szerettem ezeket a vicceket. Egyszer, egy szép verőfényes nyári napon a szekerek poros keréknyomában játszottam az utca közepén, néhány házzal feljebb. Mellékutca voltunk, ide ritkán jött bármiféle gépjármű. Néha-néha elment egy ökrösszekér vagy lovas kocsi. Mi gyerekek, a felnőttek hozzájárulásával, játszótérnek tekintettük az utcákat. Egyszer csak jött egy orosz dzsip, vagy valami hasonló katonai gépkocsi. Elmerültem a játékban, így csak az utolsó pillanatban vettem észre, ott tornyosul felettem egy hatalmas dübörgő katonai gépjármű. Megijedtem. Talpra ugrottam és repültem, mint a kilőtt nyíl, nehogy elérjen az autó. Futottam halálra rémülve előle, ahogy egy négyéves kisfiú lábaiból tellett. A monstrum szorosan a nyomomban, néhány centiméterre. Látom az autó szélvédőjén keresztül a röhögő szovjet katonákat. El is eshettem volna. Gyerekkoromban ezután gyakran álmodtam ezt a jelenetet is valamilyen formában. Még később… felnőtt koromban is. Nagyon sok balesetet okoztak a városokban száguldozó szovjet katonák. Három árva gyereket is ismertem, akinek elütötték az édesanyját. A pórul jártakon csak elvétve segítettek.

Az orosz katonák nemcsak zabráltak, hanem továbbra is hajkurászták a nőket. Az idő haladtával az erőszakosságuk kétségkívül csökkent. Már nem feszítették szét a nők térdeit négyen is – az áldozat hóna alá nyomva – brutális ökölcsapásszerű véres pumpálással húszan-harmincan intézve el őket. Ezekben az időkben legfeljebb néhány férjét vesztett tanyasi asszony járt így. Történetek jártak ezekről. Aztán voltak olyan asszonyok is, akik némi ellenszolgáltatásért, vagy anélkül, fogadtak szovjet „katonavendégeket”, rettegve a vérbajtól, meg a teherbeeséstől.

Egy idő után a szovjet katonák, főleg a tisztek igyekeztek „kulturáltan” viselkedni. Nekivörösödve beállítottak a kinézett hölgyekhez, kezükben egy félig üres palackkal, igyekeztek az üveg száját a hölgyek torkába nyomni, ily módon kedvet csinálni nekik. Általában azok jártak jól akikhez beszállásoltak egy szovjet tisztet. Az saját magára gondolva megvédte a többitől a házigazdáit. Vagy tényleg kultúremberként viselte magát.

Én édesanyámmal aludtam. Gyakran ébresztett, ha apám nem volt otthon. – Gyere kisfiam, mennünk kell! – súgta, és óvatosan hálóingben kiszöktünk a szobából, mentünk a kertek alatt valamelyik szomszédhoz az éjszaka közepén. Azok megértően elbújtattak bennünket. Emlékszem, a háziak a beágyazott feltornyozott ágy dunnái alá vagy mögé rejtettek bennünket, aztán precízen elrendeztek mindent. De nemsokára innen is menni kellett. Előfordult, hogy egy éjszaka három-négy helyen is jártunk. Olykor már nagyon untam, mert módfelett álmos voltam. Valahogy mindig szerencsénk volt. Anyámnak is, keresztanyámnak is.

Egyszer egy szovjet tisztet költöztettek be hozzánk, a nagyszobába. Anyám, keresztanyám, meg a nagymama órákat beszélgettek vele. Persze, úgy kézzel-lábbal. Egyszer-kétszer adott egy kis csokoládét nekem. Volt egy különleges géppisztolya. Ezt nem a szobájában tartotta, hanem a kiskonyha spejzében. (éléskamrájában) Oda volt támasztva a falnak. Meg volt töltve. Nekem szigorúan tiltva volt, hogy hozzányúljak. Vagy akárcsak ránézzek is. Persze gyötört a kíváncsiság. Ha elfelejtették a spejz ajtót zárni, beszöktem, és hosszasan vizsgálgattam. Majd megevett a fene, hogy kézbe vehessem.

Mikor lehetett ez? A nagyszobát akkoriban nem fűtöttük, nem is volt ott kályha. Az orosz tiszt április előtt a fűtés hiánya miatt a nagyszobai beszállásolást aligha fogadta volna el. Másrészt felkeresett bennünket Budapestről Rózsi néném. (Apám húga.) Ezekben a szörnyű időkben leutazott hozzánk. Sovány volt és elkeseredett. Nem tudta megvédelmezni négyszobás gyönyörű lakását. Elvették tőle. Kapott egyszobás szuterént Kőbányán a Hölgy utcában. Nem volt élelme sem. A férje vizsgálati fogságban volt. Rákosiék kegyetlenül „megtalpalták”. Nem lehetett tudni kijön-e még egyáltalán.

A nagyanyám, a Rózsi néném tiszteletére, alaposan megebédeltetett bennünket az udvaron a kiskonyha mellett a szabadban, a virágzó olajfák alatt. Máig emlékezem a fák finom illatára. Az olajfák május közepe-vége előtt nem virágoznak. Tehát ebben az időben lehetett. Aztán eljött az este. A szovjet tisztünk szemet vethetett a három nőre. Alaposan felöntött a garatra. Kis, mitugrász, halk szavú emberke volt, úgy nézett ki, mint aki a légynek sem árt, akkor azonban az ital hatására bedühödött. Nagy patáliát csapott, kérdőre vonva a nagyanyámat: hogy hol vannak az asszonyok?

Anyámék addigra már jó előre elrejtőztek. Én, édesanyám kezét fogva, természetesen ott voltam velük. Az orosz nem hitt a nagyanyámnak, aki győzködte a szovjet tisztet, hogy az asszonyok vendégségben vannak a falu másik végén. Az orosz fogta a zseblámpáját, és maga járt végére a dolgoknak. Abban az időben, a faluban még nem volt villany, (Csak 1950. tavaszán vezették be.) így az orosz lámpájának fénykévéje új távlatot nyújtott a nők hajkurászásának. Jött is az falra, fára, felhőre villantgatva. A három nő először a kiskonyha mögött bújt meg, aztán a trágyagödör mellett egyensúlyozva, a fészer sarkánál lehatolva a Tápió kerítéséhez, a „tormástól” védve elértük a nagy szalmakazlat, majd a góré mögött felhatoltunk egészen a magazinig. Mindezt, persze koromsötétben, hosszú, csattogó hálóingben. Végül is itt a magazinnál állapodtunk meg. Rengeteg széna-szalma volt felhalmozva, ideális búvóhelyet nyújtva. (Szerencsére a gazdasághoz hatalmas udvar tartozott, mindenféle épülettel.) Innen viszont nem láttuk az oroszt, nem tudtuk, tiszta-e már a levegő, mikor mehetünk lefeküdni.

– Eriggy már kisfiam! – szólt édesanyám. – Menj a kiskonyha sarkához, úgy hogy az orosz ne vegyen észre! Nézd meg, mit kezdett vele a nagymama! – Én mentem, és a kiskonyha sarkáról a hálószobánkba bekémlelve, a benti petróleumlámpa fényénél láttam a nagyanyámat, amint nekiveselkedve igyekszik a szovjet tiszt csizmáját a lábáról eltávolítani. Erőlködött, buzgólkodott, ahogy bírta, de a csizma csak nem akart lejönni az orosz lábáról. Végül feladták.

Mindezeket elmeséltem anyáméknak… Szörnyűség erre! Szörnyűség arra!… Fuldokoltak a nevetéstől.
Én azt hiszem, a csizma azóta is ott van… és talán ott is lesz a világ végéig. A nagyanyám töltött még egy kis pálinkát az orosz szájába. Felrakta a mi ágyunkra az orosz sáros-csizmás lábait, és betakarta a nagydunnával. Úgy lehet, aznap éjjel én, édesanyám, keresztanyám és a Rózsi néni a magazinban, a szénában aludtunk. Jó meleg kora nyári éjszaka volt.
Másnap fogta az orosz a szupergéppisztolyát és elment.

Nem láttuk többé soha…

Szerencsére…

Apámat az egyik napon letartóztatták. Valaki feljelentette, persze névtelenül, hogy nyilas volt. Bevitték valami kóterba. (így mondták) Se ruha, se takaró, se vacsora, se reggeli. Anyám éjszakára vitt neki takarót, ruhát és élelmet. Ott volt déltől másnap délig. Igazolnia kellett magát. Apám meg tudott nevezni több olyan embert is, akiben a hatalom megbízott, és akik végül is igazolták. Jellemző az akkori állapotokra, hogy őt, aki fegyverrel szembeszállt velük, akit kis híján elpusztítottak, magát is nyilasnak bélyegezték, olyanok, akik maguk valóban nyilasok voltak.

Mire emlékszem még?

Mivel nagyon sovány voltam, és nem volt étvágyam se, a tavasz folyamán többször is fellátogattunk Pestre, valamilyen orvoshoz. A helyi orvosnőnek, (aki egyébként gyermekorvos volt) nem volt ötlete velem kapcsolatban, TBC-re gyanakodtak. Eleinte apám bérautót fogadott. Később, amikor a közlekedés színvonala megengedte vonattal jöttünk-mentünk. Ezek az utazások nekem nagy élményt jelentettek.

A Keleti pályaudvartól kiindulva nyolc-tíz vágányon álltak a kilőtt, szétbombázott mozdonyok Kőbánya –Alsóig, sőt még messze azon túl is. Igazán nagyszerű lehetőséget adva nekem a különböző formájú és méretű furcsa kéményű lokomotívok a megfigyelésére. Aztán ez a tíz kilométeres roncs mozdonyokból, tönkre ment vagonokból álló sor lassan fogyatkozni kezdett. Úgy 47- 48-ban ezek a vasúti maradványok el is tűntek.
Legelőször a Rákóczi úton meg a Kossuth Lajos utcán sétáltunk talán még 45. február-márciusában. A romok közt csupán egy keskeny ösvény kanyargott. Jobbról is, balról is ferdén a leomlott háborús törmelék akadályozta az áthaladást. A házaknak sok helyen csak a főfalai maradtak meg, a födémek leszakadtak. A bomba talán a pincében robbant. A negyedik emelet magasságában egy gyerek fürdőkád lógott felakadva egy gerenda csonkra. Még feljebb egy fehér rongyot csavargatott a szél.

Aztán leértünk a Duna partra. Megdöbbentő volt látni az Erzsébet-híd maradványait, égbetörő vas tornyait, valamikori díszes főtartóit, a híd tartó láncozatot melyek, mint hatalmas béna karok áztak, lógtak, a csörgedező vízbe. A Budáról jövő sáv lehajtójánál közvetlenül a járda mellett egy ember nagyságú bomba állt bele a betonba. Függőlegesen állt, láncos kerítéssel körülvéve, mint egy felkiáltó jel. Mi ott, édesanyámmal, két-három méterről, a kordonnál állva, mustrálgattuk a halálgyártásra szánt szörnyű szerkezetet. Én csalódtam. Nem így képzeltem. Keveselltem a bomba méreteit, amely mindössze egy méter magasnak tűnt. Úgy emlékszem, nem voltak meg a stabilizáló szárnyai sem. Ma úgy gondolom, egy 500 fontos bomba lehetett, melyet még a tűzszerészeknek nem volt idejük hatástalanítani. Az emberek ott sétafikáltak mellette, oda se néztek, kisebb dolguk is nagyobb volt annál, hogy erre figyeljenek. Ma egy bombának látszó tartály felfedezése után egy egész kerületet lezárnak. Hiába, a félelem is viszonylagos.
Abban az időben édesapám részben már Nagykátán tevékenykedett. Édesanyámnak valami dolga akadt Nagykátán, a járási központban, de lehet, hogy csak szegény nagyanyja (Varró Emerencia) sírját kereste fel, aki a tél folyamán, részben a harci cselekmények következményeképp, elhalálozott. Nem tudom. Elvitt magával engem is, már csak azért is, hogy édesapámat ott együtt felkereshessük. A vonat, amely Tápiógyörgyéről Nagykátára vitt bennünket, marhavagonokból állt. A háború óta először mentünk vonattal. A vagon mindkét oldalán hiányzott az ajtó, így szabadon ki lehetett látni. Ez nekem nagyon tetszett, mert rajongtam kibámulni a személykocsik ablakaiból. Most aztán ezeken a hatalmas „ablakokon” alaposan kicsodálkozhattam. Az ülések egyszerű fapadok, lócák voltak, jól odaszögezve a vagon padlójához.
Felkerestük apámat. Ő lett a járási szocdem párttitkár. Volt egy irodája. Egy kis szoba. Asztal, néhány szék, kicsi szekrény. Egy apró hengeres vaskályha, melynek a tetején három egymásba helyezhető vaskarika volt. Igy melegíthetett, de akár főzhetett is rajta. Most is jó meleg volt. Látszott, hogy édesapám az én és az anyám tiszteletére kivételes gondoskodással befűtött, hogy a kedvünkben járjon. A szoba fő helyén felakasztva, egy bekeretezett nagyméretű képből egy úriember bámult a semmibe. Apám észrevette, hogy a képet bámulom.

– Nézd meg jól, fiam! Mert igen nagy embert látsz! Jegyezd meg jól! A neve: Szakasics Árpád! … Hatalmas koponya, roppant nagy ember! Az Ő vezetésével fogjuk a jövő szabad és a boldog világát felépíteni! – Én jól megjegyeztem a neveket, a Szakasicsot is, meg az Árpádot is külön-külön. Eddig csak valamilyen Petőfi Sándorról meg Kossúth Jalosról hallottam, akikről anyám, meg a nagyanyám beszélt nekem hébe-hóba. Azt sem értettem, miért oly hatalmas nagy ez az ember? Én egyáltalán nem találtam irdatlannak nagynak.

Hazafelé együtt mentünk hárman. Megint a padokat padlóraszerelt marhavagonokban. Teljesen sötét volt, amikor megérkeztünk Tápiógyörgyére. Az állomásról nem a szokásos úton mentünk haza. Apámnak valami hivatalos dolga, pártügye volt az egyik pártemberrel. Úgy emlékszem Kertésznek hívták. Sokáig beszélgettek. Én már nagyon untam. Unta anyám is. Végre elindultunk hazafelé. Át kellett kelni a Tápió folyón egy keskeny pallón. Mindenféle kapaszkodó nélkül a gyér világításnál. Az átkelés nekem roppant tetszett. Apám nevetgélt. Anyám morgolódott, hogy csak az apám lehet olyan felelőtlen ember, aki a családját ilyen veszélyes helyzetbe hozza.

Hát így teltek napjaink, meg így éjszakáink. Édesapám megrakta magát mindenféle munkával, tevékenységgel. Mindent elkövetett, hogy maximális fordulatszámon járjon. Erről a „jó” szokásáról még a háború sem szoktatta le. Első számú munkaerő volt az anyósa lassan-lassan magához térő gazdaságában. Nem kevés feladatot magára vállalva ezzel. Minden nehéz, veszélyes tennivalót, munkát ő látott el. Szabadidejében, pedig Ausztriában csavargott lovakat felhajtva és 5-600 kilométereken keresztül Tápiógyörgyére hordozva, hajtva őket, sokszor vonat tetején létezve még akár aludva is. Aztán járási párttitkár lett. És ez egyáltalán nem volt veszélytelen foglalatosság. Rengeteg ellensége volt.

Egyszer valaki feljelentette nála a falu földesurát, a zsidó Györgyei uraságot, illetve annak a fiát, hogy törvény ide, törvény oda, a most már a nép tulajdonát képező kastélyból teherautószám szállítja el Pestre az értékeket. Elvitte a képeket, szobrokat, leszerelte a bársonytapétát, már a drága parkettát is felszedi és viszi. Apám rögtön oda ment, hogy figyelmeztesse, most már demokrácia van, és ezt nem teheti meg! Nem teheti meg, hogy innen bármit is elvigyen, mert itt minden államosítva van és a nép tulajdona. A Györgyei fiú magas, kisportolt fiatalember, hetykén odavágta: magasról tojik a demokráciára! ... – Ezek itt az ő nagy becsben álló, családi tulajdonát képző privát értékek. – harsogta…. És el fogja vinni őket! – Apám felszólította: azonnal tegye vissza a teherautóról az ellopott értékeket, pakolja vissza a parkettát is!... De rögtön!!! …– Az uraság fia csak vigyorgott tovább, és röhögve megjegyezte: – Eszembe sincs! – Apám odalépett és egy irgalmatlan nagy pofont lekevert neki. – Ezt megkeserülöd! – ordította az uraság, és valahonnan előkapott egy revolvert.
– Keresztüllőlek!!! – üvöltött szörnyű hangon, és vészjósló nyüszítéssel rátámadt az apámra. Édesapám rendkívül járatos volt a fegyverek kezelésében. Látta, hogy hiába húzkodja a pisztoly ravaszát, a fegyver nincs kibiztosítva, így sohasem fogja elsütni. Adott neki egy másik kegyetlen nagy frászt. Majd tovább pofozta amúgy istenesen. Nem is jött többet a Györgyei gyerek. Hát így is el lehetett a dolgokat intézni!... Sőt!

Volt, hogy csak így lehetett.

Egy másik eset. Egyik reggel bejött hozzá a nagykátai pártirodába egy tanyasi asszony. Elpanaszolta, hogy járt nála tegnap egy orosz katona. Erőszakoskodott vele, aztán megverte és elvitte az összes pénzét. (Nem emlékszem pontosan, mit vitt el a szovjet katona az asszonytól. Ez inkább valami állat volt: például malac, disznó vagy tehén? Nem tudom! Végül is a történet szempontjából ennek nincs jelentősége.) Az asszony már volt a panaszával a szovjet kommandatúrán is, de elhajtották onnan. Most apámhoz fordul, mint a végső tromfhoz, mint párttitkárhoz, hogy segítsen neki. Apám meghallgatván a történetet, felháborodott. Karon fogta az asszonyt és átmentek együtt a nem messze lévő szovjetparancsnokságra. Ott végül is találtak egy magas rangú szovjet tisztet, aki hajlandó volt foglalkozni az üggyel. Szikár, mosolytalan, inkább poroszos figura volt, aki végsőkig hitt a kommunizmus magasabbrendűségében. Hozatott egy tolmácsot és aprólékosan elmondatta újra és újra a históriát. Végül nyugodtan és nagyon határozottan kijelentette:” Márpedig ilyet egy szovjet katona, a Vörös Hadsereg harcosa, nem tesz! Az asszony nyilvánvalóan hazudik.” Szegény asszony elsírta magát. Sehol nem talál igazságot! Nem elég neki a baja, akkor még le is hazugozzák!... Apám is erősködött. Higgye el az orosz: ez az asszony nem hazudik! Tényleg kirabolták! Apám tovább bizonykodott! Több hasonló esetre hivatkozott. Az orosz tiszt kezdte elveszíteni a nyugalmát. Egyre jobban kiabált. Végül dühbe gurult. Üvöltött, ahogy a torkán kifért. – Hát jó! Sorakozót rendelek el! – Fordította a tolmács. – Elsétálunk a katonák előtt. Ha az asszony meg tudja mutatni, ki az, aki kirabolta, akkor a gyanúsítottal mindnyájan elmegyünk a tanyára, ha a gyanúsított ott is elismeri a felsoroltakat: ott a helyszínen agyonlövöm!... Ha itt az asszony nem tudja megmutatni, hogy ki volt, aki kirabolta, akkor itt az asszonyt lövöm agyon a Vörös Hadsereg rágalmazásáért! Ha pedig a tanyán nem sikerül bebizonyítani, hogy elkövette ezeket a szörnyűségeket… akkor téged lőlek agyon! – bődült apámra…. Davaj!!!

Végül is az asszony felismerte azt a szovjet katonát, aki megerőszakolta és kirabolta. A tiszt néhány más katona társaságában apámat, az asszonyt és a gyanúsítottat gépkocsival kivitte a tanyára. Ott a kis orosz bevallotta, hogy elkövette mindazokat, amivel gyanúsítják. A tiszt félreállította, komótosan elővette a pisztolyát, a két szeme közé célzott. Egy durranás. A feje egyet nyekklett, és elterült a földön…. Halott volt.
Abban az időben 1945. tavaszán, nyarán jöttek-mentek az emberek. Volt ki menekült, volt ki nem tudta még, hogy honnan hová. Volt ki családját, volt ki mindenét vesztette. Volt ki hadifogságból, volt ki katonaságtól megszabadulva, haza felé tartott, ami talán nem is volt már. Volt ki éhezett. Volt ki hasznot remélt más nyomorából. Csodálatos arany ékszereket lehetett cserélni egy fél oldalszalonnáért. Persze leginkább a volt katonák igyekeztek hazafelé. Ki már a hadifogságot is megjárta, és olyan szerencsés volt, hogy néhány hónappal megúszta.

Jöttek. Beálltak néhány napra koszt-kvártélyért. A gazdaasszony (nagyanyám) felfogadta őket. Mindig volt valami munka. Aztán kaptak valamennyi elemózsiát fizetségül és tovább álltak. Én egy Vendel nevűre emlékszem. Nagydarab, magas, erős férfi volt, úgy harminc körüli. Sokat és jól dolgozott. Főleg a lovakhoz értett. Apámnak segített a lovak forgalmazásban. De rá lehetett bízni mindent. Nagyanyám felajánlotta neki, maradjon itt véglegesen. Egy félévig maradt. Vend nemzetiségű volt, magyar anyanyelvvel. Borzasztó honvágya lehetett. Pedig nem várta senki. Esténként ő volt a főmesélő a kiskonyhában, ahol nyolcan - tízen körülültük a nagy morzsoló kosarakat. Alig várta, hogy elindulhasson hazafelé túl a Murán lévő falujába. Aztán ott volt egy Sándor nevű. Alacsony, de erős, izmos fickó. Egy félévig lehetett nálunk. Ő mutatta meg a mellén a rettenetes bajonettszúrást, ami szerencsére félrecsúszott. Az életét a fém cigaretta tárcája mentette meg. Ő tanított arra is, nehogy elfelejtsem, ha gránátot dobok, legalább 8 méterre kell hajítanom. Ha közelebbre dobom, én is ott maradhatok. Rengeteg harci élménye lehetett. A fronton mindig belement a legvadabb helyzetekbe. Ha csak fele igaz annak, amit mesélt, legalább ezüst nagy keresztet kellett volna kapnia.

Budapesten és más városokban is elfogytak az élelmiszerek. Ami kevés élelem maradt, azt eldugták a feketézők, hogy később horribilis árat kérhessenek érte. Jöttek a cserélők. Soványan és éhesen. Többnyire úriemberek voltak. Parancsolgatáshoz, fölényeskedéshez szokott emberek. Parasztot eddig csak messziről láttak. Most csendesek, halkbeszédűek voltak. Rettegtek a visszautasítástól. A megalázkodás, az esedezés úgy állt rajtuk, mint tehénen a gatya. Általában házaspárok voltak. Néha csodálatos ékszereket, műkincseket hoztak. A parasztok a faluban persze mindent lekisáltak, pedig még a rajtuk lévő finomabb ruhát is felajánlották. Hozzánk is szinte minden nap jött valaki.

Emlékszem egy felemás házaspárra. Anyámék nevetve viccelődtek rajtuk a hátuk megett. Az asszony magas, fekete ruhás, hajlott nő volt, legalább százötven kilogram. A férje igen nyüzüge, vasággyal együtt lehetett negyven kiló. Több napig ott tanyáztak nálunk. Lejárták az egész falut. Alig tudtak összeszedni valamit. Én nem szerettem őket. Azt viszont szerettem, hogy miattuk néhány matracon az ágy mellett a földön kellett aludnom. Ebből a perspektívából nagyon érdekes dolgokat láttam. Anyám meg apám aludt felettem az egyik ágyon. Levi öcsém a kiságyban. A másik ágyban a nagymama meg a keresztanyám. A nagyszobában aludt a cserélő házaspár. Szegény nagyapám a folyosón a hideg szobában. Megérdemelte a nevét. A folyosóból elzártak egy 2 x 3 méteres szakaszt, raktak egy vékony téglafalat a folyosó felől ajtóval, és utcára néző ablakkal.

A nagyapám, úgy gondolom, nem szeretett itt létezni. Amikor 42 éves lett, az anyósa úgy döntött, hogy többé semmi keresnivalója a hálószobában a felesége mellett. Ez megfellebbezhetetlen döntés volt! Az örökség egy része veszett volna, ha a felesége ellenvetést tesz. Inkább nem tett. – Jól van Édesszülém – egyezett bele annak idején a nagyanyám, és úgy lett. Nekem viszont hallatlanul tetszett, hogy a nagyapám hol itt, hol ott húzza meg magát. Gondolt egyet, elment az istállóba aludni, bár most már alig voltak állatok, amikre felügyelni kelljen. Máskor meg a padláson alakított ki magának fekhelyet. Gyanítom nyáron a magazinban aludt, tetővel félig védetten a sziporkázó csillagok alatt.

Apám viszont, úgy látszik, megunta a vendégszobát elfoglaló felemás házaspárt. Szerzett nekik megfelelő mennyiségű élelmiszert. Természetesen nem kért érte semmit. Útjára bocsátotta őket. Nagy hálálkodva végre elmentek. Nekem úgy rémlik, néhány hónap múlva megjelentek ismét. De ebben már egyáltalán nem vagyok biztos.

Egyszer, még 45-ben, egy verőfényes nyári napon, dél körül lehetett, mikor egy alak a nagy híd felől jövet, a kert végében átugrott a Balázséknál a nagy tölgyfánál a kerítésen. Gyorsan közeledett. Anyám összevont szemmel nézte, aztán egyszerre csak kikerekedett az arca.
– Pista… Pista! … kiáltotta nagy örömmel. – Te vagy? ... Az alak az unokatestvére, Julis néni fia volt.
– Jaj!... Hozzám ne érjetek! – kiáltotta már jó messziről – Tele vagyok tetűvel. – Jó messze megállt.

– Ha tudnál adni kölcsön valami ruhafélét a Jani bácsi vagy az Anti (Apám) ruhái közül, hálás lennék. A fogságból most engedtek szabadon. – mondta, és vetkőzni kezdett. – Ezeket itt, mutatott a levetett rongyaira – azonnal el kell égetni! – Anyám, hozott egy szeneslapátnyi parazsat a kiskonyhai sparheltból, szalma is akadt, ott nyomban elégettek mindent. Pista, pedig belelépett a kútnál lévő nagy cement kádba. Anyám vitt neki egy szappant a nagymama készítette szappanokból. Már nagy érték volt ez is. Sokszor inkább csak valami cserépdarabbal mosakodtunk. Aztán, miután Pista bátyám megmosakodott, megebédeltünk. Erre az étkezésre valami miatt nagyon jól emlékszem. Az ebéd mákos tészta volt, de nem volt cukor, amit rászórhattunk volna. Viszont a fészer mögött volt néhány gyári hordó. Benne barnás folyadék, a melasz. Édesanyám porcelán kancsóból öntögette a mákos tésztás tányérokra. Végül is édes volt. Én nagyon örültem neki.

Egyszer Pesten voltunk édesanyámmal, valami orvosnál. Anyám bement az orvoshoz a rendelőbe, én kinn maradtam az előszobában. Ott volt egy velem egykorú kis gyerek, és fa építőkockákkal játszott. Különböző méretű piros, kék, zöld, sárga színű kockákkal. Erőt vett rajtam, és förtelmesen kitört rajtam az irigység. Nem tudtam ellenállni. Egy óvatlan pillanatban villámgyorsan elcsentem egy gyönyörű szép, piros hasábformájú kockát. Ezután sokáig szörnyű lelkiismeret furdalás kínzott, pedig belehaltam volna, ha nem vihetem el. A piros kocka a legkedvesebb játékom lett, de aztán soha többet nem irigyeltem meg semmit. Másik kedves játékom a rendőr parancsnoktól kapott sokféle töltényhüvely volt, amiket szépen sorba lehetett állítani. Aztán meg a többi gyerekhez hasonlóan kukoricaszárból hegedűt csináltam magamnak. Kukoricahajból, pedig szakállt, bajuszt készítettem, fergeteges hahotára fakasztva édesanyámat és keresztanyámat, sőt a nagyanyámat is. Más játékom nemigen volt. Látta ezt édesapám, és megsajnált. Vette a fáradtságot és játékokat készített nekem. És megtanított velük játszani is. Így lett fogalmam a bigézésről, a karikázásról, és a nagyapám megmutatta búgózásról, amelyet egy nagy gomb és némi cérna felhasználásával lehetett játszani.

Édesapám nagyon szerette az állatokat. A lovakat különösen. Simogatta, babusgatta őket. Az Ausztriából hozott rúgós szürkét is ő szelídítette meg. Egyszer, ahogy szekérrel hazafelé igyekezett valamelyik tanyáról, az úton, a falu határában figyelmes lett egy kátyúba ragadt szekérre. Egy ló volt befogva, gazdája éktelen ordítozások közepette ostorral kegyetlenül-ütötte verte. Szegény állat félelmében felágaskodott, és szörnyűségesen nyerített. Húzott volna a nyomorult, de nem bírt a kátyúba zöttyent szekérrel. – Nem szégyenli magát! – vetette oda apám. – Ezt a szerencsétlen állatot így bántalmazni!... – Nem húz az átkozott. Csökonyös, mint egy szamár! – hörögte a gazda és magából kikelve tovább ütötte a szegény párát. – Jó szóval többre menne! – kérlelte apám, aki már alig bírta nézni a szenvedő állatot. – Gondolja?... – zihált a gazda,. – Hát akkor… Jöjjön! … Tessék! Próbálja meg! – Édesapám hirtelen leugrott az ülésről és odament. Csendesen beszélni kezdett az állathoz. Szólítgatta, simogatta, becézgetve szép nyugodtan. Mi történt?... A csodák-csodája! A ló szépen megnyugodott, egy jókor elhangzott biztatással kihúzta a szekeret a kátyúból. Pedig apám városi ember volt, a másik meg egész életét állatok közt töltötte. Mégis… Talán ezekért és hasonlókért szerették, tisztelték a falusiak apámat.

Mi jut még eszembe ezekre az időkre (1945. tavaszától 1946. nyaráig) emlékezve? Sok csacskaságot írhatnék, ami egy 4-5 éves kisfiút foglalkoztatott. De nem akarok unalmas lenni, így csak néhányat említek meg. 45/46 telén sokat játszottam a jéggel. Kemény tél lehetett. Szánkónak, ródlinak hírét sem hallottam. Baltával, vágtam daraboltam a jeget, kiszedtem a tyúkitatóból. Egyszer anyám kezembe nyomta a szeneskannát, hogy hozzak szenet a góré alatt lévő tárolóból. Ide egy felnőtt nem igen fért be, mivel nem volt 80-90 centinél magasabb. Az öcsémmel ketten mentünk. Jó nagydarab szeneket szedtünk. Én ott elgondolkodtam, milyen jó lesz, ha már 8 éves leszek, mennyivel többet fogok tudni, és mennyivel nagyobb leszek. Erre emlékszem.

Játékok, szórakozás.

Nyáron a Tápió folyóban pancsoltunk és szaladgáltunk. Azokban az években (1944.-1950.) nem emlékszem, hogy bokáig érőnél több víz lett volna benne. Télen, pedig csúszkáltunk. Keresztanyám, (20-21 éves volt ebben az időben) pedig felvette a korcsolyacipőjét és sebesen siklott vagy különféle trükköket mutatott be a jégen.

Édesapám, mint már említettem, a négyökrös szekérrel járt. A mulatságot nekünk gyerekeknek az jelentette, hogy mikor megjött a szekérrel a földekről, és bekanyarodott a nagy kapun, megállt a kiskonyha előtt. Mi ketten az öcsémmel, mindent félre dobva odarohantunk. Én felugrottam a szekérre, Levente öcsémet meg édesapám felkapta, és feltette a szekérre, aztán felszállt maga is. Elindult velünk a szekérrel, aztán a nagy udvaron egy félkörívet írt le. Még ma is érzem azt az örömöt, amit ez a 50 méteres „utazás” jelentett.
Hogyan éltek a többiek?

Nagyszüleim hajnal 4 órakor keltek télen, nyáron. Nagyanyám megetette az apró jószágot. Elkészítette mindenkinek a reggelit, ami reggel 6 óra előtt volt. Moslékot készített a disznóknak, elmosogatott. Elirányította a béreseket, a kocsist, (ha volt) aztán mindig oda ment, ahol szűk volt a keresztmetszet: fejni, egyelni, törni, kapálni, tejjel vajjal, túróval foglalkozni, szőlővel, gyümölccsel, a „kis” konyhakerttel törődni. (A konyhakert abban az időben kb. 400 négyszögöl lehetett.) Egy sereg egyéb, ma már férfiaknak is nehéznek tűnő munkát is elvégzett, vagy felügyelt. Minden tavasszal kitapasztotta, és kimeszelte körben a házat. Résztvett és irányította a kukoricafosztást, a napraforgó magpergetést, a szilvalekvárfőzést, a dohánylevél szárítást, a szappanfőzést… És tudja Isten, hogy még mit dolgozott.
A nagyapám intézte a hivatalos ügyeket. „Passzus” a jegyzőtől. Vásározás. Szarvasmarhák, lovak fedeztetése, gyógyítása, aztán segíteni az ellésnél, ott ügyeskedni, ha például a szarvasmarhák felfúvódtak… ellenőrizte a földeken a munkákat… és még sok minden mást, ami nekem most már eszembe se jut.

A keresztanyám és az édesanyám ott segített, ahol a legnagyobb hiány mutatkozott szorgos kézben. Kezelték a tejet, fejtek, mosogattak, takarítottak, főztek. Édesapám végezte a legnehezebb munkákat, javította a kerítést, padlást, padlásfeljárót, megjavította a nagykaput, aztán a kiskaput, még 50 évvel később is látszott rajta a keze nyoma.
Hogyan teltek az esték:

Édesapám este a napi munka után gyakran fogta magát és eljárt a faluba a pártot szervezni. Sűrűn felkeresték őt is a pártagok hasonló okokból. A szocdem párt tagjai többnyire iparosok voltak. Például: Józsa Laci asztalos, Mikhely Laci cipész, Laszák a szobafestő, Ritzi Sanyi lakatos stb. Általában az iparoskör egyik szobájában jöttek össze. Gyakran magával vitt engem is, bár én ezeket a beszélgetéseket rettenetesen untam. Sok embert becsült, szeretett, ilyen volt a Nyovolya Nagy Pista, aztán Nagy Tamás, aki a Tápió partján lakott. Nagyon szeretett az öreg Töröcsik plébánossal is beszélgetni, aki ugyan nem volt pártember, de apám nagyon becsületes, okos embernek tartotta. Nagy Tamást én is szerettem, mert foglalkozott velem, aztán mesélt, mesélt…. Elmondta, hogy az Első Világháború végén, a nyugati hadszíntéren harcolt az amerikaiak ellen. Egy vastag fémpajzsot cipeltek magukkal, úgy másztak előre a fémlemez védelmében, azt maguk előtt tuszkolva, órákat, talán napokat is eltöltött a pajzs mögött hasalva.
Mit csináltak a többiek esténként:

A paraszt ember miután felkelt, és ameddig a Nap le nem nyugodott, az étkezések kivételével mindig dolgozott, tett-vett valamit. A munkát csak a hagyományosan mindig déli 12-órakor történő étkezés, az ebéd szakította meg. Az a gazdaasszony, aki nem tudta kiszedni a tányérba déli harangszóra a levest, nem sok elismerésre számíthatott. Az ebéd a nagy asztalnál történt, ima nálunk nem volt szokásban, de sapkában, kalapban enni, főbenjáró bűnnek számított. Emlékszem, az asztalnál a cselédek is leverték a sapkát a fejemről, ha véletlenül rajta maradt. – Veszed le a fejedről a sapkát! Nem vagy te zsidó! – szóltak, rosszalló felvilágosítással. Mi gyerekek egyébként a hokedlik mellett ebédeltünk. Az asszonyok ritkán ültek az asztalhoz, inkább „kötényből ” ettek.

Sötétedésig minden aznapi munkát el kellett intézni, mert napnyugta után már nem lehetett látni semmit. Főleg a fejéssel kellett meglenni, mert a friss tejet tejcsarnokba kellett vinni, utána a nagy hátikannákat az artézi kútnál kitisztítani. Ez sötétben vagy petróleumlámpa fényénél nem volt egyszerűen megoldható. Úgy emlékezem, ezt a feladatot a keresztanyám végezte.

Szóval a munka után vacsora a kiskonyhában a nagy asztalnál természetesen petróleumlámpa fényénél. A házban ilyenkor koromsötét volt, mert csak két lámpát használtunk. A kisebbik lámpa az istállóban volt állandóan. (a nagyobbik ötös, a kisebbik hármas) A vacsorától a lefekvésig volt még néhány óra, nevezzük napi pihenő időnek. A pihenést persze az jelentette, hogy le lehetett ülni. A parasztember, ha le is ült, beszélt, mesélt, vagy hallgatott, azonban a keze járt szüntelenül. A sok hízó az ólban, a tyúk, kacsa, jérce, liba, bizony sokat evett. Téli estéken (novembertől márciusig) hatalmas kosarakban behozták a morzsolni való kukoricát a kiskonyhába. Olykor három kosarat is hoztak. Körül ülték őket. Ha történetesen beállított egy vendég, leült az is a kosarak mellé, fogott egy csutkát, és morzsolni kezdett ő is. A nagyapám volt a „tőrös”. A tőr egy eltört piszkavas lehetett. A markolattól kiált a vas még vagy tíz centire. Bal tenyerébe vette a kukoricacsövet, a jobb kezében lévő tőrrel megkezdte, azaz kinyomott egy sor kukoricaszemet, ezáltal már lehetett csutkával folytatni. Én ott a nagyapám ölében nagyon szerettem volna „tőrös” lenni. Nagyapám csak mosolygott, de átadta a tőrt. – Próbáld meg! – biztatott. Én igyekeztem… igyekeztem, amíg a nagyapám ki nem szedte a kezemből, nehogy kárt tegyek magamban… Aztán hirtelen – én vagyok az eső! Te vagy a szél! – kiáltással permetet fújt rám. Én egy ideig erőltettem a szelet, aztán nagy nevetéssel, a visongás közepette, átálltam én is „eső” üzemmódra. Nagyapám csiklandozott a borostájával. Én meg csak nevettem… nyerítettem… amíg bele nem hömbölödtem a kosárba, a kukoricacsövek mellé. Aztán a tőrözés szüneteiben csip-csip csóka vak-varnyúskát játszottunk.

A nagyapám tudott még vagy fél tucat csip-csip csókához hasonló játékot. Zsebkendőből meg tudott formálni egy sereglet állatot. (Csak úgy ugráltak a „békák”.) Aztán tudott különböző gyerekmondókát… s ezeknek mindig mindkét részről nevetés, hancúrozás lett a vége. Ezalatt Levente öcsémet édesapám „bokszolni” tanította. Ott is lett nagy vidámság. Édesapám felfújta az arcát, az öcsémnek oda kellett ütni. Oda is ütött villámgyors jobb csapottakat. Ekkor két éves volt. Néhány év múlva is ezt a játékot játszották. Csakúgy csattant. Bizony – én láttam –, édesapámnak össze kellett magát szednie, hogy mosolyogni tudjon.
A nagyanyámnak volt egy súllyal működő kakukk nélküli kakukkos órája. Ahogy öregedett az este a nagyapám egyre sürgetőbben pislogott feléje. Mikor elütötte a kilencet, a nagyapám felállt és elköszönt:
– No, adjon isten jóéjszakát! – szólt és elment. Hat ökörrel sem lehetett volna visszatartani. Ment, ki a koromsötétbe, hidegbe, az istállóba. Megigazítani az elnyűtt télikabát takarót, ahová majd lehajtja fejét, az álmok igazi gyémánt csillogásába.

Így zajlottak az esték.

Aztán mentek a háborús históriák. Ezekben mindenki érintett volt. Bárki reggelig tudott volna mesélni. No meg a kísértet históriák. Rémisztőbbnél rémisztőbb történetek. Nótázás nem volt. Legalábbis én nem emlékszem. Az ilyesmit talán az ünnepekre, névnapokra tartogatták. Különben is vasárnaponként a templomban kiénekelhették magukat.

Miről beszélgettek?

A nők pletykáztak, persze. A nagyanyám, anyám és a keresztanyám. Még most is látom lelki szemeim előtt, ahogy nagyanyám, furdalva a kíváncsiságtól – „Hogy volt?!” – kiáltással összecsapja a tenyerét. Jártak a falubeli hírek. Ki halt meg. Kit kivel és hol, s merre láttak. Hogy ennek vagy annak a lánynak, asszonynak milyen „illős” vagy „nem illős az arca. Ki mennyire „affektál”. Esetleg pampuska arcú. Hogy ez vagy az a férfi, legény, „fajin ember-e” vagy nem „fajin” ember. Szó volt egy legényről, akin nevettek, mert „hintóhátú” (?!) volt szegény. Apám, nagyszerűen tudta utánozni az asszonyokat, ha jó kedvében volt.

A nagyanyám nagyon érdekes szavakat használt. (A „pelócos” tájszólása mellett, olyan szókat hallottam tőle, amit mástól nem. Egy időben gyűjtöttem őket, például: a fésű nála fűsű volt, a sapka sipka, a sötét sitít. Ha nagyon szájaskodtam, rám szólt, hogy – Ne povedálj!) A fájin minősítő jelzőt a nagyanyám a „jó dógos”, „fájin ember” értelemben is használta, ha valakinek a munkáját meg akarta dicsérni. Tudom, egész gyerekkorom alatt mindig szerettem volna „jó dógos, fajin gyerek” lenni! Bizony, ez csak nagy ritkán sikerült!

Tehát az asszonyok a kiskonyhában pletykáztak. Én meg ott lapultam és hallgatóztam. Ha tetszett a téma, a világ minden kincséért sem mentem volna ki. Hiába unszolt anyám – Eriggy már kisfiam játszani az udvarra! – de nem mentem, hanem figyeltem. Abban az időben a keresztanyámnak egy snájdig fiatalember, a rendőrparancsnok udvarolt, azonban az udvarló nem volt valami jó Terike keresztanyámnál… Ment a móka, volt nevetés, mikor az asszonyok a legényember beszédét utánozva, mondandóját ismételgetve, a rendőrparancsnokot kifigurázták… és ez gyakorta megtörtént. Egyszer, éppen ez az évődés járta az asszonyoknál, hirtelen beállított a kiskonyhába a rendőrparancsnok. Leolvasta az arcokról, hogy róla van szó. Kérte az asszonyokat, mondják már el neki is, mi az a jó, amin ilyen jót nevetnek? Erre aztán az asszonyokból kirobbant a hahota. Kérlelte őket, meséljék el már neki is! ... De azok nem! … Akkor támadt egy ötlete – Mondd már kisfiam! – fordult hozzám – mit nevetnek oly nagyon anyádék? – „Hát azt” – mondom nagy lelkesen, pontosan visszaadva a szöveget, utánozva a taglejtéseket – „hogy a rendőrparancsnok és a rendőrök az iparos kör ajtajánál a betonplaccon állva, karikába hugyoztak! A rendőr parancsnok meg vezényelt. Az nyert, aki a legmagasabbra pisilt. Aki pedig a legalacsonyabbra pisilt, fizette a következő rundot.”

Az asszonyokban benn szorult a levegő. Kivörösödtek, el is sápadtak, de minduntalan kibuggyant belőlük a nevetés. Anyám igyekezett befogni a számat, de én, mint a hős Dugovics Titusz, roppant erőfeszítéssel a világba kiáltottam az igazságot!

– Mondjad csak kisfiam, mit beszélnek még rólam! … Mondjad csak!... Hozok még neked rengeteg kilőtt töltényhüvelyt. – Én aztán mondtam. Mint egy magnetofon. Szó szerint. Mindent.
Az akkori ember (és asszony) még szemérmes volt. Nehezen viselte, ha valamilyen módon egy nemi szervvel kapcsolatba hozzák. Ha a szóbeszéd ez ügyben a hátára veszi. A nők szégyellték, hogy rajtakapták őket, hogy ezzel foglalkoznak. A férfiak is röstelkedtek. ...

Igy történt, hogy Terike keresztanyámat nem a snájdig rendőrparancsnok, hanem egy jóképű és jókiállású vasúti tiszt, Kovács Imre vette feleségül… és ezután még majdnem hatvan évet éltek irigyelni való szeretetben és szövetségben.

Így történt az is, hogy néhány nap múlva vagy két tucat töltényhüvely boldog tulajdonosa lettem. Anyám utálta a töltényeket, és utálta, ha játszottam velük. Rá is vett, hogy ássam el őket, valami titkos helyre, hogy szépen kifényesedjenek. Én erre titkosan elástam őket. Többé nem találtam meg őket soha. Pedig rengeteget kerestem, még 11-12 éves koromban is.

Anyai nagyapám: Darázs János.
– Menjetek le jó fiaim Tápiógyörgyére! – szól édesanyám. – Segítsetek a nagyapádnak! Már megint elesett a két rocskával. Az lesz a vége, hogy halálra tapossák a disznók. A jövő hónapban elviszik őket. Addig tartsatok ki valahogy.
Én 18 éves vagyok, Levente az öcsém 16 éves lesz az ősszel. Bosszúsak vagyunk, de nem mondunk semmit. Tegnap még dolgoztunk az üzemi gyakorlaton, alig győztük kivárni, hogy végre lemehessünk úszni, evezni a Dunára…. – Hát akkor ennek lőttek! – döbbenünk rá mindketten. Aztán leérünk Tápiógyörgyére. Leszállunk a vonatról, a nagyhidnál elfordulunk a folyó mellett balra. Kíváncsiak vagyunk. Reménykedünk. Még nem láttuk készen a Tápió új csatornáját. Aztán megpillantjuk a fehérre meszelt kiskonyhát. Minden illúziónk elszállt. Az új meder vezetése következtében főépületté lépett elő. A nagyapám néz kifelé az ablakon. Hallotta a vonatfüttyöt, vár bennünket. Mi a siheder fiatalok fölényével, fontosságunk tudatával közelítünk. Sietve elénk biceg. „Ondikám, Levikém! Jaj de örülök nektek!” – mondja, szeme vizenyősen csillog. Arcáról leírhatatlan öröm sugárzik. „Kedves unokáim!” Megölel bennünket. Sír is, nevet is. Kapaszkodik belénk, mintha az utolsó menedékek lennénk a nagy, sötét szakadék mentén. Azóta csaknem hatvan év telt el, meg kell állapítanom: soha senki sem örült úgy nekünk, mint akkor ő.

Etetés. Nagyapám fogja a rocskákat. Szó se lehet, hogy segítsünk. Elindul a két moslékosvödörrel, megcsúszik a térdig érő sárban. A gumicsizmában nehezen egyensúlyoz, az egyik lába beremeg, szikár, öreg testének túl sok a két vödör, aztán a másik oldali karja is remegni kezd. Már ott a vályú beöntő nyílása, fel kell emelni az egyik vödröt, hogy beleönthesse, aztán jön a másik vályú. Majd a másik vödör. A szövetkezetnek itt nyolcvan darab hízója van.

– Láttátok volna tegnap! – szól nagyanyám. Bement közéjük, mert a vályúban elakadt a moslék, fellökték ezek a százhúsz kilós hízók. Alig tudott feltápászkodni. Ha összetapossák, vége.
Néhány nap múlva vissza, hazamegyünk. A nagyapám ott áll és integet a Tápió-csatornázási művek által megcsúfolt udvar közepén kinn a kútnál. Micsoda ötlet! A vállalat működése következtében a gazdasági udvar állatitató kútja kívülre az utcára esett. Elég nehezen lehetne megitatni az állatokat, ha lennének, de hát nincsenek. A parasztokat beverték a téeszbe. Még ha nagyon akarna is, akkor se tudna már lovat vagy ökröt tartani senki.

Mi gyorsan megebédelünk, és elindulunk a fél-kettes vonathoz. Nagyapámnak, úgy tűnik, valami dolga lehet a terménydarálónál. Utánunk jön biciklivel. Leszáll, és szívszorítón integetni kezd nekünk az utca túloldaláról vagy ötven-hatvan méterről. Mintha olyan kötelekkel szeretne összefűzni bennünket, ami nem szakadhat el sohasem. Ott áll a bicikli mellett. Felszáll. A következő pillanatban váratlan dolog történik. El sem tudtam képzelni eddig, hogy valaki álló helyzetben ekkorát essen egy biciklivel. Mintha húsz gés gravitáció rántotta volna a kövezetre, iszonyút csattanva, szörnyű erővel… Nézünk. Hihetetlen! A helyzet fonáksága átveszi a hatalmat megdöbbenésünkön. Ellenállhatatlanul kitör belőlünk a szörnyű hahota. Fuldoklunk a röhögéstől és szégyenkezünk. Ő lát bennünket. Arcizma sem rándul. Nem integet. Nem néz. Nem szól semmit. Elindul az ellenkező irányban távolodva tőlünk.

Többé nem láttam soha.

Nos, hát! Peregjenek az évek visszafelé. Már 1910-ben járunk.

Aratás. Ebédidő. Nagyapám, Darázs Jani nemrégen szerelt le három év Szarajevóban majd Zimonyban eltöltött katonáskodás után. Rekkenő forróságú nyári nap. Mindenki árnyékba igyekszik. Az asztallap simaságú horizonton egy alak közeledik. Egy nőalak. Kezében már messziről lobogtat valamit. Valami írást? Az ő édesanyja? Az ő öreg édesanyja! Képes volt ebben az iszonyú hőségben kilométereket gyalogolni, hogy elérje a fiát. Nagyapám reménykedni kezd. Nem is mer arra gondolni, hogy sikerült.
… és sikerült! Felvették a rendőrséghez!

Nagy az öröm.
– No Györgyei!.. Én többé… Soha többé… nem fogok egy kaszavágást sem tenni neked! – Odavágja a kaszát. A szerszám pengve áll meg a zsíros talajban.
A többiek leplezetlenül irigylik. Az öregasszony a fiával elindul máris vissza a falu felé. Otthagyva mindent, a kaszát, a fenőkövet, a lóhúgy melegségű vízzel telt lajtos kocsit, az irigykedő arató munkásokat.

– Tudod-e fiam, hogy annakidején Darázs Jani, a nagyapád, volt a legszebb legény a faluban? – kérdezte egy velem egykorú györgyei lány nagymamája, miután az unokáját anyám megbízásából hazakísértem. A vénasszonynak, ahogy beszélt, megcsillant a szeme. – Nyolc évig volt mennyasszonya az egyik Varró lány – folytatta –, már ki volt tűzve az esküvő, mikor váratlanul szakítottak. Néhány hónap múlva Darázs Jani a falu leggazdagabb lányát, Dömők Ágnest vette feleségül. De hát, ne csodálkozzunk ezen, Jani árva gyerek volt és a Varrók a falu szegényei nincstelenjei közé tartoztak. Ágnes apja, Dömők Pista viszont, négy cséplőgépet üzemeltetett nyaranta, több száz holdon gazdálkodott, a falunak artézi kutat fúratott, annyi pénze volt, mint a pelyva.

1913-at mutatnak a naptárak.

Egy hétfői reggel, Darázs Jani a vonathoz igyekszik. Nem akar elkésni, most véglegesítették a rendőrségnél. Nagy rössel iparkodik a keskeny járdán a fő úton, mikor a Wesselényi út sarkán összeütközik valakivel. A karcsú, magas, szép Ágnessel. A két fiatal nagyot nevet. Összemosolyognak. Mélyen belenéznek egymás szemébe. A következő hétfő reggel megismétlődik a fenti jelenet. A vonathoz igyekvő Jani, az éppen akkor a sarokhoz érő szép és okos Ágnes ismét találkoztak. Mintha az égiek rendelték volna így. Ez nem lehet másképp. Állnak a sarkon, vonat ide, vonat oda, órákat beszélgetnek. A két fiatal lassan már nem is tud másra gondolni, csak a másikra. Telnek a hetek, hónapok. A szép, szomorú, türelmes Varró lány egyre jobban szomorkodik. Tudja, nincs semmi esélye.

Nagyapám rendőr. A Nagykörút és a Népszínház utca sarkán posztol. Közlekedést irányító forgalmi rendőr. Földijei jönnek. Harsányan köszöntik. A szabályzat szerint ő nem reagálhat, nem köszöngethet. Azok nem tudják mire vélni a dolgot. Többször is szólongatják. Semmi…
– De fönnhordod az orrod, Darázs! Már meg sem ismersz bennünket?!... No, megállj! Ezt megkeserülöd!... Jössz te még haza!

Valóban. Néhány hét múlva, talán már el is felejtette, rendőr díszruhában, felkötött karddal, Laci öccsével betért a kocsmába, hogy megigyanak egy-két fröccsöt. Ott voltak azok is. Összeszólalkoztak ismét. Fenyegetőztek. Aztán előttük elhagyták a kocsmát. Vártak elbújva. Mikor a nagyapám és Laci öccse is elhagyta az ivót, megtámadták őket. Mindketten vitézül védekeztek. Nagyapám sűrűn osztogatta a csapásokat a kardjával, Laci is kitett magáért, de a sok lúd disznót győzött. Alaposan helyben hagyták őket. Mikor már se nem rezdültek, se nem mozdultak, mindkettőjüket átdobták a papkertbe a kerítésen keresztül. Másnap hajnalban ott tértek magukhoz.

A nagyapám sebeit ekkor már nem a szegény Varró lány kötötte be, hanem a szép és okos Dömők Ágnes. – Nagyapátok feje, ha láttátok volna, olyan volt, mint a hullámvasút – mondta nekem a nagyanyám úgy ötven évvel később. – Kilenc helyen szakadt be. Mindez néhány héttel az esküvő előtt. A fiatal pár az esküvő után Pestre költözött. A nyolcadik kerületben a Kálvária tér környékén, az Illés utcában, majd a Dobozi utcában laktak albérletben általában valamelyik milimárinál. Édesanyám is itt született. (1916-ban.)

Nagyapám sikeres és jó rendőr volt. Egyedül elfogott egy híres bűnözőt, akit aztán fel is akasztottak. Egy másik nehéz fiút menekülés közben lőtt le. (Ha már ezekről írok, megemlítem azt is, hogy Zimonyban, katona korában, az őrségben is agyonlőtt egy kötözködő szerb postást, aki a harmadik felszólítás után is támadólag lépett fel. Kapott érte három hét szabadságot.) Több öngyilkost is levágott a kötélről, volt, aki hálásan megköszönte, volt, aki megátkozta. 1919.-ben, miután az apósa meghalt, át kellett venni a gazdaságot. Ekkor leszerelt a rendőrségtől, pedig már éppen felügyelőnek készültek előléptetni.

A nagy 400 holdas bérleménnyel való szakszerű gazdálkodás azonban valószínűleg meghaladta a két ifjú ember képességét. A tápiószelei Vörös tanyán laktak, innen irányították a gazdaságot. A két fiatal egyébként nagyszerűen érezte itt magát. A fiatalasszony megtanult vadászni. Lőtt ő mindenfélét. Nagyszerűen bánt a fegyverrel. Így ment ez néhány évig, mikor is a bérbeadó megunta a sikertelen mezőgazdasági tevékenységet, és felmondta a szerződést. Nagyszüleim szakmai tudása ekkor még nem lehetett nagy. A nagyapám rövid ideig kertészbojtárként szakmát tanult még a katonaság előtt, a nagyanyám sem rendelkezett semmiféle szakirányú képzettséggel. Így aztán a húszas évek elejétől csak a saját földjeiken gazdálkodtak. (Sőreg: 50 hold, Ebeczky: 50 hold, ebből saját 17 hold, a többi 34 hold azé, aki a dédanyámat (Balázs Mária) eltartja, magához veszi, ápolja, gondozza. Mivel Balázs Mária dédanyám ápolását, gondozását a három testvér közül Dömők Ágnes nagyanyám vállalta, így övé lett az egész Ebeczky föld haszna. A gazdasághoz tartozott még több, néhány holdas birtok, ilyen a Deme föld, a Sárközi föld, stb… (A 3 holdas Sárközi föld nagyapám öröksége volt.)

A Vörös tanyát, illetve a romjait még én is láttam.

A kárpótlási földek árverése előtt, a 90-es évek közepén Levente öcsémmel megtekintettük a lehetséges licitálási célpontokat. „Vörös tanya” olvastuk le az önkormányzatnál kifüggesztett térképről. Mondom az öcsémnek: ez az a hely, ahol valamikor a nagyszüleink is éltek, dolgoztak! Nézzük meg! Szelétől északkeletre, úgy fél kilométerre a szélső házaktól, asztal simaságú terepen, egy bedöntött: egy-másfél méteres rom volt már. Födém nélkül. Valamikor, akkor több mint 70 éve, a nagyapám, a nagyanyám és édesanyám talán itt töltötték el legboldogabb napjaikat. Az öcsémmel igyekeztünk körüljárni a kárpótlásra kijelölt földterületet. A tanyához tartozó tábla hosszú és keskeny földcsík volt. Tápiógyörgye határáig ért.

Ahogy ott kerültük a táblát, észre vettünk valamit. A tábla végén, az akác bokrok mellett volt egy vityilló. Jól takarva, csak néhány méterről lehetett észrevenni. Egy ember, meghökkenten, szemeit dörzsölve tápászkodott fel.
– Maga mit csinál itt? – kérdeztük meglepetten. Az ember körülnézve keresett valami magyarázatot. – Tudják – ez a házam... a víkend házam!... – dörzsölte a szemét tovább. – Benéztem a kalyibába. Egy fekhely volt benne kialakítva a földön… Egyéb semmi. Még ajtó sem volt. Látszott, hogy mindent a két kezével hordott oda. Az ember kicsi volt. Kicsi és sovány, de ezen a fekhelyen még ő is nagyon nehezen férhetett el. – Minden szombat délután kijövök ide…– magyarázkodott. – Alszom egy-két órát, a jó meleg anyaföldön, mert Itt mindig jó meleg van, még ősszel is. Néha éjjel is kinn vagyok… Készítek egy gödröt, szorosan belepréselődöm… így nem fázom éjszaka se – Beszélgetni kezdtünk. Valamelyik szelei ipartelepen lakatosok mellett segédmunkásként dolgozott. Felesége volt valamikor, de már régen meghalt. Kocsmába, templomba nem járt soha…. Az állatok és a növények, a föld és benne a paraszt sejtetnek valamit… valami titkot... Harminc generáción keresztül testükkel végzett munka valami különös szerelemben… összegyúrta őket.

A többi kárpótlási nyertestől kapunk egy címet Szelén. Tanácsot kérünk. Dörzsölt, ügyes ember a gazda, a hatvanas évei elején járhat. Előadjuk neki, hogy hogyan hasznosítanánk a földet: disznóhizlalás, minden egy kézben a kezdettől a végéig, a takarmányozás a földünkön megtermelt kukoricával, a feldolgozás, majd az árusítás a saját üzletünkből. Mosolyog. – Megfojtanak benneteket a nagyok. Mellétek tesznek egy bótot, és tönkretesznek az áraikkal. – Mikor elmegyünk, visszapillantok. Úgy néz ránk, mint a húszévesekre. Pedig már mindketten elmúltunk ötven. Irigykedik.

No! De vissza a nagyapámhoz.

A húszas évek elején a fiatalok, Dömők Ágnes és Darázs János, visszaköltöznek a tápiógyörgyei anyai (Balázs Mária) házba. Itt is éltek mindvégig. Mit tudok életüknek, házasságuknak erről a korai szakaszáról? Mint minden fiatal szerettek szórakozni. Vendégeket hívtak. Szerettek táncolni. Tánciskolába jártak. Megtanultak simit és cselsztont táncolni. Édesanyám szerint – mivel fél falu rokon volt – szinte minden héten lakodalomba voltak hivatalosak. (Rokonok: a Balázsok, Darázsok, Dömőkök, Fülekiek, Varrók, Vágányok, Miskolcziak). Nagyapám nagyon szépen énekelt, és szépen mulatott. Szívesen látta mindenki.
Sőreg. Erdő és sok futóhomok. A homokot a szél viszi. A szél buckákat épít.

Meg kellene kötni. A nagyapám állandóan kinn tartózkodik, mióta a tanya felépült. Több éves munkával hatalmas homokdombokat terít simára, ahogy ott mondják elplanérozza. Az elsimított részeken nekilát szőlőt, gyümölcsöst telepíteni. Ért hozzá, hiszen kertészbojtár volt siheder korában a Györgyei kertészetnél. Hogy haladjon, dolgozik látástól vakulásig. Aztán szombatonként jön érte a szekér. Haza viszi a feleségéhez és a két kislányához. A nagyobbik lány Mancika, (édesanyám), vagy ahogy a faluban hívták a Margitokat: Manci. A kisebbik Terike, (keresztanyám), aki 1924. március 11.-én született, (és most halt meg, szegény, 2014. január 8.-án 90 évesen.) A szekér elindul hazafelé. Nagyapám egyre messzebbről méregeti a csökkenő terjedelmű homokbuckákat.

A húszas években Darázs Jani, a nagyapám, tekintélyes ember. Motorbiciklivel intézi a dolgait. (A faluban neki van először motorja.) Elnöke a Katolikus Szövetségnek. A gazdakörben, kugliban és kártyában verhetetlen… Aztán ivásban is… – Ilyet még nem láttam! – mondja a szintén nagyivó Kóbász Andris szomszéd.. – Jani bácsi fogadásból a szájához emelt egy rocska bort, és addig nem tette le, amíg egy csöpp volt benne.

Egyre több időt tölt a gazdakörben. Reggel megy haza, aztán már délben. Anyám, a kislánya vonszolja haza az anyósa szúrós szemei elé. De hát egy kis borért nem kell a gazdakörbe menni. Van a pincében is elég. Óvatosan körülnéz, a megfelelő pillanatban leakasztja a szögről a pincekulcsot, már ott is van a pinceajtónál. Szemével az anyósát keresi. Úgy látszik nincs sehol. Gyerünk, le a pincébe! Nem láthatja senki.
– Az isten romlasszon meg, Jani! Egész nap a pincébe járkáltál! – mondja estefelé a nagyapámnak a nagyanyám. – Édesszülém megfigyel a kulcslyukon keresztül, és árulkodik, hogy a Jano így… meg a Jano úgy…
Nagyapám morog valamit a bajsza alatt.

Egy időben Balázs Mária dédanyám, mint birtokos és többszörös haszonélvező, elrendelte: a cselédségnek és a családnak minden este hatkor össze kell gyűlni lelki épülés céljából. Állva kell meghallgatni a nagyanyám, azaz a lánya felolvasását. Ágneska magvas gondolatokat fog felolvasni a bibliából és máshonnan is, amelyeket a dédanyám válogatott össze.
– Jano, te menj hátra! – Parancsolja a dédanyám a vejének, a nagyapámnak. Nagyapám dülöngél. Nehezen tartja magát. Hátra lép a cselédek közé. – Anyád picsája… – dohogja maga elé, úgy hogy az anyósa is hallja.
A nagyanyám olvas. Valaki mindig segít, a könyvhöz közel tartja a peróleum lámpát. Szépen, tisztán, folyamatosan, hibátlanul olvas.
– Ámen! – jelenti ki valahányszor a felolvasó.
– Anyád picsája… – mormolja akárhányszor a nagyapám.
A dédanyám csendet pisszent.
– Ámen! – hallatszik.
– Anyád picsája…
A cselédek rötyögve, titokban egymást bökdösik. Hátul külön műsort csinál a nagyapám, Jano, akit a dédanyám sohasem szólított a nevén csak úgy, hogy Jano.
Sohasem tudta megbocsátani a vejének, hogy csak három holdat hozott a gazdaságba.

– Láttad már az Apám lábát, Terikém? –, kérdezi édesanyám a húgától, a keresztanyámtól a hatvanas évek elején… Összecsapja a kezét. – Szörnyű! Az alsó lábszára teljesen fekete. Mind a két lába! Valamit kellene vele csinálni… Borzasztó…

A nagyapám hetvenhat éves elmúlt. Megfázott. Ágyban fekszik. A nagyanyám kihívja az orvost.
– Be kéne menni a kórházba, öreg! Sürgősen. – mondja 1962 karácsony utolján a doktor úr.
A nagyapám valamit morog a bajsza alatt.
– Ez így nem mehet tovább! – teszi hozzá a doktor. – Elképzelni sem tudom, hogy tud járni egyáltalán! … Be kell menni minél előbb!
– Nem megyek sehová, doktor úr!
– Fogja magát, aztán szépen bemegy. Jelentkezik a felvételen.
– Nem megyek sehová!
– Ne bolondozzon, öreg! A kislába ujját levágták, aztán a nagylába ujját is! Mit akar még?!
– Nézze, doktor úr! Nem megyek sehová.
– Muszáj! Ne okoskodjon!
– Hagyjon engem békén!
A doktor kihúzza magát. Bosszankodik. Mit képzel ez?
– Úgy gondolja?... Jó, ezt megtehetem. De nem garantálok semmit! Ha nem megy be, megnézheti magát.
Másnap a nagyapámat a neve napján nem kereste fel senki, hogy köszöntse.
Hol vannak már a régi pajtások, a hű barátok? – gondolta.
A szalmazsákján feküdt. Mellette a felesége, a valamikori szép és gazdag Ágnes…. A felesége segített felülni.
– Ágneskám! – szólt csendesen. – Megfáztam, nagyon fáj a vállam!... Nyomkodd már meg egy kicsit!... – szólt. A nagyanyám átölelte, éppen, hogy elkezdte nyomkodni. Egyszer csak horkant egyet és hátra hanyatlott. A nagyanyám magához szorította. Már halott volt.

– Látod öreg, tegnap még milyen nagy legény voltál! Hogy ugráltál! Ma meg már semmi vagy! Mondtam, hogy mit csinálj, de nem fogadtál szót! – meséli a nagyanyám, később a doktort. Nagyon fájt neki, ahogy a nagyapámat lekezelte.
Így halt meg a drága nagyapám… a neve napján.

Apám 1945 év folyamán többször beutazott Budapestre, részben, hogy a hasonszőrűekkel, elvtársaival felvegye a kapcsolatot, részben, hogy az Angol utcai lakást lakhatóvá tegye. De ekkorra már elment a hajó. Már éltek ott. A lakást más foglalta el. Pödör, a barát, eladta a lakásunkat. Mint már írtam: 1945. január 8.-ával kezdődő menekülésünk alkalmával Pödör a pénzét apámra bízta, hogy kimenekítse az ostromlott városból. Megbízta, valami értékes dolgot vegyen rajta, mielőtt a pénz elértéktelenedne. Szegény apám olajütőt akart venni belőle. Erre azonban nem került sor, mert ugyan menekülésünk alatt az úton nem veszett el a pénz, viszont 1945. február 27.-én az oroszok kiraboltak bennünket és minden tulajdonunkban lévő értéket – nemcsak pénzt – elraboltak.
Tehát elvesztettük a pesti lakásunkat.

Még egy tennivalót el akart intézni apám. Ahogy mondta: „El akarom kapni azokat a bitang nyilasokat, akik a gyári pártirodában összevertek és jól megrugdalom őket!” Szegény édesapám egyiküket sem találta meg soha, pedig még egy év múlva is vadászott rájuk.

Az elvtársai biztatták: „Gyere fel Tónikám Pestre, lakás márpedig jár neked, végül is kibombáztak, majd szerzünk mi neked lakást!” Aztán valahogy mégis elfelejtődött az ígéret. Apám meg szégyellte forszírozni a dolgot.

Egyszer aztán összeveszett a nagymamával, mert az egyik tehén felfúvódott. (talán nedves lucernát evett) Az egész ügyet apám nyakába varrták. Elege lett. Ment az elvtársaihoz, hogy Pesten akar dolgozni, de nincs itt lakása. Csináljanak már valamit! „Nézd, Gödri elvtárs! Itt a lista! Kimész! Megnézed őket! Aztán kiválasztasz egyet!... Villák. Rózsadomb, Pasarét meg hasonlók.” – Ebből kell nekem lakást választani? – töprengett. Elindult, hogy megtekintse az egyik villát. A lakosok mind urak, most ők álltak sorba, mint a régi cselédek szoktak. Valamennyi finom úriember. Rémülten néztek rá. Fehérek voltak, mint a fal, reszkettek, mint a nyárfalevél. Takács Paula operaénekes, ismerte fel apám az egyik úri hölgyet. Aztán nekiálltak könyörögni, kérlelni, hogy így meg úgy… Mi lesz majd velük, ha innen el kell menni? Apám megsajnálta őket. – Nézzék! Én nem az az ember vagyok, aki mások boldogtalansága révén jut anyagi javakhoz! Tőlem ne féljenek! Én nem veszem el a lakhelyüket! – mondta, aztán hátat fordított. Ott hagyta őket. Az elvtársaitól viszont alapos fejmosást kapott. „Nem gondoltuk, hogy ilyen ostobán viselkedsz Gödri elvtárs!”

A család csak 17 év múlva került vissza Budapestre.

1946.

Jelentős változások történtek kis családunk életében.

Elköltöztünk a nagymamáéktól. Hiába, két dudás nem fér meg egy csárdában. Anyám próbált közvetíteni az anyja és a férje között, sikertelenül. 1946. július 1-től viszont sikerült bérbe venni a Csáki házat évi nyolc métermázsa búzáért. Ekkor már teljesen elértéktelenedett a pengő. Tapétának alkalmasabb volt, mint fizetőeszköznek. Szerződéseket terményben kötötték. Ezenkívül, édesanyám köteles volt naponta ebédet főzni, és azt eljuttatni a bácsinak.

A Csáki ház L alakú, három szobás, hosszú, fedett folyosóval, hatalmas konyhával, fürdőszobával rendelkező tágas épület volt. Már a beköltözésünk előtt is szerettem édesanyámmal átmenni a Csáki-kertbe, mert ő miután megebédeltette a bácsit, nekilátott kertészkedni, én meg ezalatt mindenféle csudát figyelhettem meg. Például különféle színű dísznek használt mákvirágokat, megbámulhattam a veranda színes üvegablakait, üveggömbjeit.

Az öreg Csáki 85 éves nyugdíjas vasúti főtiszt volt, aki viszonylagos jómódban élt egy szép házban, a tápiógyörgyei Wesselényi utcában, mindössze öt házzal feljebb a nagyanyámék házától. Idős korára tekintettel az öreget a Gyomán élő fiai magukhoz vették. Az utolsó éjjelen (1946. jún. 30.-án) azonban – soha nem azonosított tettesek – kirabolták. Elvittek minden értékesebb a másnapi szállításra előkészített bútort, miegyebet. A szomszéd kiskapuban évődő szerelmespár elmondta másnap a rendőröknek, hogy éjjel fél tizenkettőkor láttak megállni egy teherautót a ház előtt a koromsötétben, de arra gondoltak, hogy a Csáki bácsi fiai érkeztek meg. Az öreg elmesélte: végig kellett szenvednie, hogy az értékeit elhordják, nem tehetett semmit. A szobája ajtaja elé jó hangosan, hogy hallja, nagy csörömpöléssel odatettek egy baltát.

Jelezve, agyonütik, ha ki mer jönni. A rablók hárman voltak. Ez megállapítható volt a nyomokból, ahogy a kerítésen beugrottak.
A rendőrök kerestek, nyomoztak, de a tettesek sosem lettek meg.

A betörés másnapján az öregúr elköltözött a fiaihoz, vitte magával maradék értékeit, bútorait, mi meg beköltöztünk a házába. Apám egyedül cipekedett, nem segített neki senki. Arra emlékszem, hogy a nagy és nehéz ebédlő szekrényt keresztben ráfektette a tragacsra, és vitte. Anyám kapott az anyjától egy bögre zsírt. Evvel lettünk kistafírozva. Lisztet se kaptunk. Úgy, hogy főzni tudjunk, édesanyám felkereste az öreg Konrádot, a család régi barátját, akitől szerzett egy fehér vászonzacskó nullás lisztet. Anyám nagyon dühös lett az anyjára, hogy apám másfél évi munkájáért, a gazdaságba ölt jelentős mennyiségű pénzéért, a sokszor vállalt életveszélyért csak ennyire futotta.

Apám a párttitkári tevékenységét természetesen folytatta. Már vasárnap reggel hétkor ott voltak a párttagok, (Például Laszák szobafestő.) Apám is ment, néha egész vasárnapot „átszervezte”. Engem többször magával vitt. Szörnyű unalmas volt. Választások előtt (ez még 1945. őszén lehetett) biciklivel bejárta az egész járást. Hét darab egy órás beszédet tartott egy nap, és megtett 45 kilométert. (Tóalmástól Tápiógyörgyéig.) – 45 km! … Az semmi! – mondhatnák a mai sportos fiatalok. No de egy kivénhedt ócska biciklivel földúton, tócsák között, 10-20 centi mélységű sárban, kivételes szellemi és fizikai teljesítmény.
Egyszer Levente öcsém, (3 éves volt) pedig fogta magát és „világgá ment”. Szüleim, és én is, málnaszedéssel voltunk elfoglalva, a nagykapu nyitva volt, Levi öcsém meg kiszökött. A falu utolsó házától hozták vissza. Jellemző, hogy mindenki ismerte a Gödrit meg a gyerekeit.

Máskor meg az utcán éjjel, valakik odaálltak az ablak alá, és elkezdtek éktelenül kiabálni. Gyalázták, szidták apámat, mint a bokrot. Ő meg bentről az ágyból felelgetett hatalmas erejű sztentori hangján. Egy darabig így válaszolgattak egymásnak, aztán felszólították: gyere, ki ha mersz! Szedelődközni kezdett. – Anti! … Ki ne menj! – Hallottam anyám hangját. Valóban. Nem sok jó származott volna abból, ha kimegy a koromsötétbe.

1946. szeptember elsejével apámnak sikerült Budapesten elhelyezkednie a Nehézipari Központ-ban. (NIK). A Kohászati Munkaterv Osztály vezetését bízták rá. A Nagykátai Járás szocdem párttitkárságról, pedig leköszönt. Az új munkahelyén az lett a fő feladata, hogy a nagy nehézipari központok – Csepel, Diósgyőr, Ózd, Salgótarján munkásai – és a szociáldemokrata párt központi bizottsága közötti összehangolódást segítse. Kivett egy albérletet Budapesten, (Vas u. 19.-ben) és csak hétvégéken jött haza Tápiógyörgyére. Szombat délután érkezett meg a vonattal, és hétfő hajnalban utazott vissza.

Anyám a rablás után nagyon félt. – Itt vagyok egyedül, evvel a két kisgyerekkel. Ideális célpont a rablóknak – panaszkodott. Nem is mert másképp a Csáki házban aludni, csak ha ott volt vele a nagyanyám. Aztán megbeszélte a szomszédokkal, ha baj van, megveri a rézmozsarat. – Csak verje meg jól azt a rézmozsarat Mancika,… azonnal jövünk segíteni! Igy aztán a hálószobában ott díszelgett a mozsár is, a törő is.
Apám az egyik tanyáról beszerzett egy kutyát. Közepesnél nagyobb testű, puli keverék kan kutya volt. Az oroszok nevelték és borzasztóan elvadították. Állítólag embert is ölt (!?) Úgy hívták, hogy Gyenka. Ha idegen jött hozzánk rettenetesen ugatott. Szinte kifordult magából. Aztán csönd lett, mert elszakította a láncot. No erre a vendégek ész nélkül menekülni kezdtek. Sokan ismerkedtek meg ezáltal a tyúkólunkkal, ahová egyszer nagyhírtelen még egy párttitkár is bevette magát.

Negyvenhat őszén még történt egy’s más. Az egyik: a 22 éves szőke, kékszemű és jó alakú Terike keresztanyám, anyám húga, férjhez ment. A lakodalmat megint csak a nagyanyám magtárában tartották, mint édesanyám esküvőjekor 1940.-ben. De nemcsak a magtárt, a szobákat is elfoglalta a násznép. Jó sokan voltak. Apám volt a násznagy. Én, ahogy emlékszem, felszabadultan ugráltam és bolondoztam. A kíváncsiskodó falubeli legények szinte megszállták az udvart. Ocsmány falfirkákkal elrondították a kiskonyha fal túlsó felét. Nagyanyám a lagzi után háromszor meszelt, hogy eltüntesse az undorító felíratókat. – Még szerencse, hogy nem tudod elolvasni ezeket a förtelmes szövegeket! – háborodott fel nagyanyám felém fordulva. Amíg a legények a kiskonyha mögött az írástudásukat csillogtatták, én kancsó borokat hordtam ki nekik titokban, mivel megígérték, ha viszek nekik az asztalokról bort, nekem adják a puskájukat. A puska a kabátjuk vagy köpenyük alatt rejtegetett kocsi-lőcs lehetett, amit nyilván verekedési céllal hordoztak magukkal.

Az idő előre haladtával aztán a vendégek politizálni kezdtek. Anyám rokonai (Kiss Pista, anyám unokatestvére, Fülekiné lánya, Nusika, és még többen mások is) kisgazda, keresztény meggyőződésűek voltak, belekötöttek apámba. Lekommunistázták. Apám rettenetes haragra gerjedt, és majdnem megpofozta Kiss Pistát. Anyám akadályozta meg nagy nehezen. A rokonok megsértődtek. Felkerekedtek és otthagyták a lakodalmat. Apám nem marasztalta őket. Búcsúzóul annyit még odavetett – Előbb léptek ti be a kommunista pártba, mint én! – jósolta, amit azok harsány nevetéssel honoráltak. Pedig az élet édesapámat igazolta. Két év múlva, mikor már erősen megromlott a politikai helyzet, nagyrészt párttagok lettek. Sőt!... – És ezen édesapám mindig jókat derült – Kiss Pista a meggyőződéses keresztény gazdálkodó, vezette a kommunisták által Tápiószele községben megszervezett Mindszenti elleni demonstrációt. Ő vitte a táblát, hogy: „Követeljük Mindszenti felelősségre vonását!” Persze félelemből… No, de az vesse rá az első követ, aki abban a fenyegető, zavaros helyzetben, a szovjet hadsereggel, ÁVÓ-val támogatott kommunistákkal szemben ellenkezni merészelt volna. (Az igazsághoz tartozik, hogy édesapám a későbbiekben, 1948. végén, üldöztetésében, egzisztenciális félelmében, kilátástalan helyzetében szintén kérte, hogy átléphessen a másik „testvéri munkáspártba” a Magyar Dolgozók Pártjába (kommunista pártba) a szocdem pártból. Ehhez azonban nem járultak hozzá. Édesapámat jobboldali szociáldemokratának bélyegezték, ami abban az időben rendkívül súlyos vád volt.

Édesapám politikai éleslátása bámulatos volt. Sok mindent előre megjósolt, és igaza lett. Itt, most leírnék néhány példát. Mikor Erdélyt 1940-ben visszaadták, kiment a Keleti-pályaudvarra, felállt egy ládára és el kezdte felvilágosítani az ujjongó tömeget, hogy ne fogadják el a Hitler kegyéből visszacsatolt területeket, mert a németek úgyis elvesztik a háborút, és vissza kell adni majd mindent. A lelkesen ünneplő tömeg majdnem meglincselte. Csak nagy nehezen tudott elfutni, aztán eltűnni előlük. (Mellesleg a németek veresége a lengyel és a franciaországi győzelmeik után szerfelett valószínűtlennek tűnt.)

Magyarország hadba lépését a Szovjetunió ellen rendkívüli módon elhibázott lépésnek tartotta. – Amerika eddig még nem lépett be a háborúba, de egészen biztos, hogy be fog lépni az antant oldalán, úgy, ahogy ezt az Első Világháborúban is tette. Az amerikai gazdasági potenciál, az amerikai szervezési készség eldönt mindent! A németek evvel nem versenyezhetnek. Hitler nyilvánvalóan őrült. – Valóban. Fél év múlva az amerikaiak beléptek a szövetségesek oldalán. A háború kimenetele evvel eldőlt.

De megjósolta azt is, Európa nagy részét – köztük Magyarországot is – az oroszok fogják megszállni, és be fogják vezetni a kolhoz-rendszert. A háború végén a szövetségesek és az oroszok összevesznek, és újabb háború kezdődik. Ez szerencsére nem jött be. (Csupán hidegháború lett belőle.)

Én, mint öt éves gyerek, mire emlékszem még ebből az időkből.

Az Angol utcában hányódó bútorainkat 1946. októberében apám haza szállíttatta a Csáki házba. Végre együtt volt minden. Emlékszem: már teljesen sötét volt, mikor a teherautó megjött. Fényszórójának erősége lenyűgözött. A szoba ablakban lógtunk az öcsémmel, megbámultunk mindent.

A másik: édesapám október vagy november hónapban meghívta és vendégül látta az akkori szocdem párt vezetőségét. (köztük Bán Istvánt, Szélig Imrét és Marosánt.) Édesanyám és nagyanyám már napokkal előtte nagy sütés-főzésbe kezdett. A vacsora nagyanyáméknál lett megtartva, mert ott volt a konyha, egyébként is több hely volt. Mi gyerekek valami miatt nem lehettünk ott. Így csak megbámultuk szokásunk szerint az ablakredőnybe csimpaszkodva, lógva a sok fényesen világító gépkocsit. Ennyi autót itt még nem láttam soha.

1947.

Januárban disznót öltünk, ami nem volt egyszerű dolog. Előre be kellett szerezni számos engedélyt, csak azután lehetett közelíteni a hízóhoz a disznóölő késsel. Engedély nélküli vágás súlyos börtönbüntetést, sőt, akár halálbüntetés kiszabását is lehetővé tette. Vasárnap annak rendje-módja szerint megtörtént a dolog, miután édesanyám az előző héten beszerezte a szükséges papírokat. A beszolgáltatást a disznó után, ha jól emlékszem, 24 óra alatt teljesíteni kellett.

Hóborította, fátyolfelhős, hétfői nap volt. Erre viszont jól emlékszem.

Húsz kiló zsír. Ezt kellett bevinni a községházára. Két henger alakú fémedény, egy-egy fogantyúval. Mint a mai 10 kilós festékes dobozok. Apám hajnalban visszautazott. Anyám várandós volt, félidőben járt. Erős asszony volt, a két vödör meg se kottyant neki. Elindult, kissé csúszkált a letaposott havon. Mikor visszajött, elment az anyjához. Éppen dél volt.
– Valami szokatlant érzek! – említette meg a nagyanyámnak. – Lehet, hogy megerőltettem magam?
– Majd elmúlik! – nyugtatta meg az anyja. Ezek után anyám hazament, megebédeltetni a gyerekeket.
– Gyere ide, kisfiam! – hívott magához ebéd után. A nagy cserépkályhánál (mi kandallónak hívtuk) állt összegörnyedve. Remegett. A lábán lefelé a térde körül széles sávban folyt a vér. Már a padló is tocsogott a vértől.
– Azonnal elmész Anyámhoz, szólsz, hogy erősen vérzek, hívjon orvost!... Szaladjál kisfiam! – Én szaladtam. A nagyanyám meg a Németh doktorhoz rohant. Ő volt a legjobb orvos a faluban…. De nem találta otthon. Valahol egy tanyán volt. De volt még a faluban más két orvos is. A nagyanyám futott, ahogy csak bírta. Szerencsére otthon találta az egyiket. Jött is rögtön. A nagyanyám későbbi elbeszélése szerint: mikor az orvos anyámat meglátta, sápadt lett, mint a fal. Elkezdett valamit matatni, de szegény édesanyám továbbra is vérzett, ugyanúgy, mint eddig. A nagyanyám elrohant a harmadik orvosért. Szerencsére otthon találta. Jött ő is mindjárt. Így már két orvos próbálta elállítani a vérzést, eredménytelenül. Mikor a szegény nagyanyám meglátta, hogy mindkét orvos csak a kezét tördeli, újból elrohant. A Németh doktor éppen akkor érkezett haza. Jött is azon nyomban. Ő aztán nem lacifacázott!
Így szegény édesanyám életben maradt.

A Németh doktor szabályosan megműtötte anyámat. A vérzés ugyan elállt, de a kisebbik öcsém (aki most 68 éves lenne) meghalt. Édesanyámat is az utolsó pillanatban mentették meg. Perceken múlott. Napokig falfehér volt, nem tudott felkelni, a doktor naponta jött erősítő injekciót beadni neki. Mi gyerekek ebből az egészből nem sokat értettünk. Egy orvos jött sietve, aztán jött egy másik is, a nagyanyám jajgatva elrohant, közben hol sírt, hol fohászkodott. Aztán a nagyapám értünk jött. Szánkóval elhúzott bennünket a nagymama házáig, hogy ott játszunk. Ő meg leült a sparhelt elé, csutkát tett rá, befelé bámult a tűzbe. Mintha valamit onnan fürkészett volna ki.

Az orvosok.

A háború előtt öt orvos volt a faluban. A Németh doktor volt a legjobb, a Kandell doktor, pedig a legnépszerűbb. A Németh doktor „vörös” katonaorvosként maradt a faluban a húszas évek legelején, ide is nősült. A Kandell doktor zsidó volt. A németek 44-ben elhurcolták és megölték. Elhurcolták a többi orvost is a Németh doktor kivételével. Egyik sem jött vissza. A nagyanyámtól tudom, a magyaroknak semmilyen ellenérzésük nem volt a zsidókkal szemben. Körülbelül 15-20 család volt a faluban. A sánta, zsidó szatócs, a Lipót bácsi, minden téli este, sok éven keresztül szívesen látott vendég volt nálunk. A nagyanyám, nagyapám és a Lipót bácsi imádtak kártyázni.

Hogyan éltünk abban az időben?

Édesapám Pesten dolgozott. Vasárnapra mindig hazajött. Szombat délben abbahagyta a munkáját az Andrássy út 12.-ben. (NIK) Gyorsan keresett valami édességboltot vagy cukorkaárust. Vásárolt nekünk, gyerekeknek kétszer tíz deka pralinét. Rohant máris a Keleti-pályaudvarra. Igyekezett, hogy le ne késse a kora délutáni békéscsabai (szolnoki?) vonatot. A vonat délután négyre érkezett Tápiógyörgyére. Mi gyerekek anyám által kimosdatva, szépen felöltöztetve, már ott vártuk az állomáson. Kézen fogva mentünk hazafelé, de előbb betértünk a Kertész vendéglőbe. Ott apám ivott egy fröccsöt, mi gyerekek málnaszörpöt kaptunk. Gyakran elbeszélgetett az ismerős kocsmai vendégekkel.

Otthon aztán, a nagy asztalt szépen megterítve, várt édesanyám. Legtöbbször csirkét vagy tyúkot ebédeltünk. Rengeteg jércénk, rántanivaló és sütnivaló csirkénk volt. Ebéd után apám körülnézett, van-e valami házkörüli tennivaló, javítani való. Szinte mindig volt. Gyakran a norton kutunk lánca szakadt el. Akkor el kellett menni a Bezzegék nagy létrájáért, lemászni a kútba egy gereblyével, kihalászni a mély és hideg vízből a vasláncot, erősen megdrótozni, hogy lehetőleg minél tovább tartson. De így sem tartott sokáig. A következő héten megint elszakadt a húsz méteres kopott lánc egy újabb helyen.
Estefelé aztán átmentünk beszélgetni a nagyanyámékhoz, ami rendszeres és ki nem hagyható programunk volt. Tulajdonképpen egyetlen szórakozásunk. Ment a politizálás. A berlini helyzet taglalása. Az atombomba. A kommunisták mind erőszakosabb fellépése a hatalom minden áron való megragadására. A szovjet hadsereg által megszállt országok államvezetésében a várható szovjet minta lemásolása és hasonlók. Aztán főleg a kolhozosítás. Apám biztos volt benne, hogy a „mezőgazdaság kollektivizálását” végre hajtják Magyarországon is. Mert a rendszer már kontrolálja az állami tisztviselőket, alkalmazottakat… sőt! A munkásokat is. Csak a nyakas magyar parasztokat nem. Meg kell őket szervezni, be kell őket terelni a kolhozokba!

Édesapám 46-tól 49-ig minden szombaton győzködte a nagyszüleimet, hogy adják el a földjüket, mert a kommunisták előbb-utóbb úgyis elveszik tőlük. Az árából vehetnek három szép házat vagy lakást, ezek egy részét bérbe adva, esetleg a pénzüket kamatoztatva, a megélhetésük is biztosítva lesz.

Szegény nagyszüleim! A nagyapám szótlanul nézett maga elé. Ezalatt a négy év alatt egyszer vagy kétszer szólalt meg. Nem veszekedett. Nem káromkodott. Azt fejezte ki, hogy tudja: nem tehet semmit! A nagyanyám bele sem mert gondolni, mi lesz ha tényleg elveszik a földjét. Túl hátborzongató perspektíva volt neki. Nem akart, nem mert szembenézni vele. – Ezt nem engedhetik meg! Ezt nem tehetik meg! – Próbált védekezni a szörnyűség ellen. Az nem lehet, hogy amiért egész életében gürcölt, robotolt, arca verítékével gyarapítgatott, egyszerűen elvegyék tőle. – Majd jönnek az amerikaiak! – kapaszkodott a szalmaszálba. – De Mama! – szólt apám a szánalmasan vergődő anyósához – Csak nem gondolja, hogy egy amerikai farmer ide küldi a fiát meghalni?... Mit számítunk mi neki? Mit számít egy ismeretlen, jelentéktelen nép igazsága?… ugyan már! Örülnek, hogy vége a háborúnak. Dehogy akarják egy újabb háborúban, miértünk, a vérüket ontani.

Így múlt el a szombat este. Az óra kilencet mutatott. A nagyapám felkerekedett, és a szokásos esti köszöntésével, hogy – No! Adjon isten jó éjszakát! – nyugovóra tért. Mi meg négyen a koromsötétben hazafelé botorkáltunk a körülbelül 200 méterre lévő Csáki házba.

Koromsötét.

A mai ember talán nem is tudja elképzelni, milyenek is voltak ezek a világítás nélküli, holdtalan falusi esték. A deszkapalánk kerítések mentén mentünk. Ha jött valaki szembe, csak a hangjáról volt felismerhető. Ha nem szól, anélkül mehettünk volna el egymás mellett, hogy tudtuk volna: kivel is találkoztunk. Ezért is járt ki szigorúan a másik félnek az elmaradhatatlan „Jó estét adjon isten!” Egyébként meg búcsúzáskor – a viszont látásra helyett – „No! Az Isten áldja meg!” járta.

Ez a botorkálás addig tartott, amíg édesapám beszerzett egy lapos, színváltós elemlámpát. Egymás kezéből rángattuk ki az öcsémmel, hogy ki világosíthasson hazafelé. A nagyanyám kiskonyhájában is ezzel játszottunk. Apám előadásait ezután már csak fél füllel figyeltem. Elvarázsoltak a váltható színek.

Miből éltünk.

A kertben megtalálható volt mindenféle zöldség. A földön kukorica, árpa meg más is megtermett. Volt egy tehenünk a nagymama istállójában. Volt néhány hízónk is a Csáki ház disznóóljában. De a baromfiak voltak igazán fontosak. A Csáki ház baromfi udvarán kapirgált 200-250 csirke, 60 darab tojó tyúk, ehhez 4 olykor 5 kakas. Anyám piac napokon párba kötött 6 - 8 sütnivaló jércét, magához vett egy kosár tojást és elindult a piacra. Nemsokára már jött is vissza. Eladott mindent. Sokszor még a piacig sem jutott el. A kofák megállították. Már az úton megvettek tőle az egészet. So’se felejtem el: anyám a konyha kredenc egyik fiókjában tartotta a tyúkjaink tojásait. Egy nyári napon büszkén megemlítette nekem: 32 tojás! – ennyit még nem tojtak a tyúkok – mondta nekem, amikor visszatért a szokásos napi tojás összeszedő körútjáról. (Egyébként a tojás ára nyáron 30 fillér, télen 1 forint 20 fillér volt) – Kisfiam! – fordult hozzám anyám elégedetten – a baromfiak 300 forintot hoznak havonta. Már a tyúkokból is megélnénk.

Egyszer Levente öcsémet megkérdeztem: gyerekkorunkból mire emlékszik legszívesebben? A válaszán megdöbbentem. Pontosan azt mondta, amit én is mondtam volna: amikor egy verőfényes kora nyári nap estéjén kinn ültünk a veranda naptól meleg lépcsőjén hármasban, középen édesanyámmal. Lassan alkonyodott. Csak ültünk, egymáshoz simulva és anyám mesélt…. No, nem igazi mesét, hanem valami akkori történetet. Mi meg szívtuk be a kinyíló esti virágok illatát. Anyám elmesélte, melyik az estike, melyik a hajnalka, melyik mikor nyílik, mikor illatozik. Kár,… hogy már elfelejtettem.
Hogyan teltek napjaink abban az időben, 47-48 körül.

Esténként miután a nagyanyánk elintézte a dolgait otthon, átjött hozzánk, a Csáki házba aludni. Korán lefeküdtünk. Alvásig az olvasás járta, az éjjeli szekrényre helyezett petróleumlámpa fényénél. Egyik este anyám olvasott, a másik este a nagymama. Igy ismertem meg többek között a János Vitézt, az Apostolokat Petőfitől, a Toldi trilógiát Arany Jánostól. Apám a könyveit a „tálaló” szerényben tartotta. Elég sok könyve volt. A nagyanyám le volt nyűgözve, amint áhítattal keresgélt, válogatott közöttük. – Nahát, milyen értékes ember az urad! – mondta anyámnak. Valamennyi modern írásmű volt. Például: Céline: Utazás az éjszaka mélyére. A „Nyugat” több száma, egy nagyméretű Ady, és egy még nagyobb méretű Mécs László kötet. Drága nagyanyám a szemével szeretettel simogatta őket.

1947. További események.

Júniusban lettem 6 éves. Apám családi hagyományokat akart teremteni. Úgy gondolta, mindig megünnepeljük azt, akinek születésnapja van. Így ünnepeltük meg az én 6. születésnapomat, ami abból állt, hogy apám írt egy versikét tiszteletemre, melyet ebéd alatt felolvasott, én pedig a szokásos székem helyett az ünnepeltnek kijáró nagy karosszékben ülhettem.

Aztán becsapott a ménkű! – ahogy édesapám szokta volt mondani.

A baromfikon kitört a tyúkpestis. Rakásra döglött mind. Azután meg a tehenünk kitörte a lábát. Mikor szombaton megjött édesapám, Izsold (hentes és mészáros) már ki is mérte a tehenünket. Apám a tehén ügyben a nagyanyám közbenjárására gyanakodott, de én ezt nem hiszem.

Aztán megdöglöttek a hízóink is. Mind az öt. Úgy dereng nekem, édesapám a felhizlalt sertések eladásából igyekezett volna jelentősebb összeggel hozzájárulni a lakás helyzetünk megoldásához.
Édesapám 1947 nyarán kapott a szocdem párttól egy Mercédesz személykocsit sofőrrel, avval a feladattal, hogy kampány beszédeket tartson a pártja mellett a járás falvaiban. Így vasárnap ebéd után felkerekedett az egész család, mi gyerekek is és anyánk is, és elkísértük apánkat kortes körútján. Vasárnaponként két gyűlésen is tartott beszédet szabad téren vagy a falu kultúrházainak színpadain. Mi gyerekek anyámmal apám beszédei alatt a faluban sétáltunk. Egy-két apróságra emlékszem csak. Az egyik faluból már jól látható volt a horizonton a kéklő Mátra. A másik: apám úgy kezdte a beszédeit, hogy beküldte a négy éves Levente öcsémet az üres színpadra, aki harsány gyerek hangon „barátság” üdvözléssel, azaz felemelt karral, ökölbe szorított kézzel köszöntötte a gyűlés résztvevőit. Aztán másodiknak jöttem én, hasonló módon, majd harmadiknak jött apám, aki dörgő üdvözlés után, megtartotta a beszédét.

Jól emlékszem a párt logójára is: egy atlétikus, erőt sugárzó vörös alak hátrahúzott kalapácsával éppen lesújtani készül. Laci bácsi, (a nagyapám öccse) aki nem szimpatizált túlságosan a szocdemekkel, el is nevezte az öcsémet „piros kovácsnak.”

A tűrjei búcsúra jövet (aug. 15.) Felkerestük apám nagyszámú rokonsága körül jó néhányat. Voltunk Hévízen, ahol apám meg akart tanítani úszni a mély vízbe lökősdi technikával. Szerencsére végül is elállt ettől, mert e nevelési célzatú akcióval egy életre elvette volna a kedvem az úszástól. Az autó ablakából megmutogatta a Tapolcai medence kialudt vulkánjait is, ami nálam később azt a téveszmét hozta létre, hogy édesapám gyerekkorában még működtek ezek a tűzhányók. Egyszer felébresztett, (elaludhattam az autóban) – Kis fiam! Most megyünk át a Zala folyó hídján! – mondta lelkesülve. Aztán nemsokára megérkeztünk a Vágner nagyapámékhoz.

Vágner nagyapám.

Vágner nagyapám gyerekei, édesapámat leszámítva, 44 végén Budapestről nyugat fele menekültek, mi kelet felé. Rózsi néni és férje Lojzi bácsi, Rudi bácsi és felesége Emma néni, és a két unokatestvérem, Pista bácsi és felesége Melán néni, szintén két unokatestvérem. A háború alatt, majd 1945-ben háborút követő ínséges időkben, úgy gondolták, hogy vidéken, az ismerős környezetben, a szülőknél húzzák meg magukat, számítva a falusi élelemforrásokra. Nehezen tudom elképzelni is, hogy a négy gyerek, a három asszony és a Wágner nagyapámék maguk is ketten, hogyan fértek el, és mit ettek egyáltalán. A nőket meg az orosz katonák fenyegették. Egyszer beszorultak a szomszéd kocsma egyik szobájába, de a nagyapám baltával kívülről rájuk törte az ajtót. A katonákban felébredt valamilyen emberi érzés, mert nem lőtték le a nagyapát, talán mégis csak röstellték, hogy egy hetven éves embert ezért megöljenek. Méltatlankodva elkotródtak.

1945 nyarán egymás után megjöttek a férfiak. Előbb Rudi bácsi, aki előbb esett amerikai fogságba, mielőtt fegyverével egyet is lőtt volna. Aztán Pista bácsi, aki Székesfehérváron repülős volt, rövid fogsággal megúszta. Lojzi bácsi utoljára, 45 végéig vizsgálati fogságban volt, közben egyszer kegyetlenül megtalpalták.

(Az ember meztelen, talpak könyék magasságban és a talpakra ötven tiszta erőből mért gumibot ütés.) Mondta is szegény ötvenhétben: „őt nem fogják Rákosi pribékjei még egyszer megtalpalni.” Avval fogta magát, feleségével Rózsi nénémmel együtt disszidáltak angol honba, és 55 évesen új megélhetést biztosítottak maguknak. Hetven éves korukon túl is dolgoztak. Segélyt sohasem kértek, mégis London környékén lett egy szép kertes házuk, és már kitűnően beszéltek angolul.

Én 1947 szeptemberében elkezdtem iskolába járni. Az első délelőttre jól emlékszem. Nagy berregéssel elment egy motorbicikli az osztály nyitott ablakai alatt. (1db egész délelőtt!) A tanító néni megmutatta a szabványos fenyítő eszközt, ami egy papírdobozba zárt tucatnyi pálca volt. Aztán mondott egy mesét a „háromszor farkast kiáltó emberről”. Végül gyakoroltatta, hogyan kell a padban rendesen ülni. Hátra tett kézzel pisszenés nélül, figyelve. Aztán dél lett, harangoztak, én rohantam haza elmesélni édesanyámnak és nagyapámnak az első napomat.

A 47-es augusztusi választások.

A választások utáni éjjel sokszor felébredtem. Mindannyiszor azt láttam, Édesapám ül az ágyon és a sötét ablakra bámul. Időnként sóhajtozott.
Reggel csak annyit mondott: megbuktunk!
Lassan sokáig ingatta a fejét.
– Mi lesz velünk? … Mi lesz ezekkel a gyerekekkel? …Mi lesz az országgal?…

***
Vége

*

Családfa:

Édesanyám anyai ága:

Édesanyám nagyanyja: Balázs Mária sz: 1859. m: 1937. november 3.
Balázs Mária édesanyja: Dömők Veronika
Balázs Mária édesapja: Balázs Mihály
Édesanyám nagyapja: Dömők István sz: 1858. m: 1919. május 15. (csúfneve: Paptera Pista)
Jellemzője: középtermetű, barna szemű és barnahajú, nagyorrú.
Dömők István édesanyja: Pap Teréz. Balázs Mihályhoz ment férjhez, a későbbi férje apjához.
Dömők István édesapja: Dömők Ferenc (korán meghalt)
Édesanyám anyja: Dömők Ágnes sz. 1893. november 27. m: 1979. április 12.

Édesanyám apai ága:

Édesanyám nagyanyja: Varró Emerencia sz: 1858. m: 1945. febr. 24. (csúfneve: Nagypanna-emer) Varró Emerencia édesanyja: Nagy Anna
Jellemzője: Magas, csontos, széles medence, gyönyörű dús sötétbarna haj, késő öregkorban sem őszült.
Édesanyám nagyapja: Darázs Pál sz: 1854. m: 1896.
Édesanyám apja: Darázs János sz. 1886. február 21. m: 1962. december 27.

Édesanyám: Darázs Margit sz: 1916. július 4. m: 1998. február 6.

Édesapám anyai ága:

Édesapám nagyanyja: Tóth Borbála (?) sz: 184... m: 1887. körül Gödri Mária, nagyanyám, a legkisebbik lánya szülésének következtében. A szülés után 5 évvel.
Édesapám nagyapja: Gödri István sz: 1840. m: 1923. (körül)
Édesapám anyja: Gödri Mária sz. 1882. szeptember m: 1954. február

Édesapám apai ága:

Édesapám nagyanyja: Kalup Mária sz: 183... m: 1876. Vágner Antal nagyapám születésekor (Any.neve:György Mária)
Édesapám nagyapja: Wagner Lőrinc sz: 1830. m: 1905.
Édesapám apja: Vágner Antal sz. 1876. február 10. m: 1952. december 23.

Édesapám: Gödri Antal sz: 1904. április 1. m: 1985. május 24. (11h35m)

Édesapám által 1985. május 5-én és május 16-án elmondott adalékok és kiegészítések: (Május 17-én került a János kórházba, május 24.-én meghalt, tehát ez volt a legeslegutolsó családja körében eltöltött este.)

Apai nagyanyámék hatan voltak testvérek:
1. István a dédapám. Hetyén maradt az ősi házban.
2. Sándor. Hetyén maradt ő is egy másik házban. Haza támolygott Amerikából. Nem hozott semmit. A felesége előtt nem állhatott meg. Elkeseredésében öngyilkos lett.
3. Károly. Tűrjére nősült. Özvegyasszonyt, a Németh özvegyét vette feleségül. Három mostoha fia volt: Feri, Gyula, Pali. ( A Rep barátja.) Németh Pali fia Németh Feri, aki bikákat hizlalt. A 90-es években halt meg.

Ő mondta rám, mikor a gesztenyeszín hajamat és barna szakállamat meglátta: „Te nem vagy a mi fajtánk!” (Tehát nem vagyok szőke és kékszemű.) A németek közötti minőségi különbségtevést nem a nácik találták ki. Évezredek óta benne van minden germánban. A tűrjeiek holland-flamand bevándorlók lehettek. Erre utal a nevük: a mi családunkban volt Leier, Kalupp, (Gallup), Rep, a faluban, pedig voltak Sax-ok, Akkerman-ok, Kerederek, Guitprekt-ek, stb. Véleményem szerint a XVI.-ik században kerültek Magyarországra, az 1566.-os szigetvári csata és a 15.-éves háború kezdete, 1591. között. II. Lajos hősihalott királyunk özvegye Mária királynő: a Mohácsi csata után sokáig Németalföld uralkodója volt. Ebben az időszakban megerősödött a francia hugenotta illetve a németalföldi protestáns (református) mozgalom Németalföldön. A törökök, ezekben az időkben háromszor vonultak Bécs alá, és a bécsi hadiútjuknak háromszor is a sávjába kerülő Tűrje ősi magyar lakosságát teljesen kiirtották. Nem maradt más a faluból csak a „tíztornyú” templom romjai meg a falu neve. Mária királynő ekkor tette lehetővé a németalföldi betelepítést, az üldözött katolikus flamandokból. Az új tűrjeiek először németalföldinek, később, pedig egyszerűen németeknek nevezték magukat. Csak azt nem értették, hogy lehet, hogy egyetlen német sem érti meg őket? Ők se azokat! Olyanok voltak ők az idegen környezetben, mint a rátótiak, vagy a lédeciek. Mellesleg a Wágnerek nem flamandok, hanem stájerek, 1790.-ben vette feleségül és költözött át Grazból egy Wagner nevű haincz (kereskedő lásd.: haincz ló) a tűrjei fogadós-kocsmáros flamand származású lányát. A gödriek egyébként szokatlanul alacsony, de szokatlanul széles és rendkívül erős emberek voltak. A Károly bácsi sz.: 1875. m.: 1925. (A sírkőjéről olvastam le, később a sírkő eltűnt.) Károly bácsi kocsmai verekedő, tüzér mivoltával kérkedő, ember volt. Sokan megverték volna, de mindig kiszabadította a sógora: Wágner nagyapám, a szorult helyzetéből. A nagyapámtól mindenki félt. A falu három legerősebb embere egyike volt. Viszont a Károly bácsi mutatványát ő sem tudta produkálni: Beleállt a mérőbe, (vékának is mondják) mozdulatlan térde behajlítása nélkül, csak derékkal, felvett a vállára egy mázsa búzát.(100kg)

Mellesleg a Wágner nevet én is különbözőképpen írom. Ennek az az oka, mikor Édesapám 1937. ben magyarosította a nevét, és felvette a Gödri nevet, az apja nevét is szerette volna egy kicsit magyarabbá tenni. A Wagner-ből így lett Vágner. (A gyakorlatban ennek kombinációi.)
4. Lajos. Dabroncba nősült.
5. Antal. Szalapára hősült a Dobai családba. Ő az, akinek apám 1914.-ben, mikor is a harmadik hullámban bevonult, elemózsiát vitt a Tűrjei vasútállomásra. A 16.-os honvédhuszároknál szolgált. (Kanizsai?... inkább Fehérvári vagy Pozsonyi?) Przemysl várába vonult. Valószínűleg hadifogoly lett. Apám látta utoljára a Tűrjei állomáson. Szürke, mosolygós ember volt. { A fenti történet nem egészen illeszkedik a Történetünk-5. elbeszélésével. Természetesen ezek a közlések az igazibbak!}
6. Mária. A nagyanyám. Idősödő édesanyja utolsó szülése volt. A szülés következtében beteg lett, és Gödri István dédapám minden igyekezete ellenére – hiába fizetett meg minden elérhető orvost és kórházat – nem tudtak a feleségén segíteni. A szülés után öt évvel meghalt.

Apai nagyapámék is hatan voltak testvérek:
1. József. [160 cm magas Rudi bácsi szerint.] Őnála lakott apám a Népliget „előtti” tisztviselő telepen. A lánya Prágába ment férjhez. Kemenceépítő kőműves mester volt.
2. Borbála. (Bábi néni)
3. Ferenc. [189 cm magas Rudi bácsi szerint.] Kőműves pallér volt a David és…… cégnél Pulán. Fiumében és még sok más helyen épített a monarchiában. A Haller utcában (?), mindenesetre a Haller tér környékén lakott. 188 cm magas volt. Édesapám nagyon szerette. (Egy régebbi elbeszélés szerint Ernő v. Elnök utca sarkon lakott. Vasút építéseknél is volt pallér.)
4. Anna. (Anna néni)
5. János. [196 cm magas Rudi bácsi szerint] Ő is kőműves volt. Feljött Pestre, de a tüdőbajának ez nem tett jót. Körülbelül 30 éves korában halt meg. {Ezt ma tudtam meg: 1985. 05. 16.}
6. Antal. [182 cm magas volt Rudi bácsi szerint] A nagyapám. Utolsó gyerekként született ő is, mint Gödri Mária nagyanyám, a felesége. Az ő anyja azonban rögtön a szülés után, valószínűleg gyermekágyi lázban meghalt.

Az apai dédapám Wagner Lőrinc volt. Nagyon kemény, rigorózus ember lehetett. A felesége halála után megkeseredett. Elzavarta a birtokról a három idősebb fiát. Csak a két lánya, és a legkisebb fia maradhatott. (A nagyapám) Még 74 évesen is egyedül vitte a gazdaságot.
1. Wagner Lőrinc dédapám. (Valószínűleg az ő nagyapja jött át Grazból.)
2. Wágner Albert, a testvére. Gyermekei: Lajos és Mária. Mária rokoni viszonyba került Pálékkal. A másik ágon is Pál Tóni bácsinak valamelyik Wagner lány az unokanővére. (Bábi v. Anna)

Az Első Világháború a Gödri családból kilenc hősi halottat produkált. Ez hihetetlenül magas szám. Ennyibe került a családunknak egy elképesztően aljas banda csínytevése, melyet minden szép, és jó, igaz és emberi dolog elpusztítására szántak.

Ezután rövid ismertetőket ragasztanék a fentiekhez, ami a családi legendáriumban az ősökről fennmaradt, ami Édesanyám, Édesapám, anyai Nagyanyám mondókáiból az emlékezetemben megmaradt.

Gödri István dédapám.

A gödriek, székely nemzetiségűek, a Mádéfalvi veszedelem tragikus eseményei után menekültek Sepsiszentgyörgyből, illetőleg az ettől még délebbre levő faluból – Illyefalváról – a Zala-megyei földesúr gr. Battyány birtokára. (Levente öcsém 2007.-ben járt Ilyefalván, látta a helybeli református templom mennyezetének kazettáit. Itt látta az ősi gödri címert.)

Az eseményekről röviden: 1760-as években a Mária-Terézia uralkodása alatti Habsburg birodalom-szervezés a székelyeket be akarta tagosítani, a többi néphez hasonlóan, az új „liberális” állam- és hadszervezési rendbe. Előzmények: a Rákóczi szabadságharcban való kiemelkedő részvételük miatt, a Habsburgok a székelyeket eltiltották a fegyverviseléstől és a katonáskodástól, viszont adófizetésre kényszerítették őket. Ekkor azonban régi terheik (az adók) megtartása mellett, kötelezték őket a katonáskodásra. Ráadásul, nemcsak határvédelmi feladatokat kellett volna ellátniuk, hanem a birodalom területén bárhol bevethetők lettek volna.

A székelyek felháborodtak, nem elég, hogy megfosztották jogaiktól, azért mert nem katonáskodtak, hanem most már jogaik elvétele mellett, katonáskodniuk kellett az egész birodalom területén. Mindenütt tiltakoztak, nem jelentek meg az összeírásokon. A birodalmi biztos már Székelyuvarhelyen a központban sem érezte magát biztonságban. Le is váltották. Siskovics lett az új parancsnok, aki sokkal energikusabb és határozottabb volt elődjénél. A székelyek több faluban is gyülekeztek. Ha nappal a császári összeírók feltűntek, a környékbeli hegyekbe, erdőkbe menekültek. A székely vezetők később úgy határoztak, hogy a székelység ne szétforgácsolva, hanem Mádéfalvára összegyűlten szálljon szembe a császáriakkal. Véleményem szerint a székelyek nem akartak fegyveresen ellenállni.
1764. január 7-re virradó éjjel – mivel ekkor már a férfiak az elhurcolástól, katonáskodástól való félelmükben éjjel sem tartózkodtak a faluban – Siskovics katonái váratlanul meglepték őket. Körbe vették a falut. Két ágyúval, valamint, véleményem szerint ezer-ezerötszáz gyalogos és lovas katonával megtámadták a faluban alvó főleg nőket és gyerekeket. Irgalmatlan mészárlást vittek végbe. Az égő házakból menekülőket lelőtték vagy lekaszabolták. Sokan a falu közelében lévő vízen keresztül próbáltak menekülni. A vékony jég beszakadozott. Itt is sokan lelték halálukat. Ötszázan haltak meg a leg magyar szeretőbb császár, Mária Terézia hadvezéreinek parancsára!

Hol lehettek a gödriek?

Nos! Ami itt következik szigorúan az én okoskodásom! Nem támasztja alá semmiféle történeti tény, sőt, még csak célzás sincs erre. Tehát: a császárnő a szóban forgó rendeletét néhány évvel a tragédia előtt bocsátotta ki. Ez idő alatt, bár a székelyek többsége ellenállt a császárnő parancsának, de kezdettől fogva voltak székelyek, és voltak székely vezetők, akik behódoltak a császári akaratnak. Végül is a Mádéfalvát követő években a székelység – tudomásom szerint – behódolt, aki nem, azt kemény megtorlás fenyegette. Nem is maradt több mint kétezer ellenálló székely család, akik aztán Bukovinába vagy Moldvába menekült. Itt kerestek és találtak új hazát. Mivel őseink nem Bukovinába, és nem Moldvába menekültek, hanem egy császárhű főnemes birtokára, logikusnak látszik az a felismerés, hogy még az elején behódoltak a császári parancsnak. Sőt, még akkor, amikor a behódolás teljesen ellentétes volt a többség akaratával. A többség nyilván árulóknak tekintette őket, és bosszút esküdött ellenük. Könnyen lehet, hogy még a Mádéfalvi veszedelem előtt elmenekültek Székelyföldről.

Édesapám szerint, három kis faluban éltek székelyek: Hetyefő, Gógánfa…(a harmadikat elfelejtettem.) Apám idejében és szerinte: Hetyefő (itt élnek, éltek a mi rokonaink) mindössze húsz ház, a legkisebb magyar falvak közé tartozik. Valószínűleg falvanként néhány családról van szó. Az én dédapám dédapja lehetett az ide menekülő. Talán összesen vagy kéttucatnyi menekült lehetett. Érdekes közösségek lehettek. Nyilván erősen belterjesek. Félniük valamiféle megtorlástól, nem kellett, hiszen óriási távolság választotta el őket az otthonmaradottaktól. A három falu még egymástól is elkülönült. Célszeűbb és logikusabb lett volna, ha a menekülők egyetlen települést hoznak létre. Ők hármat! Ennek oka lehet, hogy három különböző székből származtak, és ezt a hagyományt az új helyen is folytatni akarták. (A gödriek Háromszékből származnak.)
Aztán mért a Batthány-ak? Miért kellett nekik Magyarország legdélkeletibb csücskéből, az ország majdhogy a legtávolabbi vidékére ezer kilométert szekerezni? Közismert, az erdélyi urak és rendek fokozott Habsburg-ellenessége. (Lásd: a wesselényiek) Tehát közelebb nemigen találtak megfelelő pártfogót.

Édesapám – ellentétben a legtöbb parasztemberrel, akiknek vajmi kevés idejük van az ősökkel való foglalkozásra, így nem is érdekli, érdekelheti őket – élénk figyelemmel kísérte elődei sorsát. Ő mondta: megkérdezte a nagyapját, (Gödri Istvánt) mi gödriek honnan jöttünk? – „Hát, kisonokám, mi Szentgyörgyről… a hegyeken túlról.” Apám ezt Balatonszentgyörgynek értelmezte, és igen furcsának tartotta. A hegyeket sem értette, mert B.szentgyörgy és Hetyefő között a Zala völgye van. Közvetlenül nemigen helyezkedik keresztbe semmiféle hegy.
A hetyefői gödriekről.

Népes családok voltak. (Öt-hat felnőttkort megérő gyerek.) A legidősebb fiút mindig Istvánnak hívták. Igy dédapám apját és nagyapját, valamint fiát és unokáját is. A legidősebb fiú maradt mindig az „ősi” házban, a többiek a XIX. század 80-as évei óta, szétszéledtek a környéken. A lányok sokan születtek, de gyorsan elkeltek, mert nagyon szépek, szorgalmasak és tisztességesek voltak. Apám szerint: a gödri lányok olyan kapósak voltak, hogy szinte minden környékbeli településen akad belőlük. Mikor az ujján elkezdte számlálni őket, mindig elakadt, mert mindig újak és egyre újabbak jutottak az eszébe. Beszélt szalapai, ó-hídi (pontosabban ó-hídi gödriekről) ukki, bobai, révfülöpi, tapolcai gödri lányokról. Ennél jóval több helységet sorolt fel… de őszintén bevallom, már elfelejtettem őket. Asszonynevek: Kapocsi és Dancs. (Én is találkoztam, és Édesapámon keresztül rokoni kapcsolatot tartottam Dancs Valival, aki 1962. körül kb. 45-50 éves volt, tanított a Batthány u.-i (I. ker.) általános iskolában. (Gyöngyi húgomat is tanította – fizika, matematika). Előzőleg 1950.-ig apáca vagy apácanövendék volt. A húga: Mária. Aztán Kapocsi Tibi, mérnök, akinek pesterzsébeti esküvőjén 1952. május 10.-én, ott volt az egész családunk. (Én, öcsém, Édesapám, és a 8. hónapos Gyöngyivel állapotos Édesanyám.) Szigetszentmiklóson élt Gödri Elek, (1929.- 2007.) aki a Csepel Autógyár technikusa volt, É.apám unokatestvérének a fia. Apám helyezte el 1951.-ben az autógyárba, és az Elek öccse: Gödri János, aki szintén az autógyárban dolgozott.

*

Budapest, 2013. április 25.

Írta: Gödri Botond