Nanking, a kínai "déli főváros" egyik legfontosabb és leghíresebb nevezetessége elsősorban nem hadimúzeum, azonban az általa felölelt tárlat, épületek és kiállítási tárgyak a harci eseményekben nagyon is gazdag, 1840-1949 közötti kínai történelem egyik legfontosabb, katonai vonatkozásokban (és kiállítási tárgyakban) is bővelkedő helyszínét mutatják be. Nanking japánok általi bevételének és az általuk a civil lakosságon elkövetett embertelen mészárlás 75. évfordulóján cikkünkben az első ópiumháború kitörését kiprovokáló mandarinok rezidenciáját, a tajping-felkelés (rekonstruált) hatalmi központját, az 1912-ben Szun Jat-szen által itt kikiáltott és általa három hónapig innen irányított Kínai Köztársaság polgári és katonai vezetőinek kezdetleges hivatalát, a Csang Kaj-sek nevével fémjelzett Kuomintang (KMT) kormányzatának, illetve Vang Csing-vej japánbarát kollaboráns ellenkormányának székhelyét magában foglaló Kínai Modern Történelem Múzeumát (vagy ahogy a promóciós anyagokon kissé hanyagul hívják: Elnöki Palotát) mutatjuk be. A tárlaton a 20. századdal kapcsolatos kínai történelemszemlélet utóbbi időben végbemenő változásai is hangsúlyosan leképeződnek. A múzeum egyébként a Kínai Népköztársaság azon kevés helyszíneinek egyike, ahol a Kuomintang és a Kínai Köztársaság vitatott megítélésű, a tajvani kormány által jelenleg használt zászlaja is nyilvánosan látható.
Nanking városa
Először érdemes pár szót ejteni a nevének szó szerinti fordítása alapján "déli fővárosnak" nevezett, a négy ősi főváros egyikeként számon tartott 8 milliós Jangce-parti város történelmi szerepéről. A jelenleg Jiangsu tartomány fővárosaként funkcionáló Nanking, bár a Kína mindig is egyik leggazdagabb térségének számító Jiangnan régió (kb. a mai Jiangsu, Zhejiang, Jiangxi és Anhui tartományok egy része) egyik központja volt, a történelemben viszonylag rövid ideig töltött be tartós fővárosi szerepkört, és azt is jobbára meglehetős zavaros, illetve rossz emlékű időszakokban. A kínai közgondolkodás szerint a fővárosukat Nankingba helyező dinasztiák/kormányok mind gyorsan elbuknak. Történelmi tény, hogy a regnálásukat rövid ideig a Jangce-parti városban kezdő (majd a mongol Jüan-dinasztia pekingi székhelyére visszatérő) Ming-dinasztia (1365-1644) kivételével mindegyik nankingi székhelyű kínai kormányzat viszonylag gyors és esetenként véres véget ért, elég ha csak a régmúltbeli "hat dinasztia korának" (3-6. század) rövid életű dinasztiáira, a parasztfelkelésből kifejlődő tajping államra (1853-64), Szun Jat-szen (1912. január 1. - március 10.) és a Kuomintang (1927-49) regnálására, vagy Vang Csing-vej japánbarát bábkormányának (1937-45) időszakára gondolunk. Az általunk tárgyalt múzeum épületkomplexuma lényegében a 19. század közepétől a 20. század közepéig Kína Nankingban székelő minden, hivatalos vagy egyik ellenközpontként funkcionáló vezetésének helyet adott, és azok relikviáit őrzi.
A múzeum
A ma múzeumként szolgáló épületek helyén Ming- és Csing-kori paloták és kertek álltak, melyekben a 17. század utolsó harmadában a Liangjiang régió kormányzóinak székhelyét rendezték be. Az itt álló épületegyüttest a város tajping-felkelők általi 1853-as bevétele után a tajping Mennyei Király számára kibővítették és átépítették, hatalmas palotakomplexumot hozva létre. 1864-ben a Csing császári csapatok a tajping palota nagy részét megsemmisítették, majd a helyén tradicionális és modern stílusú épületeket emeltek a visszatérő kormányzók számára. 1912-ben itt rendezte be elnöki hivatalát Szun Jat-szen, majd 1927-ben Csang Kaj-sek északi offenzívája után a Kuomintang véglegesen birtokba vette a várost, és a komplexum a nacionalista kormány és a vezérkar székhelye lett. A KMT idején az épületeket kibővítették, 1930-ban adták hozzájuk az Elnöki Palota néven ismert, art deco jellegű épületszárnyat. Nanking 1937-45 között japán megszállás alatt állt, akkor a Vang-féle bábkormány rendezkedett be a hivatalokban, majd 1946-ban ide tért vissza Csang Kaj-sek, aki Kína elnökeként vette birtokba az épületegyüttest három évre. Az 1949-es kommunista bevonulás és polgárháborús győzelem után 1988-ig helyi hivatalok működtek itt, majd a helyreállított és rekonstruált terület a Kínai Modern Történelem Múzeuma néven nyitotta meg reprezentatív kapuit (fent), mely látogatásom idején sajnos teljes tatarozás alatt állt, így bemutatásához a képet innen kellett kölcsönöznöm.
A tárlat nagy részét az eredeti, 19. század végi 20. század eleji épületekben kiállított eredeti öltözetek, használati tárgyak, berendezések alkotják. Számos korszakból (pl. 1912, 1937-46) viszonylag kevés tárgyi emlék jelenik meg a tárlatokon, ellenben számos képes beszámoló egészíti ki az amúgy viszonylag részletes történeti bemutatókat. A jelenleg látható tajping uralkodó trónterme viszont természetesen csak az eredeti változat rekonstruált mása. Az alábbiakban kronologikus sorrendben mutatjuk be az épületkomplexum elemeit.
Csing-dinasztia kormányzói
A mandzsu Csing-dinasztia idején (1645-1912) játszott először komolyabb szerepet a múzeumként funkcionáló helyszín. A Kína leggazdagabb régiójának számító Liangjiang alkirályság (kb. a mai Jiangsu, Jiangxi es Anhui tartomanyok) vezetői székeltek itt a 18. századtól. Az alkirályi pozíció különösen bizalmi állás volt, hisz az azt betöltő személy komoly jövedelmek felett gyakorolt ellenőrzést.
A nankingi kormányzói posztot 1839-ben immáron harmadjára kapta meg (de betölteni már nem tudta) az a Lin Zexu, aki még abban az évben különleges császári megbízottként Kantonban hajtóvadászatot indított az ópiumkereskedelem ellen, mely a britekkel vívott 1840-42-es ópiumháborúba torkollott. Bár kitűzött feladatát teljesítette, a nem várt háborús kudarcok miatt Lint Xinjiang tartományba száműzték, hogy egyike legyen a kínai közvélemény által tisztelt azon mandarinok sokaságának, akik hűségük és eredményeik "jutalmául" büntetést kaptak a hálátlan uralkodótól. Az 1842-ben a Jangcén egészen Nankingig felhajózó britekkel már egy másik hivatalnok, Qiying alkirály írta alá a Nankingi Szerződést, mely az első "egyenlőtlen szerződésként" vonult be a történelembe. A szerződés, melyet sokan Kína modern kori hányattatásai kezdetének szimbólumaként értelmeznek, örökre megbélyegezte aláíróját, aki a második ópiumháborúban játszott szerepe miatt később valóban rá is szolgált máig tartó rossz hírére.
 |
 |
A felső két képen két magas rangú Csing-kori hivatalnok viselete látható, míg az alsón a 19. század közepének három meghatározó alkirálya, Lin Zexu, Qiying és a (később említendő) tajping-felkelést leverő Zeng Guofang látható.
A tajping-szárny
Az ópiumháború csak az egyik tünete volt a mandzsu Csing-dinasztia 19. században kibontakozó válságának. A hosszú, jobbára békés 18. századi prosperitásba beletespedt kormányzat nem volt képes kezelni a kínai dinasztiák dinamikáját: a nyugodt békés fejlődés idején megnövekedett népesség élelmiszer- és földigényével a konzervativizmusba és korrupcióba merülő rendszer nem tudott lépést tartani, a földéhes, növekvő létszámú parasztság pedig a válságjelenségek sűrűsödésével és a természeti katasztrófákkal ellenérzéseinek adott hangot és egyre inkább tömeges méreteket öltött.
Az 1840-es években egy, a hivatalnoki vizsgán ötször megbukott hakka fanatikus újkeresztény, Hong Xiuquan a paraszti ellenérzéseket meglovagolva a 19. század talán legvéresebb konfliktusát idézte elő. Hong állítólagos látomásai és néhány misszionáriussal folytatott beszélgetése alapján egy sajátos, keresztény jellegű ideológiát állított szembe a konfuciánus értékekre támaszkodó fennálló renddel szemben. Az 1850-re parasztfelkeléssé (1850-64) terebélyesedő Nagy Béke Mennyei Királyságának (Taiping Tianguo) mozgalma több tíz, majd százezer támogatóra lelt először a hakka, majd a szélesebb körű kínai parasztság körében. A magát Mennyei Királlyá és Jézus testvérévé kikiáltó Hong 1853-ban bevette és fővárosává tette Nankingot.
A Liangjiang régió kormányzóinak lerombolt palotái helyén új palotát emeltetett magának, majd sajátos ideológiájának (férfiak és nők szegregációja, a konfuciánus értékek eltörlése), háremének és palotája építésének szentelte idejét. A több tízmillióssá váló, Dél- és Közép-Kína jelentős részét lángba borító mozgalom végül fegyelmezett, meglehetősen jól szervezett paraszthadserege ellenére 1860 után több okból kifolyólag is visszaszorult. Hitelességét Hong és társai belső hatalmi harcai, a korrupció és a kínai értékek teljes tagadása morzsolták szét, fegyveres erejét pedig felőrölték a Peking és Sanghaj elleni sikertelen támadások és a Csing-dinasztia végül európai hatalmak által is megtámogatott ellentámadása.
1864-ben a Zeng Guofang vezette, új rendszer szerint, helyi előkelők pénzén toborzott császári csapatok és a Charles ("Kínai") Gordon őrnagy vezette, nyugati kiképzésű "Örökké győzedelmes hadsereg" visszaszorították a tajpingokat keletre. Zeng 1864. nyarán végül bevette Nankingot, a két hónappal korábban meghalt Hong palotáját pedig földig rombolták, véget vetve a legalább 20 millió halálos áldozatot követelő felkelésnek. A visszatérő Csing-kormányzók új épületeket emeltek a romokon, melyek ma is láthatók. 1988-ban a múzeum megnyitásakor Hong egykori palotájának tróntermét is rekonstruálták.
A rekonstruált tajping-szárnyban látható a Hong számára épített palota makettje (felső kép).
Noha a tajping-mozgalom parasztmozgalom volt, vezetői rögtön hozzáláttak a palota építéséhez és a mandarinokéhoz hasonló részletes hierarchia bevezetéséhez. Hong gyakorlatilag császárként viselkedett, amit rekonstruált trónterme (alsó kép) is bizonyít.
A hatalmi harcokba és korrupcióba fulladt, hatalmas emberi és anyagi károkat okozó tajping-felkelést Kínában mégis inkább pozitív eseményként tartják számon, mert anno Szun Jat-szen és Mao Ce-tung is progresszívnek tekintette a mozgalmat, mely hibái dacára a régi renddel való szakítást tűzte ki célul. (A szintén Nankingban látható Tajping Felkelés Múzeumáról és a tajpingok mozgalmáról egy későbbi cikkünkben külön is foglalkozunk). Zeng megítélése ellenben vitatott: ő ugyan szintén elismertségnek örvend, hisz helyreállította a rendet, ugyanakkor az általa felállított kvázi magánhadsereg később a haduraknak szolgáltatott példát.
Szun Jat-szen hivatala és a modern kínai hadsereg alapjai
A Liangjiang régió kormányzói nem sokáig tudták az ideiglenesen helyreállított rendet fenntartani. A konzervatív Ce-hszi anyacsászárné vezette (1861-1908) Kína lemaradt a modern fejlődésről és minden változást elutasított. Az 1894-95-ös japán háborús vereség és az 1900-as nyolchatalmi beavatkozás csak arra volt elég, hogy a hadseregben induljon el némi modernizáció, mely az ún. Új Hadsereg, egy pár tízezer főt számláló, nyugati mintára létrehozott katonai alakulat létrehozásában öltött testet.
A konzervativizmus és a korábban lenézett Nyugathoz és Japánhoz képest jelentős lemaradás erős frusztrációhoz vezetett a külföldet ismerő kínai értelmiségiek körében, akik egyre inkább a Csing-dinasztia megdöntésében látták a kínai modernizáció útját. A Hawaii-on és Hongkongban tanult orvos, a modern Kína atyjaként számon tartott Szun Jat-szen köré csoportosuló Egyesült Liga (Tongmenghui) tagjai a köztársaság megteremtését tűzték ki célul a Szun-féle három népi elv mentén, sőt a 20. század elején főleg emigrációból zendülések kirobbantásával is próbálkoztak, eleinte kevés sikerrel. Otthoni bázisuk hiányát mutatja, hogy a császárságot végső soron elsöprő 1911. október 10-i wuchang-i felkelés idején Szun az Egyesült Államokban tartózkodott és őt magát is meglepték az események.
A helyi Új Hadsereg felkelését irányító Huang Xing 1911 végére harcba bocsátkozott az akkor még császárhű Jüan Si-kaj tábornok viszonylag modern módon felszerelt, az egyébként az Új Hadsereg többségét adó északi Beiyang hadseregével, és a megérkező Szunnal Nankingba visszavonulva látott hozzá a köztársaság megteremtésének. Az időközben a forradalmárok által Kína első köztársasági elnökévé megválasztott Szun Jat-szen 1912. január 1-én tette le esküjét a később a köztársasági hadsereg vezérkara által használt épületben, majd Liangjiang kormányzóinak alig három évvel korábban felhúzott gyarmati stílusú rezidenciájában rendezte be elnöki hivatalát.
Szun az emberi jogokat megerősítő rendelkezéseket hozott, lépéseket tett az új köztársasági hadsereg felállítása érdekében és a Kínában élő nemzetiségek egyesítésére (beleértve a korban a kínaiak által gyűlölt mandzsukat is) is kísérletet tett. Szun terveknek és ideáknak nem volt híján, megfelelő hatalmi bázisnak és katonai erőnek viszont igen, így a forradalom eredményeinek megőrzése és a polgárháború elkerülése érdekében 1912 márciusában kénytelen volt átadni hivatalát Jüan Si-kajnak, aki Kína északi része és az ország akkoriban legütőképesebb katonai alakulatai felett gyakorolt ellenőrzést. Jüan az elnöki posztért cserébe lemondatta az utolsó császárt, a gyermek Pu Jit és a Szun által Nankingba helyezett fővárost alig három hónap után saját északi hatalmi zónájába lévő Pekingbe helyezte vissza.
Szun 1912-ben megalapította a nacionalista pártnak fordított Kuomintangot (KMT), hogy a forradalom eredményeinek később is érvényt szerezhessen. Jüan ugyanis tulajdonképpen nem okozott (pozitív) csalódást, hamarosan diktatúrát vezetett be, sőt 1915-ben császárrá is kikiáltotta magát. Jüan 1916-os halála után Kína tovább süllyedt a válságba, melyet a történelemtudomány a hadurak korszakaként említ.
Szun Jat-szen, miután 1911. december végén Tongmenghui tartományi küldöttei a köztársaság elnökévé választották, 1912. január 1-jén a 19. század végén épült, ma Vezérkari Épületként ismert szárnyban (felülről az 1. kép) gyűlt össze ideiglenes kormánya tagjaival és tette le az elnöki esküt.
Az eskü helyszínén az eseményt és a jelenlevőket (a kormány tagjait, néhány katonát, egy japán katonai követet és egy lelkészt) egy korhűen bemutató viaszfigura-kiállítás idézi meg (felülről a 2. kép), miközben a háttérben a Marseillaise szól.
 |
 |
A wuchang-i lázadást kirobbantó és Szun köztársasági hadseregének alapját képező Új Hadsereg tagjairól fényképkiállítás emlékezik meg, katonai a tárgyi emlékek viszont sajnos nincsenek nagy számban a tárlaton (felülről a 3. kép). A múzeumban viszont kiállították Szun Jat-szen által viselt öltözetek némelyikét (balra) és a az Új Hadsereg 1910-ben modern, japán mintára bevezetett tábornoki egyenruhájának homokszínű változatát, illetve az ideiglenes kormány egyik hivatalnokának korabeli öltözetét (jobbra).
Szun a Liangjiang kormányzók rezidenciájában (felülről az 5. kép) rendezte be hivatalát és irodáját (6. kép), míg maga egy, a hivatal mögött lévő Balzsamos kertben lévő szerény pavilonban szállásolta el magát. Szun és hivatala 1912. áprilisában költözött ki, miután ő maga lemondott az államfői posztról.
A Kuomintang-kormány és a japán megszállás időszaka
A Jüan Si-kaj halála után a különféle regionális hadurak felemelkedésével megszűnt a valódi központi hatalom Kínában. Szun és a Kuomintag többször is megpróbálkozott saját hatalmi bázis kiépítésével, ám törekvéseik 1925-ig jobbára kudarcot vallottak.
A KMT ugyan 1924-ben létrehozta saját katonai akadémiáját (Whampoa), hogy fegyveres erők terén lévő hátrányát lefaragja, és már korábban felvette a kapcsolatot különféle déli fegyveres csoportokkal is, mindennek gyümölcsei viszont csak jóval később értek be. Szun támogatók és szövetségesek után nézve 1917 után közeledett Szovjet-Oroszországhoz és 1922-ben szövetségre (Első Egyesült Front) lépett az alig egy évvel korábban alakult Kínai Kommunista Párttal is.
Szun 1925-ös halála után hamarosan a Whampoa Katonai Akadémiáról kikerülő tisztek révén az akadémia parancsnoka, Csang Kaj-sek vált a KMT legbefolyásosabb politikusává. Csang, bár a neki lekötelezett Szun küldötteként korábban megjárta a Szovjetuniót, helytelenítette a KMT-alapító balra hajló politikáját, ugyanakkor szüksége volt többek közt a kommunistákkal való szövetségre is, hogy megtisztíthassa Közép-és Észak-Kínát a Beiyang hadseregből kinőtt északi haduraktól. Az 1926-ban megindított Északi Hadjárat eredményeként a KMT egy évre rá sikerrel vette be Nankingot, Wuhant, majd 1928-ban Pekinget is.
Az északi hadurakkal való leszámolás után a generalisszimusszá kinevezett Csang Kaj-sek vált Kína erős emberévé, közvetlen ellenőrzést ugyanakkor csak Kína tengerparti tartományaira gyakorolt, a belső területeken amolyan vazallusi rendszerben egyelőre megmaradt a különféle hadurak hatalmi bázisa (így például Csang örök második emberéé, Li Zongren-é Guangxi tartományban). Csang viszont a KMT balszárnyához tartozó (amúgy meggyőződéses antikommunista) Vang Cing-vej wuhani kormányalakítási kísérletét ürügyül használva 1927-ben leszámolt a sanghaji kommunistákkal, hosszan tartó polgárháborút robbantva ki ezzel. (Csang egyébként semmilyen erőfeszítést - még fiatalkora óta meglévő közismert sanghaji maffiakapcsolatait sem - vagy emberi-anyagi veszteséget nem sajnált akkor, ha ellenfelei megsemmisítéséről volt szó - még az 1937-ig a Szovjetunióban kvázi túszként tartott fiát sem váltotta ki a kommunistákkal való kiegyezésért cserébe.) A generalisszimusz ugyanabban az évben ismét Nankingot tette meg fővárosnak és Szun egykori hivatalába költöztette az általa vezetett Kuomintang kormányt a vezérkarral együtt.
A Nankingban felálló Csang-féle nacionalista kormány, bár magáévá tette Szun 5 pillérren nyugvó hatalmi struktúráját, a KMT és főleg a hadsereg mindegyik pillért ellenőrzése alatt tartotta, lényegében pártállami jellegű rendszert hozva létre (mely aztán Tajvanon az 1980-as évekig tovább is élt). Az 1931-es mandzsúriai japán támadás után Csang Kaj-sek ugyan kénytelen volt kormányelnöki posztjáról lemondani, a Nemzeti Forradalmi Hadsereg feletti irányítást viszont megtartotta és de facto továbbra is ő maradt Kína első számú vezetője. A "déli fővárosban" hosszabb távra berendezkedő KMT 1934-36-ban egy új, reprezentatív épületszárnyat is hozzáadott a már meglévőkhöz, mely azután a KMT kormányzat és Csang Kaj-sek hivatalainak is helyt adott.
Az 1937-ben kitört második japán-kínai háború elején, szinte napra pontosan 75 évvel ezelőtt a japánok elfoglalták a véres sanghaji harcok után Csang és a KMT által hátrahagyott fővárost és hat hét alatt lemészároltak 300 ezer helyi lakost (az embertelen mészárlás borzalmairól és áldozataikról a Nankingi Mészárlás Emlékhelye és Múzeuma emlékezik meg megrázó, részletes tárlattal), majd a következő év elején a korábban Szun Jat-szen közeli munkatársaként, majd Csang baloldali KMT-beli ellenzékeként ismert Vang Csing-vej vezetésével kollaboráns kormányt hoztak létre, mely az Elnöki Palotában rendezte be fő hivatalait. Csang Kaj-sek Wuhanba, majd Csungkingba vonult vissza haderejével, mely végül a japán veszélyre tekintettel átmenetileg felfüggesztette a polgárháborút a Mao Ce-tung vezette Vörös Hadsereggel (Második Egyesült Front).
A KMT csak Japán végső veresége után jó fél évvel, 1946 tavaszán költözött vissza újra korábbi nankingi hivatalába. A KMT és a kommunisták közötti polgárháború újbóli kitörésekor Csou En-laj és Csang 1946-ban még amerikai közvetítéssel ültek tárgyalóasztalhoz a nankingi Elnöki Palotában, ám a megbeszélések eredmény nélkül végződtek. Csang a polgárháború idején már a hosszabb távú berendezkedés céljával formalizálni kívánta hatalmát: 1948 tavaszán elfogadták és hatályba léptették az új alkotmányt és Csang Kaj-seket Kína elnökévé választották. Nem sokáig ülhetett azonban az elnöki székben, a kommunista előretörés miatt 1949 januárjában leköszönt elnöki posztjáról (a hadsereg vezetését ugyanakkor ismét megtartotta magának) és előkészítette az evakuációt, melyre 1949 áprilisában, a kommunisták nankingi bevonulása előtt végül szüksége is volt. A kommunista győzelemmel az Elnöki Palota elvesztette korábbi jelentőségét és 1988-ig helyi hivataloknak adott helyet.
A múzeum legreprezentatívabb része a korábbi teljes valójában helyreállított fogadóépület, illetve az Elnöki Palota. A fogadóépület két nagy terme a kínai és külföldi hivatalos látogatókkal folytatott tárgyalások helyszínei is voltak.
Az északi fogadóteremben (felülről az 1. kép) fogadták Csou En-lajt a nacionalisták és kommunisták közötti, 1946-os amerikai közvetítéssel zajló tárgyalások idején, illetve itt fogadta Li Zongren ideiglenes elnök a beipingi sikertelen tárgyalásokról hazatérő ún. sanghaji békeküldötteket is 1949 februárjában. A helyiségben készült fel Csang és Li a generalisszimusz 1948-as ünnepélyes elnöki beiktatására is.
A külföldiek számára fenntartott fogadóterem (2. kép) szintén számos találkozó helyszíne volt, többek között itt fogadta Csang George C. Marshall amerikai külügyminisztert is.
A fogadótermek felett elhelyezkedő irodákban nacionalista kormány hivatalai működtek, ennek számos tárgyi emlékét az irodák helyén működő tárlat is bemutatja (3. kép).
A japán megszállás idején Vang Csing-vej rendezkedett be az épületben, a korszakból kiállított kevés tárgyi emlékek közé tartoznak a japán megszállók egyenruhái és egyenruha-tartozékai (4.kép), illetve Vang és kormánya japánoknak való behódolását bizonyító különféle kordokumentumai.
Csang 1946-os ünnepélyes visszatérésekor ismét Kína első számú vezetőjeként rendezkedett be az épületben. Ennek az időszaknak fontos emlékei a különféle államok vezetői által küldött ajándékok kollekciója. Az 5. képen a nepáli király által küldött ajándéktárgyak láthatók.
Bár Csang Kaj-sek 1927 óta különféle pozíciókban (de elsősorban a nacionalista hadsereg irányítójaként) Kína első számú vezetőjének számított, formálisan csak 1948. májusában vette fel az elnöki címet, miután a KMT-féle nemzetgyűlés megválasztotta. Alelnöke a hadseregben is második helyen álló Li Zongren tábornok, Guangxi tartomány hadura lett. A viaszbábu-kiállításon a frissen beiktatott Csangot idézik meg felesége Soong May-Ling, utóbbi nővére, Soong Ching-ling (Szun Jat-szen özvegye) és az alelnök Li Zongren és felesége társaságában (6. kép). Egy USA-t megjárt modernista lelkész lányaiként született Soong-nővérek egyébként külön érdekes fejezetei a 20. századi Kína történelmének. Soong Ching-ling Szun Jat-szen örökségének képviselőjeként férje halála utáni több mint 50 évben a mindenkori kínai politikai rendszer fontos legitimációs forrása volt. Olyannyira, hogy miután 1949-ben nem követte Csangot és húgát Tajvanra, az 1970-es években Kína egyik (a modern történelemben egyetlen női) államfőjévé emelték és 1981-es halála előtt pár nappal a Kínai Népköztársaság tiszteletbeli elnöke címet is megkapta. Soong May-ling, bár kitartott férje mellett, szintén pozitív előjellel szerepel a mai hivatalos történelemszemléletben is. Az irodák néhány helyiségében külön kiállítás emlékezik meg Csang 2003-ban elhunyt feleségéről és karitatív tevékenységéről.
A Kuomintang-kormányzat számos miniszterének hivatalát is eredeti formájukban állították helyre, bemutatva lakóik életét is, ahogyan a KMT Nemzeti Forradalmi Hadseregéről is van egy rövid képes bemutató, többek közt egy tabló a rendfokozati jelzéskről. Ugyanott láthatjuk a hadsereget szinte a kezdetektől irányító Csang Kaj-sek néhány személyes tárgyát, így kitüntetéseit is (7. kép).
Az art deco jegyeit mutató Elnöki Palotát (8.kép) teljes egészében az 1946-49 közötti időszak állapotainak megfelelően állították helyre.
Az épületben megtekinthető az Elnöki Fogadóterem (9. kép), ahol a generalisszimusz és Csou En-laj közötti tárgyalások zajlottak 1946 júliusában, és Csang Kaj-sek irodája (10. kép) is.
A teljes múzeum a kínai történelemszemlélet utóbbi évekbeli változásaként meglepően semleges módon viszonyul az 1927-49 közötti Kuomintang-kormányhoz, a polgárháborús időszak kommunista győzteseinek favorizálásával csak a bejáratnál elhelyezett, heroizáló képeken (melyek egyikét a 11. képen láthatjuk) találkozhatunk.
Összefoglalás
A Kínai Modern Történelem Múzeuma, bár nem szigorú értelemben vett hadimúzeum, mégis a katonai vonatkozásokban nagyon is gazdag 1840-1949 közötti kínai történelem egyik legfontosabb helyszíne és eseményeinek fontos bemutatóhelye. E meglehetősen viharos időszakot prezentáló, bár egyes korokból tárgyi emlékekben talán kissé szűkös tárlat mégis ad némi képet a korszak hadi és a mögötte rejlő politikai vonatkozásairól. A Szun Jat-szen iránt megmutatkozó általános tisztelet a múzeumban szinte mindenhol nyomon követhető, különösen az egyik melléképületben az elnököt néha már-már messianisztikus fényben feltüntető (szocialista-realista elemeket sem nélkülöző) kortárs képzőművészeti kiállításon (lásd pl. itt, itt és itt). A KMT és Csang Kaj-Sek korszakáról pedig összességében meglepően semleges bemutató a hivatalos kínai történelemszemlélet utóbbi években végbemenő változásait is jelzi. Míg korábban számos e korszakbeli történelmi szereplő csakis negatív felhanggal szerepelhetett, mára Csang Kaj-sek bizonyos értelemben rehabilitálódott. Mindez persze talán nem független attól sem, hogy Csang sosem akarta Tajvan hivatalos függetlenségét (ellenben ő onnan akarta újraegyesíteni Kínát), amit a Pekinggel egyre több közös nevezőt találó tajpeji Kuomintang-kormány politikai ellenfelei az utóbbi években gyakran felvetnek. A kiállítás valóban (melyen egyébiránt csak a legfontosabb helyszínekhez és tárgyakhoz van angol nyelvű felirat) alig ejt szót Csang nyilvánvaló hadvezetési hibáiról, ahogyan meglepő módon arról is, hogy a generalisszimusz szinte mindent, esetenként még a japánok elleni harcot is, annak rendelt alá, hogy belső politikai ellenfeleit (nem csak a kommunistákat) megsemmisítse.
Forrás: katpol.blog.hu
