Édesanyám naplója két sűrűn teleírt füzetben maradt fenn: az első 1944 szeptemberétől 1945 húsvétjáig törtét eseményeket beszéli el, ezt adom most közre. A másik füzet az 1945 és 1946 júliusa között történteket, az inflációs idők leírását tartalmazza. A két időpont között nem születtek bejegyzések, vagy ha voltak is, azok elveszetek. Anyukám egy zentai kereskedő, Guelminó Ferenc leányaként született 1920-ban. 1942-ben a debreceni Nyári egyetemen ismerkedett meg későbbi férjével, édesapámmal, dr. Arató Istvánnal, akit a naplóban Pistiként említ. Ő a jogi egyetem elvégzése után Berlinben folytatott nemzetközi jogi tanulmányokat, a történet idején az Igazságügy-minisztérium törvényelőkészítő osztályán dolgozott. A napló Kőszegen íródott, apai nagyapám a kőszegi leánygimnázium igazgatója volt.
Kőszeg, 1945. jan. 4.
Már rég kellett volna naplómat elkezdeni, hiszen annyi minden történt velünk, annyi szomorúan érdekes dolog, mit azért lassan – részben – elfelejtünk.
Megpróbálom talán legutolsó zentai utamtól kezdve leírni.
Szeptember elején még itt voltam Kőszegen. Pistinek vissza kellett menni Pestre, mert az összes szabadságot visszavonták. Akkor már nyomott volt a hangulat. Az oroszok Vaskapunál benyomultak, elfoglalták Aradot, Temesvárt, Makónál voltak. Ekkor jelent meg az újsághír, hogy Bácskát több más megyével együtt hadi területté nyilvánították, és nagyon félő volt, hogy mint az erdélyi részen, itt sem lehet majd utazni. Gyorsan hát vonatra ültem, bármennyire is marasztaltak és féltettek is az utazástól, hogy még Apukával találkozhassak, és elhozzam a bombatámadások elől oda lementett holmimat.
Pestig jól utaztam. Otthon aludtam egyet, és másnap délután Pisti kikísért a Keletire. 17.30-kor kellett volna indulni a vonatnak, de még hajnali 6-kor is ott voltunk a pályaudvaron. Másodosztályú jeggyel a harmadik osztályon, félig a padon, félig a kofferomon ültem. Sok gyerek volt, egy szintén a kofferomon aludt, jól összerongálta a ruhám és a kabátom. Egy gazdasági iskolás tanuló ült mellettem egy ládán, azzal beszélgettünk. Közben kétszer zavarórepülés volt, teljes sötétség, aki cigarettázott, arra ideges emberek rászóltak. Végre megindultunk, és délre meg is érkeztünk Szabadkára. Épp aznap volt menetrend változás, és az állomáson senki nem tudta megmondani, hogy mikor megy a legközelebbi vonat Zentára. Szerencsére Szabadkáig minden baj nélkül eljutottunk. Akkoriban félős volt az utazás, a nappali vonatokat román repülők úgyszólván állandóan géppuskázták. Pisti is nagyon félve engedett útnak, azért is mentem az éjjelivel. Ez volt az utolsó úgynevezett gyorsvonat, utána már csak személyvonatok jártak. Az úton láttuk a megbombázott Ferencvárost, a sok vonat egymás mellett, a kiégett, összehorpadt olajfinomítók fantasztikusan összecsavarodott vezetékeit, kiégett és a légnyomástól felfordított vasúti kocsikat, egy lezuhant repülőgép roncsait és egy meggéppuskázott vonatot.
Egész éjjel legfeljebb 1 ½ órát aludtam. Szabadkán elraktam a táskám a ruhatárba, és elindultam a gőzfürdőbe. Hétköznap volt, azt hiszem, szerda délelőtt, és mégis minden üzlet zárva. Ez, mint később megtudtam, a bombatámadásoktól való félelem miatt volt. Szabadkát ekkor még csak egyszer bombázták, de az emberek annyira féltek, hogy délelőtt ki se nyitották az üzleteket, és már ha csak elhallgatott a rádió, karavánokban mentek ki a földekre. Ezt a félelmet meg lehet érteni, hiszen Szabadkán csupa földszintes ház van, minek az óvóhelye – ha ugyan egyáltalán van – nem sokat ér.
A fürdő szerencsére nyitva volt, és kicsit fel tudtam frissülni. Utána találkoztam az utcán a Petroviccsal, volt jogász kollégámmal, aki Oromon lakik, az már tudta a menetrendet, fél háromkor ment az egyetlen vonat. Mivel még volt időm, felmentem Ilushoz a városházára, ő aztán hazavitt ebédelni, majd ismét rohanhattunk az állomásra. Közben beszélgettünk. Náluk is jól megcsappant a család, Jenő és Géza, Gitta férje katonák voltak. Gittáék végre kaptak lakást, a Zoltiék volt lakását, mert Zoltit Újvidékre helyezték. Panni Gittánál lakott, hogy ne legyen egyedül. Nappal azért együtt voltak, együtt étkeztek, együtt rettegtek. Gitta második gyerekét várta, és a férje miatt is szörnyű ideges volt. Jenőnek is volt már külön garzon lakása, amit ő maga rendezett be, saját keresetéből. A vonatom ötkor végre tényleg elindult. Amikor Zentán leszálltam, aput ott találtam az állomáson, épp ki akart menni a tanyára. Kimondhatatlanul megörült, hogy hazajöttem, nem várt, de tele volt aggodalommal és tanácstalansággal, hogy mit tegyen a télikabátjainkkal. Épp aznap feladott egy sürgönyt emiatt Pestre is, meg Kőszegre is. Délelőtt be is csomagolta őket, aztán megint kicsomagolta. Félt feladni, mert már úgyis annyi minden elveszett a postán.
A tányérnapraforgót elkezdték csépelni, így az azonnal induló vonattal mindketten kimentünk. Gyönyörű meleg idő volt, mintha tudta volna, hogy búcsúzni megyek. Együtt körüljártunk mindent, megnéztük a marhákat, melyek a nyáron egy kicsit feljavultak, s mivel még nem jött a gép, leszedtünk egy kosár szöllőt. Egész sötét volt már, mire hozzáfogtak a csépléshez. Két viharlámpa világánál folyt le az egész. Én nagyon fáradt voltam, hamar elköszöntem és el is aludtam. Hajnalban már fel kellett kelni, ment a vonat Zentára. Otthon aztán következtek a látogatások, ebédfőzés, délután pedig egy jót fürödtünk a Tiszában. Gyönyörű idő volt, déli szél fújt és remek hullámok voltak. Másnap is lementem, de már akkor hűvös volt és egyedül is voltam, mert Ilonka nem akart lejönni. Apuval sokat beszélgettünk, de arra, hogy hamarosan bejönnek az oroszok, nem is gondoltunk. Ő szegény nagyon tanácstalan volt a föld miatt is. Nem tudta, hogy hogyan adja ki, haszonbérbe, harmadából vagy kommendációba? Ez a kérdés függőben is maradt. Pár nap múlva aztán jól megpakkolva visszautaztam. Ez is elég sokáig tartott, este 8 helyett 11-kor indultunk, és másnap du. ½ 3-kor értem haza, egy pár csirkével a kosaramban.
Egy-két hét múlva jött a rendelet, hogy több mindenfélét szabad a vonaton igazolvány nélkül szállítani. Haza is utaztam, ezúttal nem olyan váratlanul, mert előre jeleztem szándékomat. Apuval a vonaton találkoztam, Karjadról utazott haza. Ekkor már sokkal rosszabb volt a helyzet. Az oroszok elfoglalták Makót, egyes rémhírek szerint Szegedre is bementek, de azt mondták, hogy a mieink nagy erőket hoztak, és vissza fogják nyomni őket. Zenta képe egész megváltozott. Az iskolákat bezárták, oda munkaszolgálatos székelyek jöttek kis székely kocsikkal és hegyi lovakkal. Az emberek komolyak voltak, elkészülve a legrosszabbra, de azért mégis a jobbat remélve. Az anyaországiak már nagyrészben elmentek, az állomás állandóan tele volt óriási ládákkal, csomagokkal. Az idősebbek már nem reméltek, de a fiatalság még nagyon bízott. Apus és a rokonságban mindenki azt mondta, hogy bármi történjék, ő marad. Nem akarták otthagyni a házat, a földet és anyuka sírját a temetőben. A földet nem tudta kiadni, mert a bizonytalan helyzetre való tekintettel senki sem akarta magát lekötni. Végül mégis Orbánéknak adtuk, ők ismét elvállalták azt is, hogy tömnek nekem libát, hogy majd felvihessem Pestre. (Vajjon hol van azóta mindaz?)
Mindössze egy napot voltam otthon, akkor jött Pisti sürgönye. „Azonnal indulj Szabadka felé!” Nem tudtuk elképzelni, hogy miért? Talán ismét jönnek előre az oroszok? Zentán már lehetett hallani a makói ágyúzást, de Szegedre még rendesen ment a vonat. Amit tudtam, összecsomagoltam sok mindent, így füstölt húst és szalonnát. Nem tudtunk már beszerezni, de vittem lisztet, grízt, zsírt, cukrot, vásznat és Apu télikabátját! A két nagy koffert feladtuk személypoggyásznak, én csak két kosarat vittem, két pár csirkével. Apunak meg mondtam, hogy minden esetre vigyenek ki a tanyára egyet-mást. Reggel meg beállított az öreg Franci néni, hogy nem mehetne-e ő ki a tanyára? A családból se a nagymama, se más nem akart sehová sem menni. Hát, ha ő ott biztonságosabban érzi magát, csak menjen. Apu azt hagyta meg, hogy ha többet nem találkoznánk az életben, ő meghalna, emeltessünk kettőjüknek egy szép síremléket a temetőben, ha másként nem, adjunk el egy hold földet. Az egyik télikabátját pedig ideadta, nem is tudom, miért? Pedig még én kérdeztem, hogy nem akar-e valamit felküldeni? Talán arra gondoltam, hogy ha mégis menekülnie kell, legyen ott valamije. Ő nagyon nehezen búcsúzott el tőlem. Esett az eső is, mintegy aláhúzva a búcsú jellegét, de én bizakodó voltam és – mint legtöbb ilyen alkalomkor – nem tudtam könnyekig meghatódni. Úgy búcsúztunk el, hogy a viszont látásra. Azóta nem láttuk még viszont egymást. Egy levelet írtam még utána, azt is abban a reményben, hogy még haza mehetek. Apu is írt egyszer. Később a kosarakat akartam hazaküldeni, de már nem lehetett.
Egy hétre rá bementek az oroszok Zentára. Ezt is csak úgy hallottuk, a rádió még azt mondta, hogy a Tisza keleti partjánál megállították a bolsevistákat. Ilonka hozta a hírt, ők mindannyian eljöttek, apukája legutoljára. Mint mindenhol, ott is először elvonult a katonaság, elment az utolsó vonat, és akkor kihirdették, hogy mindenki menjen, ahova tud, mert jön az orosz. Ő is gyalog ment Topolyáig, ahonnan még kapott vonatot. Semmi biztosat azóta nem tudtak mondani. Állítólag Zentánál nem voltak harcok, de egy része a városnak égett. Ludajics ügyvéd lett a polgármester, és Halász rőfös a helyettese. Ott nem is annyira az oroszok voltak, mint szerb partizánok. Hogy valójában hogy volt, ki él, vagy ki nem, nem tudjuk. Csak remélem és kérem az Istent, hogy édesapámmal viszontláthassuk egymást.
A feladott csomagok közül csak az egyik érkezett meg, de az egyik oldala felhasítva. Szerencsére nem sok hiányzott belőle, csak egy vászonkabát és egy csomag cukor. A másik, apuka kabátjával és egy zsák liszttel nyomtalanul eltűnt. Valaki elemelhette, hiszen az állomásokon akkora halom csomagok voltak, sokszor teljesen őrizet nélkül, hogy akárki elemelhette. Még csak pénzt sem kaptunk érte, mert mikor már megkaphattuk volna, nem értünk rá kérni, el kellett jönni Pestről.
Az oroszok pedig jöttek előre. Elfoglalták Szegedet, Szabadkát, egész Szolnokig jöttek. Ott egy kicsit feltartották őket. Szegény Szolnok sokszor gazdát cserélt. Egyszer oroszok voltak bent, egyszer magyarok. Majd az oroszok Szolnoktól előre törtek, egész Kecskemétig. Itt is megállították őket egy kicsit.
Eközben történt a nagy fordulat. Mi aznap éppen kirándulni voltunk – október 15. volt, vasárnap – mikor este jövünk haza, halljuk a házmestertől, hogy Horthy kiáltványt intézett a néphez a rádióban, melyben a további harcot céltalannak látja. A németek nem tudnak, de nem is igen akarnak segíteni, ezért megkötötték a fegyverszünetet.
Szaladunk a rádióhoz: német katonaindulókat játszanak. Itt valami nem stimmel, mondtuk. Később hallottuk aztán, hogy a Nyilaskeresztes párt és a Keleti bajtársi szövetség a németek segítségével átvették a hatalmat. Elhangzott Szálasi hadparancsa a harcoló nemzethez, különböző kiáltványok, melyeknek az volt a lényege, hogy Horthy Miklós elárulta az országot, a németek a volt áruló kormányt nem segíthették, de majd most! mert minden segítséget megadnak neki. A kormányzót zsidóbérenc hazaárulónak nevezték, amit aztán később, úgy látszik jóvá akartak tenni, mert felolvastak egy kiáltványt, melyben Horthy M. önszántából lemond kormányzói tisztségéről, nem érezve magát elég erősnek az ország vezetésére.
Mindez hihetetlen gyorsasággal, és látszólag egész simán ment. A fegyverszüneti kiáltvány után egy órával a németek és nyilasok elfoglalták a rádiót. Az egész fegyverszünetet legtöbben felháborodással vagy dermedten vették tudomásul. Az egyik laktanyában a tiszt úgy közölte a legénységgel, hogy előbb összetörte előttük Horthy berámázott képét. Budapesten azt lehet mondani, hogy teljes nyugalom volt.
Mi nem tudtuk, hogy örüljünk-e az egésznek? Azért mégis inkább örültünk, mert úgy látszott, hogy megmenekülünk a bolsik megszállásától. Minden attól függ, hogy a német tényleg tud-e akkora erőt kifejteni, hogy feltartóztathassák a bolsevistákat. Nagyon féltünk azonban, hogy már késő, hamarabb kellett volna. Budapesten csend és rend volt, de hogy vidéken mi van, azt nem tudhattuk. Később megtudtuk, hogy nem sokan mentek át, kivéve Miklós Bélát és Veres Jánost, de hogy azoknak mennyi emberük volt, azt még most sem tudjuk.
Az emberek nem tudtak másról beszélni, mint erről. De nem is igen beszélhettek, mert tilos volt minden csoportosulás, bezárták az összes szórakozó helyeket és este nem volt szabad az utcán járni. Mindez azonban csak két napig tartott, aztán ment minden simán tovább, mintha semmi sem történt volna.
Október 16-án felmentünk Pistivel a Sashegyre, oda, ahol a légvédelmi tüzérség volt. Gyönyörű őszi délelőtt volt, az egész város fürdött a napfényben – és légiriadó. Már nem féltünk annyira a riadóktól, mert legtöbbször nem erre jártak. Érdekes volt fentről figyelni, ahogy kihal a város, a kis játéknak tetsző 61-es villamosok megállnak, és a kis hangya emberek sietnek be a házakba. Aztán csend és nyugalom, csak néha robog végig a Gömbös Gy. úton (a mai Alkotás utcán) egy-egy katonai motorkerékpár. Légiriadó elmúlt, a hangyák ismét előjöttek, felszálltak a villamosokra és mindenki végezte a dolgát tovább. Sehol egy lövés, sehol semmi rendellenesség.
Megalakult az új kormány, sokkal rendesebb, mint amit vártunk. Most azt vártuk, hogy általános mozgósítás következik, hiszen minden erőt harcba kell vetni, a németek majd adnak fegyvert, amennyi kell. Ehelyett megjelent az országépítés első terve. Tökéletesen zagyva és rendezetlen valami. Másnap aztán megjelent a javított kiadás, most már elfogadható formában. Ez jellemezte általában az egészet. Amit egyik nap kiadtak, azt másnap helyesbítették, vagy visszavonták. Látszott rajtuk, hogy akarnak, égnek a cselekvési vágytól, csak még maguk sem tudják, hogyan is csinálják? Az utcán egyszerre rengeteg nyilas karszalagos ember jelent meg. Honnan vették azt a sok karszalagot, nem tudom. A gyárak és hivatalos épületek előtt nyilasok álltak őrt. Még a katonákon is volt karszalag, már aki párttag volt. Ezek mind egyszerű, de rendes emberek voltak. Még akivel én beszéltem – igaz, hogy nem sokkal – az mind rendkívül udvarias és szimpatikus ember volt.
Hosszú, szép ősz volt, enyhe idő, ami nagy szerencse volt, mert fűtőanyag mindenütt csak egész minimális volt. November elsején virágot vittünk a nagymamának, a zentai temető helyett is. Utána felmentünk a hegyekbe. Gyönyörű volt ősszel az erdő, aranysárga, zizegő levélszőnyegen gázoltunk szokott helyünkig, a Csillebércig és a Frankhegyen lévő vendéglőig. Érdekes, hogy milyen nehezen találtuk meg azt a vendéglőt, olyan eldugott helyen van, és az utak olyan rosszul vannak jelölve. Ott aztán meghívtak bennünket egy hét múlva disznótoros ebédre. Már egész sötét volt, mire hazaértünk.
Pár nap múlva én épp hazaérkeztem, a lakás a feje tetején, és egyszer csak csöngetnek. Ki van az ajtóban, Pista bácsi Debrecenből. Szegények az utolsó percben menekültek, mikor az oroszok már lőtték a várost. Nagyon sok mindenen mentek keresztül, kétszer kibombázták őket, ami aztán teljesen tönkre tette az idegeiket. Debrecenből két kofferral előbb egy kis faluba mentek, majd mikor az oroszok oda is közel értek, feljöttek Pestre.
Ott egy unokahúgánál laktak, egy özvegyasszonynál a Rózsadombon. Egy hete voltak már Pesten, de Elza néni még sehova sem mert kimenni, annyira retteg a bombázástól. Aznap nálunk erős géppuskázás hallatszott, és rengeteg gép röpködött a fejünk felett. Pista bácsi szegény mindég megriadt. Hiába, aki már egyszer túlesett a bombázás borzalmain, az állandóan retteg. Adtam neki egy csomó kenyér váltójegyet, mert nem kaptak jegyeket, mást sajnos nem tudtam adni. Azt mondta, hogy el vannak látva, mert az unokahúga a gázgyárban van a gazdasági hivatalban, és onnan tud egyet-mást beszerezni.
Délután Pisti nagyon soká jött haza a hivatalból. Ez többször előfordult már a zsúfolt villamosok miatt, legtöbbször pedig valami miatt leálltak az összes villamosok, és gyalog kellett hazajönnie. Ezért nem is nyugtalankodtam. Végre mikor megérkezik, mondja, hogy felrobbant a Margit-híd. Nagyon könnyen ő is rajta lehetett volna, csak mivel krumplit hozott a hivatalból, nem arra jött. A legnagyobb forgalom közepette történt a szerencsétlenség, melynek még máig sem tudjuk, hogy mi volt az igazi oka. Akkoriban szerelték fel a robbanóanyagokat a Margit hídra, épp aznap. Valami rövidzárlat keletkezhetett, hogy a Margit híd pesti oldala felrobbant. A pillérek eltörtek a középen, és a rengeteg zsúfolt villamos és autó beleesett a vízbe. Bizonyára rengetegen meghaltak, hiszen azokból a villamosokból nemigen lehetett kiugrani, annyira zsúfoltak voltak.
A Beszkártról is lehetne egy külön fejezetet írni. Sokkal kevesebb villamos járt mint azelőtt, sokat leállítottak, állítólag azért, mert máshonnan jött az áram, és az nem bírta el. Ennélfogva annyira zsúfoltak voltak a forgalmasabb útvonalakon a kocsik, hogy nemcsak a lépcsőn, de még az ütközőkön és mindkét oldalán is lógtak az emberek. Sokszor előfordult aztán, hogy minden villamos leállt, vagy csak egy, amely aztán megbénította az egész forgalmat. Sok járatot be is szüntettek, a megállókat pedig megritkították. Vasárnap alig járt villamos. A Ferenc József hídon (a mai Szabadság-hídon) pl. nem jött át egy sem, a 9-es nem közlekedett, csak a Rákóczi úton egy pár, és amik a külvárosokba vittek. Így aztán vasárnap különösen meggondoltuk, hogy hová menjünk, pláne este, amikor jött egy zavarórepülés, minden villamos leállt és korom sötétség lett. Mégis, majd minden vasárnap, amikor nem mentünk kirándulni, az volt a szórakozásunk, hogy elmentünk valami jobb helyre ebédelni, utána, amíg szép napos idő volt, egy dunaparti kávéházba, majd moziba.
A Margit híd felrobbanása után következő vasárnap szintén kirándulni voltunk Unger Lacival és Wallaszki Dezsővel. Arra a bizonyos disznótoros ebédre mentünk fel a hegyre. Gyönyörű idő volt, sütött a nap, és a levegő tiszta mint a kristály. Jókedvűek voltunk, sokat nevettünk útközben. Egy képet is csináltunk, és hogy még szebb legyen a kép, felmászattuk Dezsőkét egy fára, hogy onnan vegyen le bennünket, amint megyünk az úton. A hegyekbe erősen felhallatszott már az ágyúzás, hiszen az oroszok már nagyon közel voltak. Kecskemét után igen gyorsan törtek előre, és már ott álltak Pest előtt. Vecsést is elfoglalták.
Itt aztán hullámzott a harc, hol előre jöttek egy kicsit, hol visszanyomták őket. Volt úgy, hogy Pesterzsébetre be is lőttek. Egy verzió szerint egy tank beszaladt, és miután a legtöbben a pincékben voltak, az oroszok azt kérdezgették: Hol magyar? Nálunk is sokszor lehetett hallani az ágyúzást, de már fel se vettük. A hegyen sem törődtünk sokat vele. Jót ebédeltünk a napon, az üvegezett verandán, minden fogást különös élvezettel fogyasztva, hiszen meg sem tudtuk mondani, hogy mikor is ettünk disznóságot? A savanyú bor is jól ízlett hozzá, talán azért, mert szesztilalom volt. Késő este volt már, mire a fogaskerekűvel leértünk. Ekkor úgy, ahogy voltunk, sárosan, hátizsákunkban rőzsével felmentünk Pista bácsiékhoz. Pista bácsi azt mondta, hogy talán Józsi is ott lesz, és én megígértem neki, hogy kirándulás után felmegyünk. Rengeteget bolyongtunk a sötétben, már hideg is volt, mire megtaláltuk. Józsi persze nem jött meg, de mi rettentő röstelltük magunkat rendetlen, egyáltalán nem vizitbe való öltözetünk miatt a tiszta, meleg szobában. Annyi hasznunk volt belőle, hogy ott nagyszerűen átmelegedtünk.
Nem maradtunk sokáig, de épp hogy a villamoshoz érünk, elalusznak az összes lámpák. Zavaró repülés lehet. Mit csináljunk, vissza már nem megyünk, de közel van az Amy, menjünk fel hozzá. Az utcán óriási tömeg hullámzik a sötétben. Megyünk Amyhoz – ott is sötétség. Valami áram hiba lehetett, de már arra gondoltunk, hogy ezentúl mindég így lesz. A hátizsákban megmaradt szalonnás kenyereket közösen elfogyasztottunk, mert Amykának nem volt kenyere. Akkoriban már megkezdődött a kenyér mizéria. A pékek előtt sorba kellett állni, és sokszor már nem jutott kenyér. Általában már mindenben kezdett hiány mutatkozni. A cukrot, lisztet csak sok utánajárással és sorban állással lehetett kiváltani. A cukor adagot felire csökkentették, mert a hatvani cukorgyár rengeteg cukorral az oroszoknak maradt. Tejet már rég nem kaptunk, sokszor még a kisgyerekek sem. Ahelyett sokszor adtak nekik valami sovány sajtot, Karácsony előtt pedig csirkét. Az Amyka környékén egyáltalán nem volt cukor, ezért megkért, hogy én váltsam be neki. Frici is épp fent volt nála, beszélgettünk e nehéz viszonyokról és a különböző lehetőségekről. Abban mindannyian megegyeztünk, hogy egy olyan zűrzavarban, mint az orosz megszállás, legjobb egy nagyvárosban lenni, ahol könnyebben elkallódik az ember. Nem akartunk sehova sem menekülni. Nem hittük azt sem, hogy az orosz előbb Pestre akar bemenni, majd a hidakon Budára. Inkább lehetségesnek tartottuk, hogy majd délebbre átkelnek a Dunán, bekerítik Budapestet, és miután akkor mást nem tehetnek, harc nélkül feladják. Arról is beszélgettünk, hogy az ostrom alatt Amykáék pincéjében leszünk, viszünk le sok ennivalót, és majd csak kibírjuk. Érdekesek voltak Amy meg a Berta néni. Rettenetesen gyűlölték a németeket, de nagyon féltek az orosztól. Ők csak pár hete jöttek fel Zamárdiból, mikor már kezdett komolyodni a helyzet, hogy otthonukban legyenek. Beszélgettünk, tanácskoztunk, míg egyszer csak felgyulladt a villany. Fáradtak voltunk, hát mindjárt haza indultunk, persze gyalog, mert a 61-es megint nem járt. A szobánk rettentő hideg volt, hiszen már november eleje volt, de 15.-ig nem volt szabad fűteni. Különben sem fűtöttünk volna, mert nagyon kevés fánk volt, és féltünk, hogy majd nem lesz elég a télre. Szokás szerint azonnal lefeküdtünk.
Nemsokára ezután megjelent egy plakát, mely szerint minden katonaköteles férfinak, így Pistinek is be kellett vonulni. Délelőtt feljött Frici is, aki azokban a napokban jött vissza Kőszegről. Míg ő odajárt, megjött a behívója, amit utána küldtek. Sokat mesélt Kőszegről, míg elkészült a finom búcsú vacsora. Elmesélte, hogy tönkre tették azt a szép internátust. A nagyváradi hadapród iskola költözött be. Kivésték a falakat, hogy a tükreiket feltehessék, leszedték a csillárokat, mindenhol szemét és piszok volt. Általában abszurdumság, hogy amikor mások a legszükségesebb holmijaikat sem tudták elhozni, ezek tükrökkel, szobrokkal és iskolatáblákkal, sőt székekkel és padokkal jöttek. Sajnos ez jellemző volt az egész katonaságra. A katonatisztnék még a szobapálmájukat is el tudták hozni, akkor, amikor civil embernek már semmi szállító eszköz nem állt rendelkezésére. Papát lelkileg nagyon megrázta az a látvány, hogy amit évtizedeken keresztül épített, fejlesztett, egyszerre összeomlott. Nem is bírta már, betegszabadságot kért és fölment a Szabóhegyre egy penzióba. Szeretett volna Pestre jönni, de a zűrzavaros helyzet miatt nem lehetett.
Én egész idő alatt nyomott hangulatban voltam, nehezen váltam el Pistitől, féltem a magánytól és a jövőtől. Soká nem is tudtunk elaludni, könnyes szemekkel öleltük át egymást. Reggel azt mondja Frici, hogy ő azt álmodta, hogy Pistinek nem kell bevonulni. Mikor aztán, Pisti jó trógerosan felöltözve, lemegyünk a lépcsőn, mondja a házmesterné, hogy tegnap bemondta este a rádió, hogy az egész plakát semmis. Úgy megörültem, hogy hangosan nevettem és a szememből potyogtak a könnyek. Talán nem igazi honleányhoz való viselkedés volt, de talán azért volt olyan nehéz az elválás, mert nem rendes katonáskodás lett volna, hanem civil ruhában elgyalogoltatás. Ez már a tulajdonképpeni kiürítés lett volna, hogy Pesten minél kevesebb használható férfi maradjon az oroszoknak. Csak hát ezt is olyan hűbele Balázs módjára csinálták, nem tudták végrehajtani, ezért kellett lefújni az egészet.
Később Pisti mesélte, hogy egy kollégája szabályszerűen aznap elment jelentkezni. Egy őrmester állt őrt, aki azt a tanácsot adta neki, hogy menjen haza, úgysem lesznek ezek itt (mármint a nyilasok) sokáig. A fiú azonban nem akart elmenni, hiszen a plakát szerint be lett híva. Bevezetik egy századoshoz, ez azt mondja neki: Mit akarsz itt édes fiam? Ez nem úriembernek való dolog, ez hosszú gyaloglás lesz. Menj haza, édes fiam! Mondd, nem vagy te beteg? Nem vagy te nemzetőr?
Nemsokára ezután egy este beállít a József. Nagyon megörültünk neki, hiszen mióta elment Gyimesbükkre, nem láttuk. Azt tudtuk róla, hogy ott be volt két hétig kerítve (még a nyáron), de sikerült nekik kijönni, aztán Zilahon volt, majd onnan is elindultak Budapest felé, hova csak hetek múlva érkeztek meg. Másnap délután Amykánál volt a nagy családi összejövetel. Megint letárgyaltuk a politikai helyzetet, hogy lesz, mint lesz. Dici sokat mesélt katonai élményeiről. Mesélte, hogy a menekültek házait mind felkutatják a németek – a magyarok is – és mindent elvisznek. Ők egy gyönyörű kastélyban laktak, melynek lakói szintén elmenekültek. Mesélte, hogy általában milyen kedvetlenül harcolnak a katonák, sokan át is szöknek, rengeteg a katonaszökevény, de akik harcolnak, azok is azt mondják, hogy csak a határig mennek, Németországba nem. Gyűlölik sokan a németeket, mert sokszor bajtársiatlanok.
Korán eljöttünk Amykától, mert az utolsó pipit, amit Józsefnek tartogattam, meg kellett enni, és másnap neki már tovább kellett mennie Komárom mellé, Imelybe. Alig értünk haza, riadót fújnak. Kicsit vártunk, mikor aztán semmi gép nem jött, felmentünk. A „díszvacsora” 10 óra után lett ezért, József közben elaludt a díványon, Frici meg Pisti bent beszélgettek a jéghideg szobában. Fricinek szerencséje volt, hogy elveszett a behívója, anélkül nem vették fel, az Egyesült Izzóban pedig mint hadiüzemi alkalmazottat mentesítették.
A hivatalban kezdték összeírni, hogy ki akar a kiürítési vonattal elmenni. Miután a 9.-ik ügyosztályból senki nem jelentkezett, megkérték Pistit, mivel neki Kőszegen vannak a szülei, az I.M. pedig Szombathelyre megy, ha valakinek menni kell az ügyosztályból, őt mondhassák be. Így aztán mégis számítani kellett a kiürítésre. Kimosattam, épp vasaltam, mikor Pisti szokás szerint úgy 6 óra felé hazajön a hivatalból avval, hogy holnap megy a vonat. Ez egy hétfő este volt. Azonnal nekiláttunk csomagolni. Később átjöttek Ratkóczyék is elbúcsúzni. Nagyon sajnáltak bennünket és szerettek volna segíteni, mert reggel 8-ra kész kellett lenni a csomagoknak. Segíteni persze nem tudtak, csak pár percig maradtak. Utána Pisti azt gondolta, hogy elmegy Harrich Sándor kollégájához, és megtanácskozza velük, hogy mit tegyünk. Késő este, 11 után jött haza, azt a tanácsot adták neki, hogy én legyek rosszul. Ez egy fiatal asszonynál nagyon hihető dolog – mondták neki. Reggel aztán tényleg ágyban maradtam. A lakás teljesen felfordulva, óriási kofferek az előszobában, a szobában minden szanaszét dobálva. Csak a belső szobát hoztuk kicsit rendbe, ahol feküdtem. Pisti be is gyújtott, aztán vártuk a kocsit – ami nem jött. Panni is feljött, adott nekem tejport, jókedvűen elbeszélgettünk. A kocsi egész estig nem jött, de én nagyszerűt pihentem.
Másnap aztán megtudtuk, hogy a vonat tényleg elment, a kocsi bizonyára nem találta meg az utcánkat. Szerencsénk volt, hogy nem mentünk azzal a vonattal, mert egy hét múlva még mindég csak Komáromnál voltak, nagyon fáztak, nem tudtak mosakodni és nem kaptak meleg ételt. Nemsokára ezután megint megjelent a plakát, mely szerint Pistinek be kellett volna vonulni. Azért már nem is bántuk, hogy a második kiürítési vonattal el kellett menni, hiszen egyedül úgysem maradhattam volna ott, Szombathelyen meg Pistit, mint nélkülözhetetlent, bizonyosra vettük, hogy felmentik.
Készültünk rá, és mégis hirtelen jött, mikor egy délután azt mondta Pisti, hogy másnap indulunk. Felszaladtunk Amykához, vittünk neki egyet-mást amit tudtunk, és elbúcsúztunk tőlük. Fricivel is ott találkoztunk. Akkor még nem tudtuk, hogy mi lesz a sorsa, felmentik-e, vagy pedig be kell vonulnia. Siettünk haza, mert még rengeteg dolgom volt. Csomagoltunk, pogácsát sütöttem, vacsora után leszaladtunk Ratkóczyékhoz. Sörrel, lekvárral és feketekávéval traktáltak, majd mikor átadtuk nekik megmaradt fánkat, abban az árban, amennyiért vettük, adtak útravalónak 30 d vajat meg egy darab sajtot. Megkértük őket, hogy amíg lehet, vigyázzanak a lakásra.
Éjfélig csomagoltunk, de még mindég nem voltunk egész készen. Reggel Pisti bement a teherkocsi miatt, én meg csomagoltam tovább. Volt hozzá időm, mert csak du. 2 óra felé jöttek a csomagokért. Így is épp hogy kész lettem. Rengeteg csomag volt, 9 nagy és valami 5 kisebb. Nem volt idő a lakástól külön elbúcsúzni, de valahogy nem is avval az érzéssel jöttünk el, hogy soha többet vissza nem megyünk. Pedig könnyen lehet, hogy már nincs meg az egész kedves lakásból semmi.
Nagyon kellemesen meg voltunk lepődve, mikor megláttuk a kényelmes, négy tengelyes kocsikat és a szénkályhák körül sürgölődő katonákat. Nagyon kevesen voltak, úgyhogy minden családnak jutott egy külön fülke. Így mi is csak ketten voltunk az egész fülkében. Miután besötétedett, kényelmesen megvacsoráztunk, gyertya világítás mellett, majd levettük a csomagtartó deszkákat, ezekkel nagyszerűen összekötöttük a padokat és lefeküdtünk aludni. Csak azt az egyet sajnáltam, hogy az ágyneműnk a poggyászkocsiban volt, és már nem tudtuk onnan kivenni. Senki sem nézte, hogy milyen nehéz a poggyászunk, csak Szombathelyen tudtuk meg, hogy 150 kg helyett 500 kg körül volt.
A vonatnak nov. 28-án du. 4-kor kellett volna indulni, de még este 11-kor is a Nyugatin álltunk. Később aztán meg-megindult, úgy hogy reggelre sikerült a Ferencvárosig eljutni. 11 óra felé mentünk át a vasúti hídon, ami félelmetes és hátborzongató dolog volt. A hidat nem sokkal előbb hozták rendbe a bombatalálatoktól a német hidászok, de csak csigalassúsággal mehettünk rajta. A korlát le volt szakadva, egyik végét vitte a víz, a kábelek összecsavarodva, vasak elszakadva, sok helyen nem is látszott semmi a széliből, mintha a levegőben lebegtünk volta. Egész föllélegeztünk, mikor túljutottunk rajta. A híd után megint megállt a vonat. Ha ennyit ácsorog, gondoltuk, akkor Pistinek lenne még annyi ideje, hogy hazaszaladjon és elhozza az én kerékpáromat. Le is ment, a mozdonyvezető megnyugtatta, hogy van még idő, de visszajött, mert elfelejtette, hogy kinek adtuk oda a kulcsát.
Alig ment el a Pisti, megindul a vonat. Elhaladunk a sorompó mellett, honnan még utoljára láttam a házat, elhagyjuk a Kelenföldi állomást – de a vonat nem áll meg. Gondoltam, hogy talán valahol a nyílt pályán megáll, de elhagytuk Nagytétényt, és a vonat gyorsuló ütemben halad. Ekkor már nagyon meg voltam szeppenve. Magamat okoltam, hogy miért is engedtem el Pistit, most ki tudja, utólérhet-e bennünket egyáltalán? Nem volt türelmem semmihez, csak bőgtem. A szomszéd fülkéből jöttek át vigasztalni. Aztán eszembe jutott, hogy Pisti említette egy kollégáját, Hegedűst, akit én személyesen nem ismertem, de aki szintén avval a vonattal utazott, és szintén Kőszegre. Szerencse, hogy tudtam, hogy melyik kocsiban van, így könnyen rátaláltam. Elpanaszoltam neki nagy bánatom, ő mindjárt elment a vezetőnek bejelenteni. Avval biztatott, hogy ha hamarabb nem, Székesfehérvárnál egész biztos, hogy utolér bennünket. Martonvásárnál álltunk meg, de csak egész rövid időre. Martonvásárnál kiosztották az ebédet, babfőzelék sült szalonnával. Nagyszerű volt, hogy a vonatban kaptunk meleg ételt. Pisti részét félretettem, bár nem sok reményem volt hozzá, hogy meg tudja enni.
Ebéd után kint beszélgetünk a folyosón, egyszer csak ezt mondja az egyik erdélyi menekült: Megjött a férje! Hátranézek – hát tényleg Pisti az, életnagyságban. Volt nagy öröm, egymás nyakába borultunk, mindenki csak rajtunk mosolygott. A babfőzeléket megmelegítettem, közben Pisti elmesélte úti kalandjait. Hazamenet találkozott Ratkóczyval és egy másik úrral, aki állítólag a mi lakásunkba szeretett volna beköltözni. Mielőtt eljöttünk, mi ugyanis megkértük Ratkóczyékat, hogy ha tudnak, szerezzenek lakót a lakásba. Otthon nem sokat időzött, fölkapta a kerékpárt, az ott felejtett gyertyákat, meg az alumínium dobozt, amit lavór helyett akartunk használni. A kelenföldi állomáson azt mondták neki, hogy épp most ment el, a vége még látszik is. A következő állomáson ugyanez. Így hajtott egészen Érdig, lucsokba, sárba, az alumínium dobozt, mivel nagyon akadályozta, bedobta egy árokba. Érdnél aztán felült egy nyitott teherautóra. Addig egészen átizzadt, az autón meg jó hideg szél fújt. Kápolnásnyéknél utolérte a vonatot. Itt sem állt meg, csak lassított, úgy hogy éppen csak fel tudta dobni a gépet az utolsó kocsi fékezőjére. Itt várta aztán, hogy megálljon már egyszer ez a lassúnak induló, és most oly sebesen száguldó vonat. Én közben már feladtam neki Pestre egy lapot, mert azt gondoltam, hogy csak a legközelebbi rendes vonattal tud majd jönni, ez pedig mindég olyan zsúfolt volt, hogy még az ütközőkön és a lépcsőkön is álltak.
Eztán kellemesen megvoltunk, az volt egy kicsit rossz, hogy a kályhánk sokat füstölt és tele volt a kocsi széngázzal. Állandóan nem hagyhattuk nyitva az ablakot, mert hideg volt. Elbeszélgettünk Hegedűs Jóskával meg a szomszédainkkal, akik erdélyi menekültek voltak, két telekkönyvvezető a családjával. Erdélyből nem utaztak ilyen úri módon, egy marhavagonban voltak és három hétig utaztak Budapestig.
Este jól bepakkoltam Pistit, mert a „bicikli túrán” alaposan megfázott. Kapott egy csésze meleg teát és így szerencsésen kibírta, míg haza nem értünk. Épp Székesfehárvárnál voltunk, mikor lefeküdtünk. Egyesek elmentek várost nézni, meg a Kaszap István sírját, mert sokáig állt a vonat, de mi megfogadtuk, hogy többet a vonatról le nem szállunk. Reggelre Ajkára értünk. Ott mosakodtunk az állomáson a kútnál, jó frissítő hideg vízzel. Innen aztán elég jó tempóban haladtunk, egész Ostfiasszonyfáig. Ekkor már egész este volt. Előbb bementünk O.-ba, aztán visszatoltak bennünket egy mellékvágányra és lekapcsolták a mozdonyt. Most itt álltunk az estében, mozdony nélkül, mert az visszament a Ferencvárosba, egy fogolytábor mellett, és azt is mondták, hogy riadó van (de ez nem volt igaz). Négyesben lementünk sétálni. Nagyon kies, vadregényes vidéken voltunk. A vonat egy kis patak fölött ívelő hidacskán állt meg (persze csak egy része), egyik oldalán szép zöld rét, közepén a patak, távolabb pedig egy erdő, másik felén szántóföldek és messze-messze egy-két ház.
Reggel, dec. 1-én jót mosakodtunk a patakban, egyet sétáltunk, míg egyszer csak megjött a mozdonyunk. Nemsokára elindultunk, befutottunk Sárvárra, ahol egész késő délutánig ácsorogtunk. Ekkor már azt mondták, hogy nem biztos, hogy bevisznek bennünket Szombathelyre, mert nincs még mindenkinek szállása, így vagy ott maradunk, vagy tovább visznek bennünket Körmendre. 5 óra körül érkeztünk Szombathelyre, itt csak annyi időnk volt, hogy Pisti meg Jóska le tudták ketten szedni a rengeteg holmit, és a vonatunk már robogott is tovább – nélkülünk.
Szerencsére 9 órakor volt egy vonat Kőszegre, kicsit kellett csak várni, és minden csomagunkat magával vitte. Megérkeztünk úgy éjfél felé, de még várni kellett, hogy mi lesz reggelig a sorsa a holminknak? Kirakják-e, vagy benne marad a vagonban? Végre mégis kirakták, és mi elindultunk haza. Eddig mindég borús volt, de akkor gyönyörűen kiderült. A telihold ezüstös fénybe borította az utakat és a háztetőket, mély csend volt, rajtunk kívül sehol egy ember. Kézipoggyászaink elég súlyosak voltak, ezért csak lassan tudtunk jönni, de élvezet volt a hosszú vonatozás után ez a kis bandukolás a csendes éjszakában. A kapunkban nyilas katona állt őrt, mert itt van most a miniszterelnökség, és nemigen akart beengedni. Nagynehezen mégis bejutottunk. Papa még fönt volt a Szabóhegyen, csak a mama éjjeli nyugalmát zavartuk meg. Nagyon megörült nekünk, szegény akkoriban nagyon el volt keseredve. Nem sokat beszélgettünk, hiszen fáradtak voltunk. Másnap, szombaton Pisti nem kelt föl, mert magas láza lett és köhögött. Hegedűs megígérte, hogy majd szerez fuvart, így hát avval sem volt semmi dolgunk.
Kőszeg, 1945. jan. 14.
Azóta itt vagyunk Kőszegen, Pisti egy hétig feküdt kisebb influenzában, ezután naponta bejárt Szombathelyre autóbusszal. Csendesen múltak napjaink, nemigen mentünk sehová, mihozzánk sem igen jöttek, mert ide most elég körülményes bejutni. A kapuban álló az ismeretleneket leigazoltatja. 18-án meghalt az Adorján bácsi. Irén néni hamar megnyugodott, hiszen neki jobb már ott pihenni. A karácsonyi ünnepek csendesen, egyhangúan, szomorúan múltak el. Épp Karácsonyra bekerítették az oroszok Budapestet. Mikor mi eljöttünk, akkor már Apatinnál átkeltek a Dunán, lementek Pécsig, majd fölfelé mentek, elfoglalták Székesfehérvárt, a felülről jövők Esztergomot, és bekerítették Pestet. Szombaton, 22-én még sikerült egy személyszállító autóbusszal Amynak egy nagyobb csomagot elküldeni. Mama úgy örült neki, hiszen egész éjszakákon azon töprengett, hogyan lehetne valamit felküldeni? Reggel tudtuk meg, hogy egy óra múlva indulnak. Volt persze nagy idegeskedés, kapkodás. Mama sírt idegességében és félelmében, hogy nem lesz kész idejében, végre mégis sikerült. Hogy aztán megkapták-e, nem tudjuk, mert azóta nem kaptunk semmi hírt róluk.
Frici írt utoljára, 19.-éről. Dicitől 12. óta nem kaptunk semmit. A Karácsony estét és a Szilvesztert Irén néniék nálunk töltötték, hogy könnyebb legyen átesni rajtuk. Volt egy kis karácsonyfánk is, ketten díszítettük fel Pistivel. Újév napján egész jókedvű voltam.
Kifelejtettem, hogy alig hogy megérkeztünk, nekem ásni kellett menni. Maga az ásás nem is volt rossz, csak mikor hosszú riadók voltak, majd megfagytunk az árokban. Miután még nem voltunk bejelentve, elmentem az ásóhivatalba. Azt mondtam, hogy Szombathelyre költözünk, és nem mentem többet. Nem is kerestek.
Dec. 28-án meghalt a Nagyapa Hévízen. Jolán néni szép, hosszú levelet írt. Bélrákja volt, de nem sokat szenvedett, Jolán néni maga ápolta. Hófergetegben és ágyúdörgés mellett vitték ki a temetőbe egy rozoga szekéren, csak Jolán néni kísérte ki. Papát nagyon lesújtotta a hír. Egész nap egyedül üldögélt és az arca szokatlanul sápadt volt.
Jan. 17
Három napig feküdtem Pistivel együtt influenzában. Az az egy hasznunk volt belőle, hogy sok harisnyát megstoppoltam, Pistinek meg nem kellett bemenni Szombathelyre. Hegedűs J. tegnap meglátogatta, hozott neki egy almát és azt a hírt, hogy legújabb hír szerint a Semmeringre megyünk. Hogy az mennyiből jó hely, nem tudom. Nagyon szép lehet ott – csak ennivaló legyen. Csak minél később kerülne sor arra a kimenetelre! Most remélem, hogy egy darabig elmarad, mert az oroszok megint Lengyelországnál kezdtek támadásba, és a harcok itt talán ellanyhulnak. Az optimista németek szerint két hónap alatt a Kárpátokig fogják visszavetni az oroszt. Sajnos már annyit csalódtunk, hogy nem merek bízni ebben. Nyugaton is a nagy hanggal hirdetett német offenzíva egyszerre megállt. Igaz, hogy most nagyobb erőkkel mennek Pest felé, de ez azt hiszem, csak az út megnyitására irányul. Szegény budapestiek! Azt mondják, hogy Budáról egészen kiszorították őket, Pesten viszont a belvárosnál vannak.
Sokat gondoltunk Amyra, Fricire, szegények igen veszélyes helyen vannak, állítólag a Városmajor utcán jöttek be az oroszok! A legnagyobb harcok azt mondják, a Vérmezőn, a Margit körúton (az állítólag egy romhalmaz) és a Rózsadombon voltak. Dici is Pesten rekedt, mint azt egy bajtársától megtudtuk. Karácsonyra 26 órás eltávozást kapott és hosszas tanácskozás után fölment Pestre, hogy megmentse, amit lehet. Ez volt vasárnap. Vissza már nem tudott jönni, mert körül voltak zárva. Most úgy képzeljük, hogy Eszterkével együtt, ki már régebben fölment a Bocskay úti leányotthonba, Amynál töltötték a szentestét.
Nem csodálom, ha szegény mama ideges és ha annyit töpreng. Most elvitt egy levelet, egy katonai autó megy holnap Pestre, és talán el tudják juttatni. Utána biztos fölmegy Irén nénihez. Ők is kétségbe vannak esve. Két szobájukat lefoglalták a német rendőrség részére, sok bútort ki kellett vinni, most úgy össze vannak préselve abba az egy kis szobába, hogy mozdulni se tudnak. A vékony szimpla ajtón meg áthallatszik a beszéd meg az írógép kopogás, sokszor késő éjjelig, úgyhogy aludni sem tudnak. Legtöbbször bedugják a fülüket vattával, és frottír törülközőt tekernek a fejükre. Hívtuk őket, hogy jöjjenek sűrűn hozzánk, itt mégis inkább csönd van. Szegények mamával együtt másról sem tudnak beszélni, mint hogy milyen szörnyű az élet, hogy jobb volna már nem is lenni. Irén néni folyton az arzénját emlegeti, Margitnak már az idegeire megy.
Szegény Margitnak is mindene Pesten meg Agárdon maradt. Béláék a Somlón laknak, fönt a szöllőhegyen egy kis présházban. El lehet gondolni, hogy most ebben a nagy hóban ki se tudnak mozdulni. Múlt héten volt szerdán és csütörtökön az az ítéletidő, egész nap havazott és hordta a szél. Két nap alatt 1 méternyi hó esett. Pénteken aztán gyönyörű idő volt, el is mentem egy nagyot sétálni. Gyönyörű volt a behavazott Gyöngyös partja, a fehér fenyők és a zuhogó, ahogy összetörte a jégtáblákat.
Több mint 2 órát sétáltam, utána meg előadásra mentünk az ev. ifj. egyletbe (Nemzeti megújulás hete volt, de csak kétszer voltam). Meg is hűltem, úgyhogy másnap ágyban kellett maradnom. Este érkezett meg Pisti, bedagadt torokkal – ő is ágyba került. Mondták is ránk, hogy ez egy harmonikus házaspár!
Ma vagyok 25 éves – negyed évszázad. Pisti szerint már kezdhetnék letagadni az éveimből. De minek az?
Most pár szót a kis mütyürről, aki csak 6 hónap múlva fog jönni, de akiről minden este beszélgetünk. Mikor már lefeküdtünk és eloltottuk a villanyt, egymás mellé bújunk és beszélgetünk – hogy is lesz majd az? Szegény kicsike, vajjon milyen világba fog születni? Vajjon tudok-e majd neki eleget enni adni, és lesz-e ruha, amibe belecsavarjam? Arra gondolok, hogy ha a jó Isten azt akarja, hogy a világra jöjjön, majd gondoskodik arról is, hogy megmaradjon.
Jan. 18.
Lengyelországban megkezdődött az oroszok nagy támadása. Erősen haladnak előre. A Visztulánál, Varsótól északra vannak a nagy harcok. Általában mindenhol megint nyomják a németeket. Mi lesz velünk Istenem? Budapesten a belváros lángokban áll. Hegedűs hozott egy iratot, amire a kitelepülésre vonatkozó adatokat kell felírni. Most úgy van, hogy Drezda mellé megyünk. Bárcsak ne kerülne rá sor! Azt mondják, hogy 350 vonat vesztegel útra készen. Nem tudom, Pista bácsiék kijutottak-e már? 6.-ikán írtak Hegyeshalomból. Pestről még idejében kijöttek, útközben aztán kibombázták a mozdonyukat, egy marhakocsiban utaztak, szerencsére volt benne egy tűzhely.
Jan. 19.
Pestet feladták! A csapatokat átvonták Budára, a hidakat bizonyára felrobbantották. Egész lesújtott mindannyiunkat a hír. Épp kártyázni akartunk, mikor mondta a Margit, persze azonnal elment tőle a kedvünk. Varsó is elesett.
Jan. 20
Pisti születésnapja! Ő sem kaphatott semmi ajándékot. A kettős ünnepi ebéd (mármint az ő és az én szül. napom) holnap, vasárnap lesz.
A balkáni német seregek egyesültek Horvátországban. Törökország megnyitotta a tengerszorosokat a szövetséges hadihajók előtt. Az olasz gyermekek nagy része éhen hal a télen, írja az egyik római újság.
Jan. 21
Reggel arra ébredtünk, hogy mama hangosan zokog. Azt álmodta, hogy Dici elbúcsúzott tőle. Olyan élénk volt az álom, hogy utána is úgy érezte, hogy igaz. Bizonyosra veszi most, hogy Dicivel valami történt. Éjféltől reggelig sírt, papa mellette virrasztott.
Csapataink Dunapentelénél elérték a Dunát. Krakkó elesett.
Jan. 31
Pisti ma ment két hét óta először hivatalba. Hétfőn akart lemenni, de a szélvihar telefújta hóval a pályatestet, és két napig nem mehetett vonat. A nagy hótorlódások miatt Magdát most ismét elvitték havat lapátolni. Különös módszerük van a lányok összeszedésénél. Katonák járnak házról-házra, nap mint nap értük, és fegyveres katona kíséri a csapatot is. Pisti azzal jött vissza a hivatalból, hogy mégis csak be kell menni lakni, az államtitkár azt mondta, hogy egy ilyen fontos ember nem lakhat máshol. A rendőrtanácsos, ahol kiutaltak szobát, nem akarja átadni a szobáját, hanem azt mondta, hogy majd keres máshol. Szombatig majd eldől.
Ami a hadihelyzetet illet, talán legjobb, ha leírom a mai hadijelentést. Magyarországon a Balaton és a Duna között az ellenség folytatta délről és északról indított támadását. Budapest védőőrsége a Vár környékén védekezett a csatarepülő kötelékekkel támogatott, nyugatról és északról megindított heves támadásokkal szemben. (Úgy látszik, Budát mégsem tudták felszabadítani!) A felső Visztula és Odera között hadosztályaink kemény harcokban erős szovjet erők áttörési kísérletét akadályozták meg. Olaunál az ellenség megkísérelte, hogy tovább törjön előre nyugat felé. Steinau térségében kötelékeink az ellenség nagyobb erőit verték szét, és helyreállították az összeköttetést a helység szívósan védekező helyőrségével. Az Obra-szakaszon és a Netze-től északra Driesennél nagyobb páncélos erőkkel támadott az ellenség nyugati irányban…
Schneidermüll és Kulm között az ellenség tovább tolta előre állásait észak felé. A Visztula alsó folyásánál gyengébb ellenséges támadások hiúsultak meg… Elbing helyőrsége elszántan védekezik… Nyugaton a kanadaiak támadását a Maas hídfőállásunk ellen szétvertük. A Roer-arcvonalon több ellenséges támadást utasítottunk vissza… St. Vitztől kétoldalt kötelékeink súlyos harcban állanak a széles arcvonalon támadó amerikai hadosztályokkal… Felső Elzászban az ellenség folytatta a Kolmaról északra fekvő hídfőjéből kiinduló támadásait. Egy szakaszon sikerült neki a Kolmar csatorna déli oldalán is megvetni a lábát. A Thanu és Seimheim vidéken a támadó ellenséges kötelékek súlyos, véres veszteségek után helyben maradtak…
Ennyit a hadijelentésekből. Őrült menekülés lehet most Poroszországban, kb. ugyanaz, ami itt volt. És most tartott a Führer beszédet, a birodalom 12 éves fennállása alkalmából kitartásra buzdította a németeket, és hogy a végső győzelem úgyis az övék lesz. Vajjon hány olyan német van, aki még a lelke mélyén hisz ebben a győzelemben? Mi már rég elvesztettük azt a hitünket. Csak abban reménykedünk, hogy a fönt megindított nagy támadások miatt Magyarországon ellanyhulnak a harcok, és fegyverszünet előtt nem érnek ide az oroszok. Általános az a vélemény, hogy rövidesen meglesz a fegyverszünet. Csak ezt nem szabad hangoztatni, mert még a szép frázisok vannak életben, hogy kitartás, győzni fogunk, mert győznünk kell, és ehhez hasonló. Milyen kár, hogy ezek már csak frázisok. Mert mi vár ránk egy vesztett háború után? Kis, elpusztított trianoni Magyarország, nehéz államadósságok, és a munkások Oroszországba való, hogy úgy mondjam, kényszervándorlása. Vajjon mikor jön el az az idő, hogy édesapámmal viszont láthassuk egymást? És a fiúk, meg Amy? Most már a háború végéig nem fogunk róluk semmit sem hallani. Mégis azt kívánjuk, hogy minél előbb legyen vége ennek a szörnyű véráradatnak, pedig tudjuk, ezután jön csak el a megpróbáltatások ideje. Eddig még megvolt a mindennapi kenyerünk, meleg szobánk, de vajjon ezután meglesz-e? Vajjon annak az eljövendő csöppségnek tudok-e enni adni? Lesz-e meleg ruhája, hogy meg ne fázzon? De nem jó ezeken töprengeni, úgysem változtathatunk rajta. Lesz, ahogy lesz.
Febr. 2. péntek
Az első igazi tavaszi nap. Délelőtt nagyot sétált a család a két víz között. Olyan barátságosan sütött a nap, és olyan csend volt, mintha béke lett volna. A városból nem lehetett kimenni, mert razziáztak. Bizonyára szökött katonákat kerestek. És ilyen szép időben háború van! 50 km-re vannak az oroszok Berlintől. Budáról két nap óta nincs jelentés.
Febr.6. kedd
Már kezd fogalmunk lenni arról, hogy milyen az orosz megszállás. Többen jöttek Székesfehérvárról, akik elmesélték ottani élményeiket. Szerintük semmi sem propaganda, minden igaz, ami az újságokban van. Azt mondják, Fejér megyében 20000 megbecstelenített, beteg nő van. Az oroszok között rengeteg súlyos vérbajos van, szörnyű elképzelni azt a sok szerencsétlen asszonyt. Szerintem ez a legszörnyűbb az egészben. Mi lesz ezzel a néppel háború után? És ez az állati horda, melynek nem kell ágy, amely a szükségét a szoba közepén végzi el, most végigsöpör egész Európán. Már Berlin előtt állnak. Ezek fognak győzni, ezek fognak parancsolni nekünk? Végső menedékünk már csak a jóslat. Most megint van egy, valami svéd ember írta 1942-ben. Eszerint 45 első felében a németeknek sikerül az angollal úgy kiegyezni (?) hogy minden erejüket összpontosíthatják az orosz ellen, és leverik őket. Ezután fordulnak Amerika és Anglia felé, és 46-ban lesz vége. Adja Isten, hogy igaz lenne!
Magyarországon most nincs semmi különösebb esemény. Tegnap azt a rémhírt hallottuk, hogy Svájcot megszállták az angolok.
Febr. 14. szerda
Bentlakásunk még mindég nem dőlt el. A bankigazgatónak jóbarátja a lakásügyi kormánybiztos, az nem akar ellenünk eljárni. Most jegyzőkönyvet vettek fel az ügyről, és hivatalosan fognak eljárni. Most már az Igazságügy-minisztéiumnak presztízs kérdés, hogy megkapjuk azt a szobát, de hogy mikor, azt nem tudom, de nem is bánom. Amíg fűteni kell, inkább itt vagyok, mint a hideg lakásban, mert fűtőanyag egyáltalán nincs. Most ismét van autóbusz, hetenként négyszer Kőszegről indul ¼ 8-kor, Szombathelyről ½ 1-kor, így Pisti most evvel közlekedik. Csak az a félő, hogy majd nem tud mindég autóbusszal visszajönni, mert valószínű, hogy átteszik a törvényelőkészítő osztályra, és ott legtöbbször épp akkor van dolog.
Tegnap én is bementem, szerencsésen fölfértem a buszra. Alig megyünk Pistivel pár lépést, mikor összetalálkozunk Kocsissal, egy zentai ismerőssel. Nagyon megörültünk egymásnak. Ő egy zsidó üzletet kiárusít, mindjárt megkértem, hogy nem-e tudna valami kisbabának való holmit. Sajnos az üzletet nem nyitották aznap ki, mert a társa valami honvédelmi munkát végez, így majd Pisti fogja elhozni, amit kap. Nem sok reményt fűzök hozzá. Kocsis nagyon sok zentait említett, akikkel találkozott, többek között a Habram Jani bácsival, Szegedi állatorvosékkal, Mészáros Imrével. Arról, hogy milyen állapotok vannak ott, ő sem tud biztosat, de megtudja, mert Gecsey tanár két héttel az orosz megszállás után jött el, csak még nem tudott vele érintkezésbe lépni, mert Pápán lakik, és még a címét sem tudja.
Szerettem volna vásárolni, persze semmit sem kaptam. Összesen egy kiló almát, 1 kg szárított gyümölcsöt, egy pótkávét , 1 ü keserűvizet és pár patentot kaptam. Közbejött az elmaradhatatlan légiriadó, így csak 4 után értem haza. Pisti benn maradt, mert inspekciós volt. Itthon az egész ház beteg. Valami járványos bélhurut van, valószínű a víztől. Most hogy ilyen nagyon olvad, beleszivárog a hólé a kutakba és megfertőzi. Papának ezen kívül valószínű influenzája is van, mert lázas. Én sem vagyok egészen jól, egy kis hőemelkedésem nekem is van. Szombathelyen kiütéses tífusz van. A mozik, kávéházak és a laktanyák egy hétre be vannak zárva. Pistit is féltem, hogy azon a tömeghálóhelyen nem mászik-e rá egy tetű. Szörnyű ez, mert sokan még védekezni sem tudnak ellene. Nincs fürdő, nincs mosoda, a menekültek tisztálkodása nagy nehézségekbe ütközik.
Tegnapelőtt Mici és Böske voltak itt, pár órára csupán, de jól esett velük találkozni. Mici kövér, jókedélyű, neki megvan az a tulajdonsága, hogy a dolgokat könnyebb oldaláról nézi. Böske viszont sovány, meglátszik rajta, hogy sokat strapál. Nekik ott a Somlón jó dolguk van, csak végtelenül unalmas lehet olyan messze mindentől. A fiúknak tetszik is, nem kell tanulni, nincsenek könyvek. Egész nap síelnek meg ródliznak, és nagyokat esznek.
A politika nem sokat változott. A hármas értekezlet egy hete tart. Az oroszok most már nehezebben tudnak előre nyomulni, az angolok viszont megindultak. Nem tudom, hogy mire alapítják, de egyesek azt mondják, hogy pár hét múlva valami váratlan fordulat fog történni. Csodálatosképpen még mindig vannak, akik bíznak a német győzelemben. Szegény németek! Mennyit tűrtek, mennyit szenvedtek – és most úgy látszik, hogy mindez semmiért. Csak már vége lenne ennek a szörnyű vérontásnak. Buda még mindég tartja magát. Mi lehet ott, Istenem? Egyes rémhírek szerint kétmillió halott van. Hihetetlen! Az oroszok már Bunzelaunál és Soraunál vannak.
Febr. 17. szombat
Ismét felütötte fejét a menekülési láz. Most, hogy Budapest végleg elesett, hogy az utolsó maroknyi védőcsapat, miután felrobbant a lőszerraktár és kirohant a várból, hogy keresztül törje magát az ellenséges gyűrűn, mindenki azt hiszi, hogy a felszabadult orosz erők itt is ismét megindulnak.
Mindenhol azt tárgyalják, hogy is lesz? A minisztériumban is most készítik elő a dolgot, persze szerelvény még nincs, azt sem tudják, hogy mennyit kapnak. Már engem is kezd el-elfogni a félelem. Mi lesz velünk, ha innen is el kell menni? Délutánonként már olyan türelmetlen vagyok, minden izgat, a beszéd, a munka, az olvasás. Pisti két napja fekszik, diaréja van, olyan gyönge, mint ősszel a légy, és mindég fekszik. Papa is benne volt, még nincs egészen jól. Nekem meg állandóan 37,1 a hőmérsékletem. A gyógyszereket, amiket a doktor nekem írt (calcium és D vitamin) nem tudtam beszerezni. A cukorjegyet megkaptam, de nem tudtam beváltani.
Febr. 23
Pisti azzal a hírrel jött, hogy helyezzük magunkat készenlétbe, mert bármikor jöhet a kimenés. Egész kétségbe ejtett. Azt mondják, hogy kint lehetetlen a helyzet. Az elhelyezés rossz, az élelem naponta kétszer egy tányér leves, meg kevés kenyér. Most sietek a kisingek varrásával, hogy meglegyen, akármikor kell menni.
Febr. 25
Tegnap Pisti ásni volt, ezért nem volt a hivatalban. Este már nagyban aludtunk, beállít a Hegedűs, avval a jó hírrel, hogy a kimenetel egyelőre nem aktuális. Az ő osztályfőnökét kitették a minisztériumból. Ez egy régi, józan gondolkodású, okos ember volt. Pistinek megártott az ásás, most influenzában fekszik. Csupán a szimpátia kedvéért én is megkaptam. Nem tudom, hogy azért-e, de ma különösen finom ebéd volt, gombaleves, saláta krumplival és hajdinával, és tejszínhabos tejbedara, különböző ízekkel. Ma nem voltunk sétálni, pedig ki kellene használni a szép időt. A napokban egy délelőtt fent voltunk a Kálvárián, az egész család. A hó keményre meg volt fagyva, nem süppedt, úgy hogy helyenként ½ méteres hó tetején sétáltunk, ragyogó napsütésben. Mégis csak tavasz lesz.
Március 6. kedd
Egyforma, eseménytelen napok. A németek makacsul hagyják magukat megveretni. Keleten mintha egy kicsit megállt volna az offenzíva, nyugaton viszont Kölnig haladtak előre. A Rajna-hidakat felrobbantották. Ma azt mondta a rádió, hogy a Duna és a Dráva közti szakaszon megélénkült a harci tevékenység. Most megint el-elfog a félelem, hogy mi lesz velünk. Hiszen már nem csak magammal kell gondolnom. Az a kis élet ott bent, pár nap óta már kezd mozgolódni. Olykor-olykor lök egyet, elég nagyot. A kis ingek már készen vannak, olyan helyesek lettek. Kicsit nagyok ugyan, Pisti mindég azt mondja, hogy egy elefánt-bébinek való.
Vasárnap megbombázták Szombathelyt. A belvárosra esetek a bombák, sok kár van, nincs se víz, se gáz, se villany. Rengeteg a kibombázott, hova is helyezzék el őket, mikor olyan nagy a zsúfoltság? Milyen könnyelmű az ember!
Mi az ablakból néztük az egész repülő-felvonulást, mert nemcsak Szombathelyt bombázták. Rengeteg gép ment el, mindég háromszor hetes csoportban, fehéren csillogtak a levegőben, mint a galambok, fehér kondenzcsíkot hagyva maguk után. Gyönyörű látvány volt, ahogy tovazúgtak, csak ne vittek volna annyi halált hozó bombát!
Elseje óta tejet kapok – jegyre. ½ lt. egy napra. Hosszú sor áll mindég, de a Tihamér, a főesperesék tiszti szolgája soron kívül megkapja. Pisti egy hét betegszabadságot kapott, mert sehogy nem tud kilábalni a megfázásból, mindég köhög. Olyan jó este, reggel egymáshoz bújni és meghitten beszélgetni – főleg a kismütyürről. Olyan megható, hogy már most is hogy szereti születendő gyermekét!
Most kevesebbet sétálunk, mert rossz idők vannak. Ma reggelre fehér lett a világ – megint tél lett. Szegény kibombázottak! A lakásunkba, amit szombaton utaltak ki Pistinek, biztosan betettek már valakit. Talán nem is baj. Most már úgy látszik, a fogorvosok is csak természetbeniért dolgoznak, Irén nénitől tányér lekvárt meg paradicsomot kért a Stur Pista.
Március 7.
Két lapot kaptam Jencitől. Katona, nem tud senkiről sem semmit, és nagyon el van keseredve. Sokat öregedett, írja, és azt hiszi, hogy soha nem fog tudni többet szívből nevetni. Mindjárt válaszoltam is neki. A jövő héten, ha lehet, küldök neki csomagot is.
Márc. 8. csüt.
Kidobolták, hogy már kis riadó alatt menjenek ki az emberek a szabadba. Úgy látszik, Szombathely támadása nagy hatással volt mindenkire, mert velünk együtt nagy tömegek vándoroltak ki a Királyvölgybe. Azt hiszem, többet nem megyünk ki. Nagyon hideg volt, fújt a szél és hordta a havat. Sütött a nap is, de csak ritkán éreztük a melegét. Nem mentünk együtt, mert az Irén néniékkel Pisti meg én kicsit később, Magda is akkor, papa tette a legjobban, ő otthon maradt. 11-kor kezdődött a riadó, nekünk Pistivel sikerült egy óra körül haza osonni, de mamáékat nem engedték a csendőrök, így csak 4 óra fele kerültek haza, agyon fázva és éhesen. Csodálom, hogy mamának nagyobb baja nem lett, mert már 10 nap óta influenzás.
Márc. 9.
Ma hazajött a főesperesné Pápáról, és hozott a mamának egy kosár tojást meg egy kis malacot. Így hát vasárnap fejedelmi ebédünk lesz.
Holnapra van bejelentve Kőszeg támadása, de Magdának már nagyon rossz előérzete van. Most du. ½ 4 és éppen riadó van. Bárcsak rossz lenne a Magda előérzete!
Márc. 18.
József nap. Egész tavasz lett már. A hegyoldalakról leolvadt a hó és a Királyvölgyben kinyílt az ibolya. Tegnap nagyot sétáltunk a Kálváriáról át a Merengőre és a Királyvölgyön haza. Útközben sóskát szedtünk, vacsorára mindenkinek jutott két kanállal. Olyan szép lenne minden, csak már a háborúnak lenne vége. Az sem lehet már nagyon messze, mert az angol rádió bemondta, hogy Stockholmban a németek puhatolóztak a béketárgyalások irányában. Hiába, nem bírják ezt már! Repülőgépek ezrei zúdítják bombáikat a német városokra; legnagyobb bombájuk 8 m hosszú és 1 m széles. Az ellenség már úgy szólva az ország szívében van. Szálasi ugyan azt mondta tegnap előtt, hogy két hét múlva meg fog szűnni az amerikaiak légifölénye, csak azt nem tudom, mire alapítja ezt! Sokat gondolok haza is, vajjon mi van apukával? Az újságban az volt, hogy Bácskában elveszik a magyarok földjét. Miből fog majd megélni? Nagyon szomorú elképzelni, hogy országhatár válasszon el bennünket még a békében is. Hol van az a csoda, amiben reménykedtünk? Miért volt ez a szörnyű vérontás?
És még így is jó, hogy gyereket várok. Már nagyon erős vagyok, talán hamarabb itt lesz, mint ahogy várjuk. Most egy zoknit felfejtettem és abból kötök kis réklit. Lassan megy, de azért halad! Most már van neki kisinge, meg pólyája, még pólyahuzat, kispárna meg pelenkák kellenek. Nagyon jól érzem magam, csak azt hiszem, hogy egy kis C-vitamin hiányzik, mert állandóan vérzik az orrom. Az az egy alma naponta, hiába, kevés. Nem tudom, majd ha az is elfogy, mit csinálunk.
Márc. 24. szombat
Veszprém elesett. A magyar rádió még nem mondja, de biztos. Azt mondják, megint sok katona megadta magát. Jenőtől kaptam egy levelet meg egy lapot. Szegény, neki is rossz lehet, olyan egyedül. Pisti holnap és holnapután ásni megy.
Márc. 25.
Virágvasárnap, és tele vagyunk bizonytalansággal. Azt mondják, hogy Celldömölkön és Jánosházán az orosz. Ha így haladnak, holnap után már itt lehetnek. Teljes határzár van, nem mehet ki senki. Kíváncsi vagyok, hogy megnyitják-e, és hogy velünk mi lesz? Nem hiszem, hogy nekünk szerelvényt tudnának adni, és különben is, vajjon jobb lenne-e, ha kimennénk? Csomagolni kellene, készíteni valamit – és nincs lelkierőm hozzá. Ma különben olyan akasztófa-jókedvem volt. Mi lesz velünk? Úgy sem mi fogjuk eldönteni. Annyi bizonyos, hogy szomorú Húsvétnak nézünk elébe. Pisti miatt aggódom, csak ne szakítanának el bennünket.
Beküldte: Arató András
A cikk a 25. órában vagyunk felhívásunkra érkeztek, melyet itt tekinthetsz meg.
