Édesapám közel 98 évet élt, az utolsó pillanatig megőrizve emlékezetét. Nekem soha nem beszélt a háborúban viselt szenvedéseiről, arról inkább csak a szokásos vasárnapi kártyaasztalnál mesélgetett.
Halála előtt egy évvel azonban egy napon azt mondta nekem, hogy szeretne nekem valamit lediktálni. Rögtön igent mondtam a kérésére, és amikor csak volt egy kis időm, szó szerint leírtam azt, amit mesélt. Itt közreadom.
„Háborúba megyek…
Amikor kitört a német-orosz háború (1941. június 23.), engem is behívtak SAS behívóval az ungvári kaszárnyába. Velem együtt kapott behívót Szűcs Kari cimborám is, együtt indultunk el otthonról.
Otthonról el kellett távozni, mert a csendőrök jöttek azonnal, hogy elmentünk-e már. Így aztán Vásárosnaményban csavarogtunk egy napot, másnap elutaztunk Csapra, itt is csavarogtunk vagy 2 napot. Azt gondoltuk, hogy ha későn megyünk be, akkor elmegy már a zászlóalj, és minket otthagynak. De nem így történt. Amikor befutott a vonat az ungvári állomásra, már ott várt a zászlóaljnak egy katonai gépkocsija, ami a későn bevonulókat azonnal vitte be a laktanyába.
Egy zászlós volt a parancsnoka a gépkocsinak, aki le sem hagyott szállni a gépkocsiról, a katonai ruhát oda dobálták fel. A civil ruhát ledobáltuk a gépkocsi mellé, cédulával a zsebében, a gyengélkedők és a betegek raktározták be a civil ruhát.
Összejöttünk vagy 8-an az ilyen későn bevonulók, gyorsan vittek is bennünket a zászlóalj után. Ekkor már Körösmezőn táborozott a zászlóalj. Ott beosztottak bennünket egységekbe. Szűcs Karit még az aknavetősökhöz osztották, de ott már betelt a létszám, így engem az első lövész századhoz osztottak be rajparancsnoknak.
Másnap átkeltünk a Tatárhágón, hogy csatlakozzunk a német csapatokhoz. Mentünk egy pár napig utánuk, de nem értük utol, annyira hajtották az ellenséget. Egy este aztán, amikor a terepen feküdtünk, láttuk, hogy közel vannak az ágyútüzek, közel hallatszott az ágyúdörej. Tudtuk, hogy közel vagyunk a harctérhez. Másnap a századparancsnok elrendelte a biztosított menetet. A biztosított menet abból állt, hogy az élen ment egy él raj, egy tiszt vezette golyószórós raj. Utána nem nagy távolságra követte az elővéd szakasz, azt pedig az elővéd század.
Az él rajnak a parancsnoka én lettem, a tiszt pedig Hargitai Sándor zászlós volt. Amikor elérkeztünk egy magas domb aljához, a zászlós megállította a kocsit, a tiszti legényét leszállította, hogy menjen fel a domb tetejére, hogy nézze meg, mi van a túloldalon. A tiszti legény fel is ment, de azon nyomban jött is vissza. – „A túloldalon egy szovjet géppuskafészek van, tüzelő állásban, harcra készen.”
Erre a zászlós a rajt leszállította a gépkocsiról és elküldött bennünket a domb tetejére. Amikor megláttak bennünket a szovjet géppuskások, rögtön odalőttek. Nekem ellőtték a szuronyhüvelyemet ketté, és a köpenyemet, ami mellettem volt leterítve, szitává lőtték robbanó golyóval. Amikor mi is odalőttünk, a szovjet géppuskások felszedelőzködtek és odébb vonultak. Ekkorra beérkezett a század többi része is a helyszínre.
A mi szakaszunknak megparancsolták, hogy üldözzük az ellenséget tovább. Így érkeztünk be egy faluba, ahonnan egy kerítés mögül lőttük az ellenséget, akik nem kevés halottat hagytak hátra. Ekkor én észrevettem, hogy baloldalról is szovjet páncélosok törnek felénk. Szóltam a szakasz többi tagjainak, hogy vonuljunk hátra, mert túlerővel jönnek a szovjet páncélosok, de a nagy harci zajban nem nagyon hallatszott. Ezt akkor sem tudtam és azóta sem tudom, hogy én hogy kerültem ki közülük. Megindultam a dombról lefelé futva. Ekkor szemből a magyar géppuskások rám tüzeltek, mert azt hitték, már az oroszok jönnek. Szerencsére egyetlen lövedék sem ért el, mert belefeküdtem egy gödörbe. De a tüzelést tovább folytatták, így a puska csövére rákötöttem a zsebkendőmet és a fejem fölé emeltem magasra. Erre kiáltott egy közülük: - ahá, megadta már egy magát. A lövést abbahagyták, így lementem hozzájuk és bemutatkoztam, hogy én vagyok, aki megadta magát. Csak azután tudtam meg, hogy a szakaszunk már korábban megkapta a parancsot, hogy vonuljunk vissza, de ez a hír már nem jutott el hozzám. Még aznap megindultunk a szakaszunk keresésére, mert én mondtam, hogy a szakasz ott maradt. Meg is találtuk őket, 14-en a szakaszból ott voltak holtan, másnap temettük el őket a faluban. Azért maradtunk ott, mert Tóth Pistát a szakaszból lövés érte, kiáltott a földiének, hogy „Zsiga ne hagyj itt!” Balogh Zsiga is rajparancsnok volt, a bevonulás előtt nősült meg. Amikor odament a földiéhez a többiekkel, az oroszok odaértek és összeszurkálták őket.
Másnap a századparancsnok megvárta, hogy a későbbi bevonulókat utánunk hozzák. Megtörtént akkor este. Leültette őket egy helyre és azt mondta, hogy az a rajparancsnok, aki ott volt az orosz géppuskások leküzdésénél, tartson beszámolót, hogy történt az a harc. Erre én előadtam, ahogy történt, sorjában. Mikor odaértem az előadásban, hogy ellőtték a szuronyomat és a köpenyemet, a századparancsnok azt mondta: – Elég volt, tovább ne folytassa. Azt mondta, hogy a zászlós úr nem így adta elő. – Pedig az ott sem volt. A zászlóst kitüntették, többet nem is láttuk, mert a legénység tudta, hogy ott sem volt a harcban, mégis őt tüntették ki.
Másnap az újonnan bevonultakkal újjászervezték a századot, a meghalt katonák helyett. Mondta a századparancsnok, hogy sorakozzanak a rajparancsnokok egy sorba, a rajbeli emberek pedig mögéjük. Amikor énhozzám érkezett – én egyedül voltam – kérdezte, hogy hol vannak az embereim. Mondtam – ott vannak, ahol eltemettük őket, a zalescsiki temetőben. Erre azt mondta – miért nem maradt maga is ott?
Ezután újraszervezték a századot és beosztottak bennünket a német hadvezetőséghez. A jól felszerelt német csapatok gyorsan haladtak előre, a szétszórt kis orosz csapatokat nekünk kellett felszámolni, akik utána mentünk. Ezek az utóvédharcok kb. két hónapig tartottak, amikor bevezényeltek bennünket egy „szigetre”. A „sziget” abból állt, hogy volt a Dnyeper folyó és volt egy mellékága, a kettő fogta közre a földterületet. Ez egy nagy terület volt, krumplit és dinnyét termeltek rajta. A szigeten volt egy védvonal a parton végig, amit a németek építettek. Ezek bunkerekből álltak és futóárkokból. Amikor mi ide bevonultunk, a németek átadták a védővonalat nekünk és ők kivonultak onnan. A bunkerekbe három embert osztottak – egy parancsnokot és két beosztottat. A három közül egy mindig őrséget állott a figyelő gödörben. A bunker olyan szűk volt, hogy nagyon szűkösen fértünk el benne. Egy hétig állandóan pergőtűzben állott a védvonal, gránátvető tűzben. Más lőfegyverrel nem tudtak lőni, mert mi magas parton voltunk, ők meg a lapályon.
Egy éjszaka azt hallottuk, hogy fejszével kopácsolnak a túlparton az ártéri erdőben. Csak reggel tudtuk meg, hogy géppuskákat szereltek fel a fákra, hogy át tudjanak lőni ránk.
A harcok közben mintha egy égi hangot hallottam volna, és ez mindig a fülemben csengett – „Hívj segítségül engem a nyomorúságod idején, és én megsegítelek téged, és te dicsőítesz engem”!
Két nap múlva fordult elő egy másik eset. Összezsugorodva elaludtam egy rövid időre. Azt álmodtam, hogy arról a helyről hazamentem. Odahaza ki volt függesztve egy fénykép az édesanyám testvéréről, aki az első világháborúban esett el a háborúban. Azt mondtam édesanyámnak, hogy vegyék le onnan azt a képet és tegyék az én képemet a helyére, majd visszamentem a harc színterére.
Egy nap észrevettem, hogy olyan mozgás van a bunker előtt, ami eddig sosem volt. Kinéztem a bejáraton, és egy régi katonatársam futott el a bunker előtt. Kérdeztem, hogy – Hova szaladsz Nyíri? (Nyíri Sándornak hívták.) Nem szólt semmit, annyira meg volt ijedve, csak intett, hogy nézzek balra! Azt láttam, hogy nagy tömegben jönnek a szovjet katonák, feltűzött szuronnyal. Ekkor szóltam az egyik társamnak, aki velem volt a bunkerben (Kocsordra való fiú volt, Csák Imrének hívták.)
– Gyere innen azonnal, meneküljünk, mert itt vannak az oroszok. Amikor kibújtunk a bunkerből, már ott voltak és ránk kiáltottak oroszul: Fel a kezekkel! De mi futottunk a földeken előttük, lőttek ránk, mint a záporeső. A krumpliföldön, ahogy futottunk, a krumpli inában meg-megbotlottunk. Olyankor ujjongtak a követőink, hogy eltaláltak.
Hamarosan elértünk egy fasorhoz, amely mellett árok volt, abba ugrottunk be. Ekkor jött egy magyar szakasz, át az árkon. Elmondtuk, hogy itt vannak az oroszok, nem messze. A hadnagy azt mondta, hogy álljunk be közéjük és vegyük fel a harcot. Mi nem fogadtunk szót, hanem bevetettük magunkat az árokba Imrével. Az árokban végig lementünk a folyóhoz, a Dnyeperhez, ott egy utász század egy utász vezetésével intézte az átkelést a folyón. Mondtuk az utásznak, hogy vigyen át a folyón a túlsó partra. Mondta, hogy belövik a kompot, és akkor úszva kell a folyón átkelni. Nem vállaltuk. Mondta, hogy ha nem szállunk fel a kompra, a folyóparton menjünk tovább, ott van egy vasúti híd, azon átmehetünk. El is értünk a hídhoz, már akkor este volt, a hídfőnél ott feküdt egy magyar alezredes a géppuska mellett és azt mondta, hogy aki megközelíti a hidat, sorozatot enged bele a géppuskájával. Csodálkoztunk, hogy mit keres ott egy alezredes, de nem volt mit enni. Mondta, hogy mi is foglaljunk el tüzelőállást a vasúti töltés mellett. Amikor mi elfoglaltuk az állást, már sokan ott voltak védelemben. Ekkor hallottuk, hogy a szemben lévő cserjésben mozgás van. Hozzáfogtunk lőni a sötétben. Onnan kiabáltak, hogy ne lőjetek, mi is magyarok vagyunk. Azok voltak, akikhez mi nem álltunk be felvenni a harcot.
Másnap reggel átengedtek bennünket a hídon. Ott kaptunk enni, mert addig éheztünk. Hátra vittek bennünket egy pihenőhöz. Utána már nem vettünk részt a harcban tovább. Engem ott beosztottak naposnak, aki az élelmet rendezte a század részére. Az élelem nagyon kevés volt, alig volt valami (de a keveset is el kellett osztani, hogy mindenkinek jusson.)”
„A Don-kanyar
A második magyar hadsereg kiszállítása a Don-kanyarba 1942. május közepén történt a Nyugati pályaudvarról.
15 vasúti szerelvényen indult el a mi hadosztályunk, az I. páncélos hadosztály.
A Kassa – Oderberg-i vasúton ment a szerelvény Lengyelországi Reinhof-ig. Ott kivagoníroztak bennünket. Utána katonai gépkocsi konvojjal mentünk, Kijev-Orel-Kurszk-Harkov nagyvárosokon keresztül érkeztünk a Don-kanyarba.
A Don-kanyar magyar szemmel nézve nagy terület, mert 7 falu határával együtt fekszik rajta. Magyarországon úgy tudták akkor, hogy az egész Don-kanyart a magyarok tartották megszállva. De ez nem így volt. A Don-kanyarnak kb. egyharmadán szovjet hídfőállás volt, ahonnan nem vonultak ki a megszálláskor. Megerősítették, rengeteg hadianyaggal ellátták ezt a hídfőállást. Arra számítottak, hogy majd befagy a Don, és akkor ők, mint előretolt állás elősegítik a szovjet hadsereg előnyomulását.
Ebből a hídfőállásból gyakran támadtak a csapatunkra, akik velük szemben álltak. Ezzel nagy veszteséget okoztak már kezdetben a II. magyar hadseregen.
Amikor a második magyar hadsereg lövész hadosztályai nagyobb nyomást kaptak az oroszoktól, akkor visszavonultak. Ilyenkor a mi hadosztályunk, - akik tartalékban voltunk – mindig a segítségükre siettek (volt egy támadó hadosztály, mi mindig besegítettünk).
Ilyen támadásokkor nagy veszteséget okoztak a magyar lövész hadosztálynak. Hogy a támadásoknak elejét vegyék, a német és a magyar hadvezetőség tervet készített, hogy ezt a szovjet hídfőt fel kell számolni. Mikor ezt a tervet leküldték a kisebb csapatoknak, a mi századunkat is összehívta a századparancsnok, a rajparancsnokokkal és a 6 rajjal a tervet ismertette.
A terv a következőképpen szólott: 80 tüzérségi ágyú 1 óra hosszán keresztül lője a szovjet állásokat, ezen kívül 100 repülő 1 órán keresztül bombázza a szovjet állásokat.
Ez az előkészítés előzte meg a magyar hadosztályok támadását.
Amikor a tervismertetés végére ért a századparancsnok (Takács Gyula százados) nevetve megjegyezte: – „Gyerekek, itt nem lesz nagy harc, ide csak be kell sétálni.” Hát ez nem így történt.
Később a terv ismertetése után a századparancsok elrendelte, fel kell venni 3 napi hideg élelmet, mert a tábori konyha nem fog tudni követni bennünket.
Én, amikor felvettem a hideg élelmet, egy bajtársammal együtt vittem a szakaszhoz, hogy kiosszam.
Az élelem közt volt 2 db 1 kg-os darált halkonzerv. De tudtuk, hogy milyen rossz, mert korábban már adtak ilyet. Olyan rossz volt, hogy akkor sem tudtuk megenni.
Előre kérdezték a szakasz tagjai, hogy mit viszek. Amikor felmutattam ezt a rossz halkonzervet, egyiket földhöz is vágtam azonnal, ami szétment a földön. A többiek kiabálták kórusban, hogy vágjam oda a másikat is. A többi élelmet, ami főleg kenyér volt, kiosztottam a szakasz tagjainak.
Ekkor megszólalt egy bokor alól a zászlós úr, hogy „Tóth, jöjjön ide!”. Kérdezte, hogy tudom-e, mit cselekedtem most. Azt mondtam, hogy tudom. Azt mondta erre, hogy ez már zendülés és ő köteles jelenteni. Hadbíróságra fogok kerülni, azonnali statárium van. Utána mondta, hogy „Imádkozzon, hogy ebből a harcból, ami most következik, ne kerüljön ki élve, mert súlyos következménye lesz a hadbíróságon a tettének!”
Amikor visszamentem a szakaszhoz, rögtön azt kérdezték, mint mondott a zászlós úr. Amikor elmondtam a szakasz előtt, hogy mit mondott, azt mondta egy debreceni fiú: „Ezen ne búsulj, mert harc közben vagy te, vagy én le fogjuk lőni, és nem fog tudni feljelenteni.
A terv szerint a hatalmas előkészítés meg is történt, a magyar csapatoknak el volt rendelve, hogy mikor kell indulni.
A tervismertetés után ugyanúgy folyt a végrehajtás. Másnap hajnalban előkészítés után 6 hadosztály 5 magyar és egy német indult támadásba a szovjet állások ellen. Ezeket tartalékként követte 2 páncélos hadosztály. Egy magyar, amihez én is tartoztam, és egy német hadosztály.
Csakhogy a szovjet hírszerzés ezt a tervet már ismerte, valahonnan megtudta, és az első megerősített állásokból még akkor éjjel kivonta a csapatait, jóval hátrébb vitte, egy szintén megerősített állásba.
A távolság és a terep ismert volt előttük. Amikor a magyar csapatok már közeledtek a volt szovjet álláshoz, olyan tüzet zúdítottak a magyarokra, hogy az első magyar csapatok teljesen megsemmisültek (géppuskával, ágyúval lőttek).
Mi másnap délután érkeztünk a szovjet állások elé. Megdöbbenve láttuk, hogy a lapos domboldalon rengeteg magyar katona halva fekszik, mint a tarlón a búzakévék. Amikor megdöbbenve egymás között tárgyaltuk ezt az eseményt, meghallotta a százados úr, és azt mondta, hogy „Alusznak a gyerekek!”
Ezután a magyar hadvezetőség elrendelte a visszavonulást. Elrendelte a védekezésre való berendezkedést.
A mi századunk is megkapta a védvonalát, amely bunkerekből és előtte futó árokból állott.
Ebben a védő állásban 1 hónapot töltöttünk el, borzaszó rossz körülmények között. Az élelem is kevés volt, a víz is olyan kevés, hogy fejenként naponta 4 dl-t adtak. Ebből semmire sem jutott (mosdás, stb.) csak a szomjoltásra. A csajkát is fűvel töröltük ki.
A bunker sorunk és a századparancsnoki bunkersor között tábori telefon volt kiépítve. Ezen a telefonon kaptam én személyesen egy parancsot, hogy válasszak ki a szakaszból 10 erős embert, menjünk a mögöttünk lévő fasoron végig, ott van lerakva 2 kocsi akna lőszer, amit szállítsunk be vállon a védővonalba. A lőszer akna gránátokból állt, faládákba csomagolva, minden ládában 10 db, egyenként 4 kg, plusz a láda kb. 10 kg ezen kívül. Ezt kellett vállon vinni a védővonalba. Minden embernek feladtam egy-egy ládát, hogy vigye a hátán. Nagyobb távolságokat hagytam az emberek között. Amikor már mind a 10 ember elment, én is felvettem 1 ládát és vittem. Kb. félúton voltam a ládával, amikor megszólalt a hadnagy úr, aki az I. szakasz parancsnoka volt, hogy álljak meg, tegyem le a ládát. Azt mondta, hogy magát nem azért küldték ide, hogy cipekedjen, hanem, hogy parancsoljon. Erre és azt mondtam, hogy én nem tudom elnézni, hogy előttem cipekednek az emberek, én meg sétáljak utánuk. Erre azt kérdezte, a hadnagy úr, hogy – Maga kommunista? Én azt mondtam, nem vagyok! Utána folytattuk a ládák beszállítását. Kb. 1 hónapot töltöttünk ebben a védvonalban (kb. szeptember-október), amikor elrendelte a hadvezetőség, hogy váltsanak le bennünket és készítsük el a téli szállást.
Amikor kivontak bennünket a védőállásból, vonultunk volna a szakasszal, az eső esett szép csendesen. Mellém lépett a zászlós úr, aki a védelemben nem vett részt, nem láttuk ott a harcban. Azt mondta, hogy 1 hónap alatt sokat gondolkodott, és úgy döntött, hogy nem jelent fel, van mindenkinek elég baja.
A közeli községen jelölték ki a téli szállásunkat. Jókora nagy község volt, de minden ház szalmafedeles volt benne. Az a ház, ahova az én rajomat irányították, 2 szobás volt, az egyik szobát elfoglalta az én rajom (8 ember), a másik szobába vonultak a háziak. A parancsnokság azonban elrendelte, hogy onnan is költözzenek ki a lakók, mert a katonákkal nem lehetnek egy fedél alatt a civilek.
A falu egy kis utcájára költöztették össze az egész falu lakóit. Volt olyan ház, ahol 15 család is lakott együtt. Mikor mi beköltöztünk a lakásba, az asszonynak 20 szép libája volt. Tízet rögtön nekünk ajándékozott azzal a kéréssel, hogy védjük meg a másik 10 libát, hogy ne vigyék el tőlük. De még aznap az összes libát elvitték a többi katonák, nekünk 2 db-ot hagytak. Azt mi meg is ettük, volt köztünk egy szakács is, megcsinálta paprikásan. Megkínáltuk a háziasszonyt is, de az kiköpte, azt mondta, nem jó, ő nem így szokta főzni.
Az udvar alsó végében volt egy ugyanilyen ház, oda egy másik raj költözött be. A házak mellé ásnunk kellett egy nagy gödröt, ahol a gépkocsikat tároltuk, hogy a tél ellen védve legyen. A tetejét szalmával fedtük, hogy védve legyen a hótól. A faanyagot a közeli erdőből vágtuk ki és hordtuk be, abból készítettük a fedelet. A gépkocsi motorját állandóan járatni kellett, mert ha gyorsan szükség volt rá, nehezen indult be.
Ez időben jött el a karácsony. Előtte már kihirdette a parancsokság, hogy tábori postán mindenki kérhet 1 kg-os csomagot karácsonyra. 1 kg-nál nem lehetett több, mert a posta nem veszi fel. Én a rajparancsnok társammal megegyeztem, hogy ő kér 1 kg kolbászt, én pedig kérek egy liter pálinkát. A csomagok meg is érkeztek időben, karácsonyra. A Dreher Magyar Sörgyár Igazgatója minden katona részére küldött egy fél liter dugaszolt barackpálinkát. A csomagokat mindenki felbontotta és elfogyasztotta a magáét.
Felbontottuk a csomagokat. Én sajnos nem néztem meg a kis papírt, amit a csomagba tettek, hogy „Vigyázz, mert 96o-os tiszta szesz!” (ebből két liter rendes pálinkát lehetett volna csinálni.) Amikor meghúztam az üveget, jó nagyot kortyoltam belőle, nagyon rosszul lettem tőle, rögtön letettem. Utána láttam meg a papírt, hogy mi volt ráírva.
Ünnep után a Budapesti Pezsgőgyár minden 5 ember részére küldött 1 üveg pezsgőt.
A téli szálláson, amit berendeztünk január 13-ig tartózkodtunk. Utána kezdődött meg a nagy visszavonulás.
Január 13-án riadóztatták a rajomat. A gépkocsik kivittek oda, ahol támadtak a szovjet csapatok. A gépkocsiról leszálltunk, a gépkocsik otthagytak bennünket, elmentek hátra, védett helyekre.
2 nap 2 éjjel voltunk kint a terepen, -45o-os hidegben, futóárkokban. Ott fagyott meg a lábam is a térdig érő hóban. Amikor 2 nap múlva bementünk egy meleg lakásba, és kezdett kiolvadni a lábam, olyan fájdalmat éreztem, hogy azt elmondani nem lehet. A bakancsot lehúzni nem lehetett, mert akkor a fagyott rész lejött volna. A bakancsra ezért egy szalmacsizmát készítettem, amit ráhúztam a bakancsra.
Ekkor indítottak el bennünket gyalog a gépkocsihoz, ahol azokat tárolták, 2 napig és 2 éjszaka gyalogoltunk, amíg el értük a gépkocsikat. Ekkor már több napja nem ettünk semmit, éhen-szomjan voltunk.
Abban a faluban, ahol a gépkocsik voltak, már olyan házak voltak, ahol tűzhelyek is voltak. A hadosztálynak ott volt egy hatalmas verme, amiben krumplit tároltak. Ebből mi katonák loptunk, azt megsütöttük, jól bevacsoráztunk, és meleg helyen kialudtuk magunkat.
Másnap a századparancsnok ismertette az útitervet, azt mondta, gépkocsi-karavánban indulunk el este. Megjelölt a térképen egy falut, hogy ha reggelig elérjük azt a falut, akkor kijutunk az oroszok általi bekerítésből. De hajnalban azt vettük észre, hogy megállt az oszlop, és ahogy kinéztünk a ponyva alól, láttuk, hogy a távolból szovjet harci oszlopok jöttek szembe, és erősen lőni kezdték a mi oszlopunkat. Már a gépkocsijainkban rengeteg halott lett, a másik rajparancsnok társammal a gépkocsik dupla kerekei mellé feküdtünk le, ahová nem hatolt át a lövedék.
Távolabbról követett bennünket egy tüzér hadosztály, szintén gépkocsival. Azok akkor értek oda, amikor a mi oszlopunk már majdnem megsemmisült. Egy gépkocsiból kiszállt egy tüzér százados, akinek térkép volt az oldalán. Azt mondta – Emberek, aki él még, jöjjön utánam! Térkép szerint lenni kell itt nem messze egy folyómedernek, ahol a lövések ellen védve leszünk. Jó barátommal, a másik rajparancsnokkal egymás mellett indultunk el. A barátom lövés által úgy esett el a hóban, hogy egy jajszót nem mondott, én észre sem vettem.
Amikor kiértünk egy védett helyre, összeszámolt a százados bennünket, 130-an voltunk. Vegyesen tüzérek, páncélosok.
Rögtön keresni kezdtem a barátomat, de már nem találtam.
A folyó mederben egész nap gyalogoltunk a térdig érő hóban. Azt mondta a tüzér százados, útközben, hogy ő sem tudja, hogy hova megyünk, lehet, hogy hadifogságban fogunk kikötni. Estefelé volt már az idő, amikor a folyó mellett elértünk egy falut. Ott az emberek szétszéledtek a házakhoz melegedni, mert borzalmas idő volt.
A mi századunkból 2-en voltunk ott. Ahogy mentünk az utcán, megláttuk, hogy a kis főtéren magas rangú nemet tisztek tárgyalnak. Megismertük köztük a mi hadosztály-parancsnokunkat is, vitéz Horváth Ferenc vezérőrnagy urat. Mondtam a társamnak, Sanyinak, eredj közelebb hozzájuk (mert ő tudott németül). Kihallgatta a beszédjüket. H. F. vezérőrnagy reszketett a hidegtől és a félelemtől is. Egy német tábornok a kezébe adott egy üveg pálinkát és mondta neki, hogy „Igyál, ne reszkess!”. Elmondta a német tábornok a többiek előtt, hogy a következő falunál áll 12 tigris páncélos, amelyek a német haderő legerősebb fegyvere voltak. Mögöttük egy tehergépkocsi, amin a kiszolgáló személyzet tartózkodott.
„Hajnalban ez az oszlop elindul és kitörünk a gyűrűből!” - mondta ez a tábornok. Dobos Sanyi elmondta ezt, hogy mint tárgyaltak. Azt is mondta, ha csak lehet, valahogy mi is jussunk fel a tehergépkocsira, hogy velük együtt mi is kitörhessünk. Rögtön el is indultunk tehát gyalog a szomszéd faluba. Ott bementünk egy házba, hogy egy kicsit melegedjünk. Ott annyian voltak zsidó munkaszolgálatosok és magyar katonák, hogy mi már alig tudtunk bepréselődni. Ott megismert engem egy zsidó munkaszolgálatos, aki Ungváron a rajomban szolgált. Azt mondta, hogy Tizedes úr, üljön le, igyon egy kávét. Reggelre itt lesznek az oroszok, és megyünk hadifogságba. De Dobos Sanyi azt mondta nekem – Ne hallgass te senkire, gyere velem!
Nem is hallgattam, eljutottunk a német tehergépkocsihoz, ahol a német katonák betakarózva aludtak.
Elbújtunk a ponyva alá, a német katonák zavartak volna le a kocsiról, de nem mentünk.
Lefeküdtünk mi is a kocsin, úgy tettünk mi is, mintha aludnánk pedig dehogy aludtunk.
Hajnalban megmozdult a menet, elindultak a páncél tigrisek, utána a mi kocsink is. A következő kis város utcáján, ahol áthaladtunk, a tigris páncélosok mindent letapostak. Az orosz katonák bemenekültek a házakba a páncélosok elől. Amikor elhagytuk a várost, a németek kijelentették, hogy – a gyűrűből kitörtünk, szálljunk le a kocsiról, mert most már nem mehetünk velük!
Újra megindultunk ketten gyalog a barátommal Nyugat felé. Utolért bennünket egy páncéltörő szakaszbeli kis teherautó egy páncéltörő ágyúval. Leállítottuk őket kérve, hogy vegyenek fel bennünket. De annyian voltak rajta, hogy egy tűt sem lehetett leejteni közéjük. Dobos Sanyi, csak felmászott, hiába nem akarták engedni. Én pedig az ágyú szárnyán feküdtem és úgy mentünk egy jó darabig. Egy helyen megálltunk, azt mondták, szálljunk le, mert már nem mehetünk velük. Újra megindultunk ketten, gyalog a barátommal Nyugat felé.
Teljesen este lett, amire beértünk Novioszkol városba. Ahogy beértünk, valami konyha után érdeklődtünk, mert olyan éhesek voltunk. Megmutatták a civilek, hogy hol van a tábori konyha, egy udvarban volt, de már akkor kiosztották a vacsorát. Egy öreg magyar tiszthelyettes volt a konyhafőnök, kértem, hogy adjon valami ennivalót, mert már 2 napja nem ettem semmit, azt mondta az öreg – Van itt egy kis maradék, fiúk, azt odaadom nektek! Telerakta a csajkánkat élelemmel és akkor megkérdezte, Jóllaktatok? Ha szállást kerestek, menjetek ki a város szélére, ott talán még találtok helyet, mert itt a város központja már dugig van visszavonuló katonákkal.
Találtunk is egy kis házat, ahol meleg volt, és azt mondta, hogy ott meghálhatunk. Ketten voltak a tíz éves fiával, a férje a fronton volt. Azt kérte csak, hogy adjunk neki cigarettát, mert idegsokkot kapott a fiú és rákapott a cigarettára. Dobos Sanyi nem dohányzott, ezért én adtam neki egy dobozzal.
Amikor bementünk abba a kis házba, a háziasszony jóindulattal volt irántunk. Meleget csinált a házba, és a kisfiát kiküldte szalmáért, hogy hozzon alánk szalmát. Utána azt mondta, feküdjünk le, pihenjük ki magunkat. Éjféltájt bejött az asszony hozzánk, mondta, hogy német katonák dörömbölnek az ajtónk, hogy nyissa ki. Kérdezte Sanyit, hogy kinyissa-e? Sanyi azt mondta, hogy nyissa ki, mert úgyis betörnék az ajtót.
Be is jöttek kb. 5-6-an voltak a német katonák. Szó nélkül azok is lefeküdtek a szalmára pihenni. Jóval hajnal előtt el is mentek.
Amikor mi felébredtünk, már teljesen világos nappal volt. Amikor kinéztünk az ablakon, azt láttuk, hogy két magyar kakastollas csendőr áll a járdán.
Egyik be is jött, hogy öltözzünk fel, mert be fognak kísérni. A másik, aki kint volt, beszólt, hogy van-e ott valaki? Mondta, hogy van bizony, mégpedig 2 tizedes. Kísérd ki őket! Én mondtam neki, hogy hova akar kísérni, nem látja, hogy milyen a lábam? Azt mondta, hogy nekik az a parancs, hogy minden elszéledt katonát összeszedjenek. Maguk elé vettek és kísértek a járdán. Útközben elmondta, hogy őket a magyar hadvezetés küldte ki, hogy szedjék össze a szétszéledt hadsereget, hogy bevethessék újra a harcba. Amikor elértünk a főtér elé, ott meg kellett állni, mert előttünk keresztbe gépkocsi konvoj ment. Ekkor előttünk ment el lassan egy magyar páncéltörő gépkocsi. A bennülő főhadnagy megismert a parolinról, hogy hozzájuk tartoztunk. Kiszólt az ablakon, hogy ugorjunk fel a gépkocsira. Abban a pillanatban fel is ugrottunk mind a ketten az alacsony gépkocsira. A csendőrök szájtátva ottmaradtak. Menet közben a főhadnagy hátraszólt – mert üres páncéltörő rekeszek voltak felpakolva a gépkocsira – Nyissátok ki, valamelyikben csokoládé van. Kinyitottunk is egy párat, és találtunk benne olyat, ami tele volt csokoládéval.
Így robogott velünk a gépkocsi egész nap, délután értünk arra a helyre, ahol a zászlóaljtörzs tanyázott. Ez a hely a harcvonaltól kb. 150 km-re volt.
A zászlóaljtörzsnél azok foglaltak helyet, akik a harcban nem vettek részt. Ide menekítették őket, ahol „biztonságban” voltak.
Itt voltak még a gépkocsi javítók, a gumiabroncs javítók, gépkocsivezetők és egyéb más szakmák követői.
Ugyanitt tanyázott a zászlóalj orvosa is. Amikor leszálltunk a gépkocsiról, én egyenest az orvosit kerestem fel. Amikor kibontotta a lábamat, megnézte, azt mondta, hogy ő nem tudja megműteni, beutal Belgorodba a tábori kórházba. Katonai gépkocsival be is vitetett ide, ott fel is vettek. Itt szalmán feküdtek a sebesültek, ágy egy sem volt a teremben. Az orvos azt mondta, hogy másnap megműtik a lábam, ha lesz rá idő.
Hajnalban bejött a kórház parancsnoka a terembe, egy orvos őrnagy. Kijelentette, hogy aki tud menni a saját lábán, menjen ki az utcára, a szánokhoz, és szálljunk fel.
Egy magyar vonatosztály várakozik ránk az állomáson, és oda fognak vinni. A bent maradt sebesültek jajveszékeltek (akik nem tudtak menni), hogy velük mi lesz. Azt mondta a kórház parancsnoka, hogy majd a szovjet orvosok kezelésbe veszik őket.
Azt mondta az őrnagy, hogy szálljunk fel azonnal a szánokra és indul a vasútállomásra. A fogatok vágtában vittek a vasútállomásra, mert a város szélét már lőtték a szovjetek.
Mikor kiértünk az állomásra, betereltek bennünket tehervagonokba, amelyben semmi fekhely nem volt, csak a pucér vagon.
A vonat azonnal elindult, azt mondta egy ápoló, aki bejött velünk, hogy Harkovban kiraknak, és ott kórházba kerülünk. Ebből semmi sem lett, mert alighogy megállt a vonat Harkovban, már ment is tovább.
Akkor azt mondta az ápoló, majd Kijevben fognak kirakni. Onnan is ment a vonat tovább, ott sem raktak ki.
Így érkeztünk hosszú idő után Lembergbe. Itt földalatti állomás volt, ahol már vártak bennünket német vöröskeresztes járművek. A járművek bevittek egy óriási kórházba, ami épület régen az Osztrák-Magyar Monarchia katonai bázisa volt. Ott a németek kijelöltek egy termet, ami tele volt emeletes ágyakkal, itt szállásoltak el bennünket. Kb. 150-en voltunk. Másnap vittek bennünket szakaszonként a fürdőbe. Levetették rólunk a több hónapja rajtunk lévő alsóneműt. El is vitték nyomban. A fürdőből a hátukon vittek el bennünket a katonák a raktárba, ahol kaptunk tiszta alsóneműt és felsőruházatot. Utána bevezettek egy nagy étterembe, ahol a hosszú asztalok voltak megterítve, és itt helyet foglaltunk az asztaloknál. Megjegyzem még, hogy ez a kórház tele volt német sebesültekkel, akiket repülővel és egyéb járművekkel hoztak oda. Többek között a sztálingrádi sebesülteket is ide hozták. Akkoriban esett el Sztálingrád. Minden percben mondták be magyarul, hogy „Meghaltak, hogy Németország tovább éljen!”
A vacsora abból állt, hogy adtak egy csésze teát és egy darab kenyeret vajjal megkenve. Vacsora közben bejött a terembe egy magas rangú katonai küldöttség. Lehordtak bennünket a világon mindennek, hogy hazaárulók vagyunk, amiért megszöktünk a frontról. Mondták, hogy ha ők hamarabb érkeztek volna, visszaküldtek volna bennünket oda, ahonnan megszöktünk. De már nem tehetnek semmit, mert a német bajtársak elkészítették a papírokat, amivel haza fogunk menni.
Másnap reggel a vöröskeresztesek ki is vittek az állomásra, ahol személyvagonokba szálltunk be. Így jutottunk el Lavocsni-ba, oda még bejöttek ellenőrző katonák. Az olyanokat kiszedték közülünk, akiket látták, hogy vissza lehet vinni, harcolni. Utána átment a vonat a Vereckei szoroson, és Debrecenig meg sem ált. Debrecenbe bevittek minket egy nagy kórházba, ott az ápolónők felvették az adatokat rólunk, utána ott is a fürdőbe vittek. Lenyírták a hajunkat és az összes szőrzetünket. Fürdés után kétfelé osztották a sebesülteket. Egyik felét Zalaegerszeg tábori kórházba, másik részüket Komáromba, tábori kórházba.
Én Komáromba kerültem. Észak Komáromban egy reál gimnáziumban volt berendezve a tábori kórház, oda is vöröskeresztesek vittek. A kórházban rendes körülmények között ágyakban helyeztek el bennünket. Másnap reggel vitték a műtőbe, akit műteni kellett. Ott a sebész katonaorvos levágta a katonáknak vagy a kezét vagy a lábát, lábujját stb. Egy vödörbe dobálta be a csonkolt részeket. A műtét után a nővérek bekötözték a sebeket, sorban ültünk a teremben. Az én lábamról a műtétnél leszedték a fagyott részt a csontig. Bekötözték és utána minden nap menni kellett kötözésre.
A kórházban már jól éreztük magunkat, mert jó meleg volt és rendes ágyon aludtunk. Élelemmel is elláttak – úgy-ahogy.
Pár nap múlva a kórházat bezárták, attól féltek, hogy járvány fog kitörni. Egy ember meghalt sebtífuszban. Még a pap is bennmaradt, annak sem lehetett kimenni.
Innen lehetett írni a hozzátartozóknak levelet, megírtam, hogy hol vagyok, de ekkor már nem lehetett bejönni a kórházba. De ezt Jóska bátyám nem tudta, már eljött meglátogatni. Mikor eljött, nem engedték be, csak az ablakon keresztül tudtunk beszélni.
A kórházban egy őrmester a nálunk lévő hadi német márkát beváltotta magyar pengőre. 1,50 márkát kellett adni egy magyar pengőért. A harctéren sok német márkát hordott a szél, de nem nyúltunk hozzá, mert nem gondoltuk, hogy hazajutunk – értéktelennek tartottuk. A kórházban mindet beváltották volna.
Több, mint egy hónap kezelés után bejött egy magas rangú katonai orvosi küldöttség. Megnézték a sebet a lábamon, és azt kérdezte az egyik, hogy van-e orvos otthon a faluban. Azt hazudtam, hogy van, mert tudtam, hogy azért kérdi, hogy haza akarnak küldeni. Erre azt mondta, hogy hazaküldenek 4 heti szabadságra, csak kezeltessem az orvossal, és 4 hét után vonuljak be abba a budapesti laktanyába, ahonnan kimentünk a frontra.
4 hét után, amikor lejárt a szabadság engedély, el is mentem Budapestre jelentkezni. Együtt utaztunk Pestig Kovács Betyuval. Én ottmaradtam Budapesten, ő pedig elment Győrbe, ahol szolgált. Mikor elváltunk egymástól, megöleltünk egymást. Könnyezve mondta Betyu, hogy testvér, sosem látjuk többet egymást. Így is lett, ő egy székesfehérvári harcnál bennégett a harckocsiban.
A laktanyába érve jelentkeztem a régi századomnál, ahol állományba is vettek. Minden reggel elmentem az orvosi rendelőbe kötözésre 3 hétig. Többször is mondtam az orvosnak, hogy hagyjon leszerelni engem. Azt mondta, hogy szó sem lehet róla, mert ha elfertőzik a seb, akkor én biztosan be fogom perelni az államot.
3 hét után azt az orvost lecserélték, egy fiatal orvos jött helyette.
Annak is mondtam, hogy szereltessen le, mert a többieket már le is szerelték, akikkel együtt jöttem be a szovjetből.
Mikor mondtam a fiatal orvosnak, azt mondta, hogy semmi akadálya. Elém tett egy nyilatkozatot, hogy írjam alá, hogy a sebesülésemből kifolyólag semmi követelésem a továbbiakban nincs.
Másnap le is szereltem és katonai pályafutásom 1943. május végén – egyelőre – véget ért.”
Sajnos tovább már nem folytattuk az írást, pedig még évek voltak hátra a megpróbáltatásból. Ezután még többször behívták harcolni, végül a Dán határnál került angol fogságba, ahonnan 1946-ban szabadult.
A fogságból haza hozott egy kazettát, amit egy barátja készített ott a távolban. A kazetta tetején a magyar, a székely és a dán címerek vannak festve, az oldalán pedig a magyar Himnusz első négy sora van megjelenítve. Ebben a dobozban őrizte édesanyám évtizedeken keresztül a kitüntetéseket, a szabaduló levelet, gyerekkorunkban csak nagy ritkán volt szabad elővenni. Többször szerepelt kiállításokon, de amíg édesapám élt, mindig visszakértem.
Most végleg a Megyei Múzeumba került. Ott a helye.
A fotókért és történetért köszönet Tóth Máriának!
A történet és a képek a felhívásunkra érkeztek, melyet itt tekinthetsz meg.
