„Akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt"
(George Santayana)
Kedves olvasó, aki kezedbe vetted ezt az irományt, és fiatalabb vagy az írójánál, ha magad nem is élted át, azért el tudod képzelni milyen egy háború? El tudod képzelni, milyen az patkány módjára a föld alá bújni, hogy mentsd az életedet? És remegve reménykedni abban, hogy talán valóban meg is mentheted? Miközben minden perc kiszámíthatatlan és bárhová is bújsz, mindenütt a sarkadban leselkedik a halál. Legyél katona egy lövészárokban, vagy civil egy hevenyészett, de akár szuper komfortos óvóhelyen is, legyél felnőtt, vagy gyermek, ez egyre megy.
Azt mondják, a katonaember elvadul, elállatiasodik a háborúban. Ez a vélekedés így nem igaz. Mert az állat, – ellentétben az emberrel – nem tesz olyanokat fajtársával, mint az ember embertársával. A katona a háborúban legyőzni, megölni akarja a másikat, mert erre kap parancsot. Ezt parancsolják neki a hatalomvágy lázában égő, különböző eszmerendszerbeli önjelölt vezérek. Akik kiélni akarják akarnokságukat, és nem számít nekik, hogy mennyi emberáldozat árán. A katona pedig mérlegelés nélkül meg is teszi amit elvárnak tőle, mert meg kell tennie. Nem tehet mást. Ha nem hajtja végre a parancsot, falhoz állítják és kivégzik. Pedig a lelövetésre parancsolt – ellenségnek mondott – ellenfél, akár még barát is lehetett volna. De hát az ember már csak ilyen. Az ember sokszor nem pusztán csak öl, hanem öldöklik, és brutális kegyetlenkedésekre is képes. Az állatok nem ilyenek. Azok talán még szégyellnék is magukat az ember helyett, az ember elkövette tettekért. Persze, hogy az állat is öl. Mert éhes. De nem embertelenedik el, mint az ember, amikor kivetkőzik emberségéből.
Szóval el tudod képzelni milyen egy háború? Vagy mégse? Akkor hát nézzük, milyen is egy háború. Milyen volt a II. világháború, és milyen volt az Érden is?
Előrebocsátva jelzem azonban, hogy a következőkben senki se várja tőlem az Érden folyó öldöklő véres csaták részletes leírását, hiszen én ilyenekben nem vettem részt. Azokat én is csak irodalomból, s az eseményekben fizikálisan is résztvevők elmondásaiból ismerhetem. Hiszen 1944-ben még csak 10 éves gyerek voltam. Ám mégis, jó néhányszor kényszerültem magam is föld alá bújni Érden, majd 1944 őszén két alkalommal Székesfehérvár iszonyú bombázásainál, és remegve hallgatni a bombák süvítését. Meg azt is, amikor azok becsapódtak, felrobbantak. Nem voltak szívderítőek az akkori idők napjai, mégis, feltétlenül emlékezni, emlékeztetni kell azokra az időkre, s bennük mindazon dolgokra, eseményekre, amik az óta már TÖRTÉNELEM lettek. Érden pedig helytörténelem.
A II. világháború ugyan 1939. szeptember 1-én kezdődött, de írásomban azért foglalkozom csak az 1944 – 1945-ös években történtekkel, mert a gazdasági megszorításokon és azon kívül, hogy Érdről is hadbavonult a férfilakosság jó része, az érdi ember korábban még nem érzékelte a háború máshol zajló keményebb eseményeit. Így természetesen én sem.
A második világháborúban, amelyben világhatalmak hadseregei feszültek egymásnak, – az akkori haditechnika szinte minden öldöklésre alkalmas eszközét bevetve – Magyarország csak másodlagos hadszíntérnek számított. Hiszen a fő cél német részről orosz területek megszerzése, orosz részről pedig Németország szétzúzása volt. A többi hatalmak, e két rivális oldalán hazánk területén úgymond csak asszisztáltak, besegítettek.
Honi területünkön folyó harcok tétje részünkről országunk megtartása, másik oldalról pedig elfoglalása volt. Németország szétzúzásának szovjet főcsapás iránya Lengyelországon át vezetett. Zsukov marsall seregei már Berlin ostromához készültek, a szövetségesek pedig a Rajnához közeledtek, miközben a németeknek még igen komoly érdekük fűződött hazánk Dunántúli területének végsőkig való megtartásához. Hadvezetésük ezért komoly erőket vont el a nyugati arcvonalról és csoportosított át e terület védelmére. Hat gyalogos, és négy páncélos hadosztályuk tartózkodott térségünkben.
1944 késő őszétől az ország keleti felét már javában a szovjetek birtokolták, amikor a németek a magyar csapatokkal együtt harcolva elkeseredetten igyekeztek legalább a Dunántúlt megtartani. Hiszen ez az országrész egyrészt védő felvonulásként szolgált a németeknek birodalmuk előterében, de a háború folytatásához szükséges igen fontos nyersanyagok utolsó megszerzési lehetőségét is (bauxit, szén, zalai szénhidrogén mező olaja stb.) biztosította a német hadigépezet számára. A szovjeteknek viszont előnyt jelentett az, hogy az itt folyó harcok, valóban nagy erőket vontak el és kötöttek le a főirány védelméből.
A Kárpátok áttörésétől 1945 áprilisáig az ország fél éven át tartó igen nagy harcok, összecsapások, nagy páncélos ütközetek színtere volt. Az Alföldön korábban a debreceni, később Dunántúlon a székesfehérvári páncélos csata dúlt. A főváros – a „Budapest erőd" – elfoglalásáért vívott harcok hosszú ideig tartottak, amelynek kihatásai természetesen Érdet is érintették. Budapest oroszok általi bekerítéssel történő elfoglalásáért, az ellenoldalról pedig az ott rekedt német védők felmentéséért folyó öldöklő csaták harcaiból, ha lényegesen kisebb mértékben is, de községünk sem maradhatott ki, bőven megszenvedve a háború rászabott penzumát.
ÉRD, hadászati szempontból ma is fontos utak és vasútvonalak találkozásaiban fekvő település. De már a rómaiak idejében is hadiút vezetett hajdani községünk, ma Óvárosnak (Ófalu) nevezett területén, ahol még egy természetes viziút szakaszunk is van, a Duna folyam.
A török hadak ellen vonulás, majd azok Budára, és onnani elvonulása csakúgy településünkön keresztül történt, mint ahogy az 1848-as szabadságharc egyes katonai mozgásai is. És nem volt ez másként részben az első, de a második világháborúban sem, mert ÉRD ekkor is, vagyis minden időkben a „HADAK ÚTJA" volt.
A második világháború honi vészterhes szakaszában, a felvonuló csapatoknak különleges jelentőségű stratégiai útvonalai voltak a községünket átszelő vasútvonalak, valamint a 6. sz. és 7. sz. országos főközlekedési műutak. Ez utóbbi mentén húzódott Érdtől Balatonfőkajárig, az orosz áradatot megállítani hivatott, és a németeket nagy reményekkel eltöltő úgynevezett „MARGIT VONAL" keleti szektora. „Margaréthe Linie", vagy más néven Margarethen-Stellung. Ez sűrű, többnyire a lakossággal ásatott lövészárok rendszerekkel erődítve, főleg az oroszok Dunántúli térnyerését próbálta volna megakadályozni. Annak idején azt mondták: „ezt az orosz át nem törheti". Aztán mégiscsak áttöretett.
Német megszállóink
1944. március 19-én hajnali 4 órakor Német csapatok megszállták Magyarországot. (Margarethe I.) Hitler, Edmund Veesenmayert nevezte ki Magyarország teljhatalmú biztosává.
1944 - ben Érd község is a hazánkat március 19-én megszálló német csapatok állomásoztatására kijelölt település volt. Iskolák, óvodák, az ófalui kastély szolgáltak az elszállásolások céljára, de még magánházaknál is voltak bekvártélyozva német katonák. Ez időben tehát Újfalu és Ófalu is a német és magyar katonaság átmeneti szálláshelye lett, pihenője a frontokra induló, vagy az onnan kivont egységeknek. A községben mintegy ötezer német katona volt elszállásolva.
A kastély felett a Kálváriahegyen légvédelmi tüzérség települt. A 206. honi légvédelmi tüzérosztály egy egysége, Bofors lövegeivel védte itt Budapest, és főleg a Csepel sziget hadi üzemeinek – Weiss Manfréd Művek, Shell Olajfinomító, Fanto olajgyár, Dunai Repülőgépgyár és annak repülőtere stb. – légterét. Ez az alakulat később az oroszok közvetlen Érdre érkezését megelőzően Nagytétény felé hátrált, majd megtagadta a további visszavonulási parancsot, és átállt az oroszokhoz.
Bofors légvédelmi ágyú
Ilyenek voltak a Kakukkhegyen is.
Háborús emlékeim tulajdonképpen a német megszállás kezdetétől, pontosabban attól a naptól datálódnak, amikor 1944 kora tavaszán iskolából hazafelé menet, megláttam az első német katonát. Akkor amikor megszálló seregük, harci eszközeikkel végeláthatatlan oszlopokban vonult Budapest felé a 7. sz. főúton. 1944. március 20-a volt, vagyis egy nappal később, mint ahogy maguk alá gyűrni jöttek bennünket német fegyvertársaink.
A háború során, az oroszokon kívül hadiállapotba kerültünk az Amerikai Egyesült Államokkal és az angolokkal is, noha velük közvetlen harci érintkezésünk nem volt. Tulajdonképpen csak országunk németek általi megszállása, 1944. március 19 -után kezdtek bennünket hadiállapotban lévőnek tekinteni, s ettől kezdve kezelték országunkat ténylegesen is hadműveleti területként. A szövetséges légierő részei ugyan már korábban is berepültek az ország légterébe, sőt 1943 őszén néhány bombát is ledobtak Nyugat-Magyarországon, de ezek a légtérsértések inkább csak Németország fölé átrepülések, valamint magyarországi felderítő repülések voltak. Eredetileg a Nyugat-magyarországi bombázást sem nekünk szánták, ugyanis az napon meghatározott németországi célok voltak bombázásra kijelölve. Azonban a kedvezőtlen időjárás ott ezt lehetetlenné tette, ezért visszafordultak és tartalék célt keresve, bombaterhüket itt oldották ki, ne kelljen azt hazacipelni.
A német megszállás után, 1944. április 3-tól viszont már megkezdték az ország stratégiai bombázását, melynek célja elsősorban a katonai objektumok, stratégiai fontosságú utak, vasutak, ipartelepek, hadifontosságú üzemek, raktárak, olajfinomítók stb. elpusztítása volt. A rombolásokon túl, ezeknek a – akkor úgy mondták – „terrorbombázások" -nak másodlagos célja pedig a háborúból való „kibombázásunk" volt. Vagyis a lakosság demoralizálása, kilépésünk mielőbbi kikényszerítése céljából.
1944. március 24-én HM rendelettel (120.700 eln. 35. sz.) elrendelték a közintézményekben és a lakásokban este 19 és hajnali 5 óra közötti a légoltalmi elsötétítést, valamint a csökkentett közvilágítást. Az ablakok és ajtók üvegezését valamilyen sötét színű lepellel, illetve kék, vagy fekete papír ráragasztásával kellett takarni. Minden kiszűrődő fényt ellenőriztek, és a rendelet be nem tartását szankcionálták.
Érd az angolszász bombázások szempontjából nem volt célterület, viszont igen közel esett a Duna túlsó oldalán települt hadifontosságú létesítményeihez, melyek bombázása mindig várható volt és ez több alkalommal meg is történt. Ez pedig veszélyt jelentett községünk lakosságára, mert a légi események közben tüzérség által eltalált, vagy a vadászgépektől megsebzett, sérült bombázógépek menekülésük megkönnyítése céljából bárhol vaktában ledobhatták bombaterhüket. Ilyen eset több alkalommal elő is fordult Érden. A bombák szerencsére külső, mezőgazdasági területekre hullottak s belterületen nem okoztak károkat.
Ófaluban, a Gyormába vezető mélyút két oldalán voltak az érdi gazdák borpincéi. Ott volt nekünk is, s mi ennek menedékében vészeltük át a légi eseményeket, majd később a front átvonulását. Oda már 1944 kora nyarától gyakorta feljártunk a légitámadások miatt, volt úgy, hogy naponta kétszer is. Csepel-sziget bombázása mindig várható volt, az pedig igen közel esett községünkhöz, hiszen a Duna túlsó oldalán van. Légvonalban pedig alig pár kilométerre voltak tőlünk az ott települt elpusztítandó objektumok. Veszélyes volt hát lent maradni a faluban, már csak az esetleg eltévedt vagy kényszerdobott bombák miatt is. Amikor a rádióban elhangzott, hogy: „zavarórepülés", majd később hogy „légi veszély, légi veszély! Bácska, Baja, Dunaföldvár! A „Fliegen gefahr"..., vagy a berepülésveszély„... az Einfluggefahr", az „Achtung, Achtung Lichtspí1en, Krokodil Grosz"..., már fogtuk is az előre összekészített kis motyónkat, a "légócsomagot" és irány a borpincei óvóhely. Mire odaértünk, nemegyszer már a „Légiriadó" a „Fliege alarm" bemondása következett és ekkor nemsokára valahol már rendszerint hullottak is a bombák. Bár a nyugati országrészeken néha ilyenkor csak átrepülések voltak Ausztria-Németország felé. Viszont ha ott kedvezőtlen volt az időjárás, akkor visszafordultak és magyarországi tartalék célok felett oldották ki bombáikat az akkor nagyon gyűlölt, de mára már igen csak megkedvelt, és sok mindenben utánozni is kívánt angolszász barátaink. Akiknek bombázó kötelékei Olaszországban települt támaszpontokról indultak bennünket „boldogítani", gyárainkat, vasúti objektumainkat, egyéb értékeinket szétbombázni, elpusztítani.
De hogyan is tudtuk egy pincébe bújva követni a légitámadások folyamatait? Hogy is volt abban az időben a rádiózás? Erről is érdemes pár szóval megemlékeznem. Az országban akkor mindössze két rádióadás, – a „Rádió Budapest -1 ", és a „Rádió Budapest -2 " – szolgáltatta a híreket, közvetítette a kultúrműsorokat. De ez informált bennünket a légi eseményekről is, ha lakásainkban tartózkodtunk. Egyébként pedig az utcán közlekedve vagy a határban dolgozva, az iszonyúan ronda hangú szirénák figyelmeztették az embereket a veszélyre. Légitámadások esetén a rádióadásokat megszakították. Bemondták, hogy: „adásunkat bizonytalan időre megszakítjuk". Utána hogy „légi veszély, légi veszély", hozzátéve azt a veszélykörzetet ahol az ellenséges gépek megjelenése várható volt. Az ország ugyanis légvédelmi riasztási körzetekre volt osztva. Majd a célterület megközelítése előtt pedig azt mondták be, hogy „légiriadó". 15 percenként helyzetjelentést adtak, amit németül is megismételtek, ugyanis a rádióközlemények a németeknek is adtak információkat, s ezért a rádió német nyelven is követte az eseményeket.
A rádiókészülékeket állandóan bekapcsolva kellett tartani. Különösen az éjszakai órákban volt ez fontos, hiszen a veszélyre felhívó egyik információs lehetőség a rádióhallgatás volt. Valamint a szirénák felbőgése. A megszakított adásban csak halk zenét közvetítettek, néha andalító dalokat énekeltek. Emlékszem, este legtöbbször a "Holdas éj a Dunán ...„ c. dalt énekelte egy férfihang. Máig foglalkoztat, hogy ennek a dalnak a többszöri bejátszása, esetleg nem valami rejtjelezett közlést hordozott- e?
Légitámadások elmúltával, miután a bombázó kötelékek elhagyták az ország légterét, akkor pedig bemondták, hogy „légi riadó, vagy légi veszély elmúlt, folytatjuk adásunkat". Igen ám, de egy óvóhely mélyére bújva, a közben folyó légi események hogyan voltak követhetők, amikor még a lakásokban sem volt mindenhol rádiókészülék. Egy gyormai borpincében meg különösen nem, hiszen ezekben a szükségóvóhelyekben villany nem volt. Petróleumlámpával meg azért mégsem lehetett rádiót hallgatni. Az emberek ez esetben csak a szirénák jelzéseire hagyatkozhattak.
Abban a pincében ahol mi húztuk meg magunkat, számunkra mégis volt egy megoldás. Ma, amikor már szinte gyufásdoboznyi eszközök állnak rendelkezésre a világ szinte valamennyi rádióadójának vételére, furcsa kontrasztként tudom csak említeni az akkori rádiókészülékek méreteit. Volt valakinek egy hordozható rádiója, ami telepről működött és ez akkortájt különlegességnek számított, mondhatnám csodaszámba ment, hiszen hálózati villanyáram nélkül bárhol hallgatható volt. Igaz, csak a hozzá való telep legalább három kiló volt. Maga a készülék pedig egy közepes méretű és formájú utazóbőröndnek felelt meg, küllemében pedig annak is látszott. Egy ilyen rádió, akkoriban gazdájának olyan státusszimbólumot kölcsönözhetett, mint manapság egy Mercédesz birtoklása. Nem tudom hány kiló lehetett az egész, de tény, hogy azt gazdája minden légiriadónál magával cipelte gyormai menedékünkbe. Így aztán ott mi előnyben voltunk, mert e rádióból közvetlenül értesülhettünk az eseményekről, majd pedig a veszély elmúltáról. A többi pincékbelieknek meg kellett várni, míg megszólalnak a légiriadót lefújó szirénák. A közeli pincékbe mindig átszaladtunk jelezni a veszély elmúltát. Onnan aztán láncszerűen továbbadták.
A bombatámadásokat, a Szövetségesek olaszországi partraszállása után, 1944 januárjában Olaszország területére települt támaszpontjaikról, (Foggia, Brindisi) a 15. amerikai légihadsereg (USAAF) bombázókötelékei, – kiegészülve az angol Royal Airforce (RAF) egységeivel, – többségében Consolidated Aircraft B-24 Liberator, és Boeing B-17 Flying Fortres négymotoros bombázó gépekkel hajtották végre, P-38 Lightning, és P-51 Mustang vadászgépek oltalmazó kíséretében.
1944. július 30-án, (vasárnap) a 15. amerikai légi hadsereg bombázókötelékeinek e napra, a Csepel-sziget hadiüzemeinek, ezen belül is főként a Dunai Repülőgépgyár és az akkor még a gyárhoz tartozó tököli repülőtér bombázása volt feladatul szabva. Mintegy 300 gép Barcsnál lépett a magyar légtérbe erős vadászvédelemmel, és a szokásos Balaton feletti gyülekezés után, a Dunántúl néhány helységét támadta. Majd a kötelék egy része Alcsút felett Horthy-liget irányába fordult. Az itteni rombolásra szánt objektumok légvonalban igen közel estek községünkhöz, így aztán, mint mindig Csepel bombázásakor, most is számítani lehetett célt tévesztett vagy kényszervetett bombák leesésére, ami e napon több érdi helyszínnel be is következett. A délelőtt 11 óra körül zajló bombatámadás során, elkeseredett légi harc dúlt a közeli légtérben, melynek következményeként több gép megsérült, közülük egy le is esett Érden. Feltehető, hogy éppen ez a gép igyekezett bombaterhétől megszabadulni, amikor azt községünk külterületére szórta. Ugyanis a Nagyállomástól Százhalombatta felé lévő 13. sz. vasúti őrház környékén, mezőgazdasági területre esett 10 db. 250 (227) kg-os bomba. A légnyomástól megrongálódott az őrház tetőszerkezete, de ezek más károkat nem okoztak. Az előzőekkel közel azonos időben, még további bombák is hullottak Érd külterületére. Nevezetesen az Elvira-major (Karácsonypuszta) területére esett 17 db. amelyek közül 1 db. nem robbant fel. Itt a bombák állatokban és épületekben okoztak károkat.
Egy korabeli dokumentumban ugyanezen a napon, és időben, az érdi csendőrőrs még további 9 db bomba ledobását jelentette, amelyek a 23. sz. kilométerjelzésnél az Eszéki műút közelében estek le. Közülük itt is az egyik nem robbant fel. Nos, Eszéki műútra én Érden nem emlékeztem, de valószínű, hogy annak a főközlekedési útszakasznak mely Érden át Ercsi felé vezet és az érdi köznyelv csak Ercsi útnak nevezett, ez volt a hivatalos neve. Mivel a dokumentumban szereplő 23-as kilométerjelzés csak a 6. sz. főútra vonatkozhatott, e bombák leesési helyszínét nem volt nehéz több évtized után sem beazonosítanom. Annál is inkább nem, mivel ezeknek a bombáknak leeséséhez még közvetlen személyes emlékem is fűződik. A légiriadó során, ez esetben az újtelepi házunk alatti pincénkben félelemmel telten gubbasztva, hirtelen bombák éktelen süvítését hallottuk, melyek aztán nagy robbanásokkal sorra csapódtak a földbe. Ilyet eddig Érden még nem hallottunk. Így aztán amint a légiriadót lefújták, Szegedi János helybeli asztalosmester, körzeti légóparancsnok javaslatára, – követve a robbanások hangjának irányát, – apám teherautójával azonnal többen kimentünk a helyszínre kíváncsiskodni. Körülbelül 2 méter mély, és mintegy 3,5 - 4 méter átmérőjű gödröket „bombatölcséreket" képeztek a felrobbant bombák. Közülük egy itt sem robbant fel, ez „békésen" várta további sorsát, a tűzszerészek általi hatástalanítást. Érdekes volt számomra lépés közelről látni, egy fel nem robbant 250 kg-os amerikai légibombát. Ma biztosan nem mennék a közelébe. Hiszen olyanokat is ledobtak, amelyeket úgy állítottak be, hogy azok majd csak később robbanjanak, ezzel akadályozva a műszaki mentést. Sohasem lehetett tudni, hogy mikor robbannak. A fel nem robbant bombák azonban akár hibásak is lehettek, azt akkor ki tudhatta, legfeljebb csak a tűzszerészek.
Meg kell jegyezni, hogy az amerikaiak általában kímélni igyekeztek a civil lakókörnyezeteket, kényszervetett bombáikat inkább mezőgazdasági területekre oldották ki. Ugyanez viszont nem mondható el az angolokról, ők nem válogattak.
A bombák leszórásával közel azonos időben, egy négymotoros LIBERATOR bombázó gép Érdnél a Dunába zuhant. Személyzetéből két fő ejtőernyővel kiugrott, őket elfogták és sérülten Budapestre kórházba szállították. Ugyanez napi támadás során egy vadászgépet is lelőttek, s az Tökölön esett le. Pilótája kiugrott, de ejtőernyője nem nyílott ki és a Dunába zuhanva meghalt. Holttestét Érd és Százhalombatta között húzták ki halászok a vízből, és az ófalui zsidó temetőben temették el.
Az előző eseményeket követő napok valamelyikén ugyancsak bombázták Horthy- liget hadiipari objektumait. Ekkor is a déli órákban nagy légi csata dúlt légterünkben és több gépet lelőtt a légelhárítás. Közülük egy Liberator az Érdhez tartozó Simon-pusztán esett le, amelyet feltehetően a Kakukkhegyen települt légvédelmi tüzérek lőttek le. Ez ugyan nem bizonyított, annál is inkább bizonytalan, mivel egy korabeli főjegyzői jelentés arról szól, hogy német vadászgépek lőtték le. Azonban azt is tudnunk kell, hogy ezek a jelentések sokszor tartalmaztak tévedéseket, de túlzásokat is. A sebzett gép a Duna túloldala felől érkezve igen alacsonyan szállt délnyugat felé. Még átrepült a puszta felett, de utána közvetlenül földet ért szétesett, roncsai szétszóródtak. A kettétört géptörzsből négy holttestet emeltek ki, akiket aztán az ófalui katolikus temetőben temettek el. Csúnya dolog a hullarablás, mégis az egyik szemlézésre kiérkezett katona egy fekete bőrű halott ujjáról levette a gyűrűt és zsebre tette. Ezt csak elmondásból tudom, sajnos én nem lehettem ott a lelőtt gépnél, pedig nagyon szerettem volna. A kastélyba települt katonaság egyik tisztje, az iskolai szünetben ide hozta Ófaluba a fiát nyaralni és ez a fiú nálunk lakott. A légitámadás idején a mélyúti pincében együtt voltunk, de utána ő az apja révén valahogy felszállhatott arra a Hoffer lövegvontatóra, ami kivitte a szemlebizottságot a lelőtt géphez. Ő – Ugaros Laci – mesélte el nekem a látottakat, akit nagyon irigyeltem azért, hogy közelében lehetett egy lelőtt bombázónak.
Ugyanennek az esetnek másik szemtanúja volt Morschhauser Miklós gyerekkori barátom is, aki látta a gép érkezését, majd földet érése után ő is szaladt a géphez kíváncsiskodni. Elmondása szerint a gép motorjai nagy gödröket vájtak a földbe, a roncsok egy része égett, füstölgött. A földön szétszórtan, emberi maradványokat is látott. A lezuhant géphez sokan kimentek kíváncsiskodni, ki gyalogosan, ki kerékpárral és igyekeztek szuvenírt is begyűjteni, sok mindent el is hordtak. A barkácskedvű magyar emberre mindig jellemző a "jó lesz valamire"- ség. Valaki a gépből származó egyik géppuskát igyekezett kerékpárjára kötözni elviteli szándékkal, de a katonák lerakatták vele. Vajon mit akart, mit tudhatott volna vele kezdeni?
Újtelep egyik lakóházának a tetejére is volt telepítve egy kisebb kaliberű légvédelmi ágyú, amelynek kezelői észlelve ezt a már sérülten alacsonyan szálló gépet, ugyancsak tüzeltek rá. A katonák szerették volna elhitetni a környékbeli lakossággal, hogy azt ők lőtték le. Több más, Érd körzetében települt légvédelmi tüzéregység is szerette volna magáénak tudni a trófeát, legalább is a lakosság körében elterjeszteni, hogy a lelövés érdeme az övék. Az én véleményem viszont az, hogy ennek a gépnek a lelövése akár messze távoli légvédelmi tüzéralakulat dicsősége is lehetett. Azaz másutt kaphatták csővégre, csak hát idáig tudott még eljutni mielőtt befejezte rosszul végződött küldetését. De az is lehet, hogy ezt is vadászgépek piszkálhatták le.
Más alkalommal még a Tuszkulánum feletti „Doberdón" esett le néhány bomba, és a Tunelnál is 2 db. Eshettek le ugyan még máshol is, én azonban csak ezekről tudok. Tudomásom szerint komolyabb bombakárok Érden nem keletkeztek. A Tuszkulánumnál leesett bombáktól viszont történt sebesülés is. Érd köztiszteletben álló orvosa, Dr. MEDVED JÁNOS, az esetkor óvóhelyén tartózkodott, amikor meghallotta a bombák süvítését és becsapódását. Azonnal kocsijába ült, és nem törődve a még javában tartó légiriadóval a hang irányába száguldott. Még el sem ült ott a bombarobbanás keltette por, amikor egy karján szilánktól megsebesült asszony sérülését kellett ellátnia. Megkérdezték tőle: doktor úr, honnan tudta ilyen gyorsan, hogy segítség kell? (hol volt akkor még Érden telefon?) Mire ő azt felelte: „ahol bombák hullanak, ott orvosra is szükség van". Az esetet Sós Imre, a sebesült asszony fia mesélte el nekem. Hát ilyen orvos volt a kedves emlékű Medved doktor úr, hajdani községünk szeretett orvosa.
A „Liberátor"
(latin eredetű szó, magyarul annyit jelent: felszabadító)
Ilyenek szórták ránk a pusztítást, és halált hozó bombáikat
250 LB amerikai rombolóbomba
Nos, hát Érden is ilyenek hullottak.
A bombázásokkal kapcsolatosan közbevetőleg jegyzem meg: később, már 1945. január első napjaiban az oroszok PO-2 es gépeikből, – amit általában női pilóták vezettek – karkosárból kézi szórással dobtak le 5 kg -os bombákat. Néhány ilyen esett le újtelepi házunk közvetlen közelében is, nem nagy kárt okozva, mert csak az ablakok törtek be. Mindössze mintegy másfél méter átmérőjű, és vagy 40 cm mély tölcsért képeztek robbanásaik. Méreteiknél fogva, ezek a bombák nem is okozhattak nagyobb károkat, nem is ezt a célt szolgálták. A cél inkább az volt, hogy nyugtalanítsák az ellenséget. A harccselekmények szüneteiben éjjelente a csapatok elszállásolása közelébe repültek és a robbanások miatt riadoztatott katonák nem tudtak aludni, pihenni. Az ilyenfajta bombázásoknak, inkább csak demoralizáló hatásuk volt. Az esetnek érdekessége az, hogy valószínű tévedésből bombázhattak a hölgyek, mert akkor már ezen a területen németek nem voltak, tehát saját elfoglalt területükre szórták bombáikat.
Ilyen elavult, kétfedelű, kétüléses gépmadár volt a Po – 2, a „Marinéni"
Varrógépnek is mondták, de a „levegő igáslovainak" is becézték ezeket a már jócskán elavult gépeket. Az elöl ülő vezette a gépet, a mögötte ülő társa meg kézzel dobálta le a kb. 5 kg-os bombákat.
Még a magyarországi bombázások kezdetén, egy sérült gépből személyzete ejtőernyővel kiugrott, közülük néhányan a Benta patak környékén értek földet. Nem tudom, az ott szénát gyűjtő gazdák vagy az ejtőernyősök voltak e jobban meglepődve, megijedve. Az akkori regula úgy szólt, hogy az amerikai és angol pilótát el kell fogni és csendőrkézre kell adni, illetve értesíteni kell a katonai szerveket. Az amerikaiak földet érve nem használták önvédelmi fegyvereiket, de egy igen sajátos módon próbálták maguktól távol tartani a szénagyűjtő villával feléjük közeledőket. Kis háromszögletű papírzacskót vettek elő, s abból valamilyen sárga port kezdtek a civilek szeme felé szórni. Már felnőtt koromban tudtam meg, hogy ez a por a repülő-hajózó személyzet egyéni felszereléséhez tartozott és arra szolgált, ha netán tengerbe estek volna, ennek vízbeszórásával tarthatták távol maguktól a cápákat. Nem mindennapos, de hatásos védekezési mód volt hát ez a „porhintés" a cápa nélküli Benta pataknál, mert bizony sokszor az ellenség gyűlöletétől fűtött embercápák sem voltak veszélytelenebbek. Sok ejtőernyőssel másutt ugyanis cápafogak helyett vasvillafogak végeztek.
Angolszász repülők elfogására buzdító plakát 1944 nyarán
Csepel bombázása közben egy másik, találatot kapott bombázógép személyzete is kiugrani kényszerült. Ezek közül egyet a légáramlat a Beliczay erdő fölé sodort, s az az ejtőernyőjénél fogva fenn akadt egy fán, onnan lógva várta további sorsát. A légiriadó lefújása után már kimerészkedők észrevették, s bár Ófalu tele volt katonasággal, mégis egy éppen egészségügyi szabadságát otthontöltő falubeli tiszthelyettesnek szóltak, aki aztán foglyul is ejtette. De még annak előtte, a fán lógó ember megadásra feltett kezének tenyerét „hősiesen" keresztüllőtte szolgálati pisztolyával.
A németeknek 1944 nyarán, a Nagyállomáson volt egy mozgó üzemanyagbázisa. Ez úgy működött, hogy az állomáson mindig állt egy, de néha több tele tartálykocsi szerelvény, amiből az üzemanyagot 200 literes fémhordókba, illetve 20 literes marmonn kannákba fejtették, amiket azután gépkocsikkal szállították tovább a frontokra, vagy tárolták a közeli utcákban. A ma Jegyző és Bíró, valamint az ezeket összekötő utcákban nagy vermeket ástak, ebbe gurították a hordókat, majd nádpallóval fedték és földdel álcázták. A gödrök, elfoglalva a gyalogjárdák egy részét is belenyúltak az utcák nyomvonalába, de mellettük egy sávban azért lehetett járművekkel közlekedni.
Egy alkalommal, – július 2-án délelőtt, – az állomáson tartózkodó szerelvényt néhány amerikai vadászgép alacsony repülésben megtámadta. Bevett szokása volt az amerikai vadászpilótáknak, hogy a bombázókat kísérő, oltalmazó akcióikból hazafelé tartva figyelték a terepet, és ha valami érdemlegeset észleltek, akkor arra lecsaptak. Ez a „szabadvadászat" tiltott volt ugyan az amerikai Wingeknél, de a pilóták ezzel mit sem törődve pusztán virtuskodásból, ily módon is sok kárt okoztak az ellenségnek.
Itt is ez történt. Észrevéve a tartálykocsi szerelvényt alacsonyra ereszkedtek és gyújtólövedéket is használva megsorozták azt. A szerelvény elején mindig volt menetkészre felfűtött mozdony. A mozdonyvezető észlelve a történést, – bár a mozdony is kapott találatot – azonnal kihúzta Százhalombatta felé a szerelvényt. Szerencsére a tartálykocsikban többnyire gázolaj volt, ami nem annyira gyúlékony, így a lövedékek átfúrta lukakon kifolyó üzemanyagot oltani lehetett. Így az állomás és környéke megmenekült az esetleges katasztrófától. Az akcióban három gép vett részt, s támadásuk pillanatok alatt játszódott le. Én ezt az utcán, szomszédunk kerítése mellől néztem végig. Nem volt veszélytelen az akaratlan szemlélődésem, mert mindenfelé lőttek a gépekről, melyeknek hovatartozását akkor én nem tudtam felismerni. Nem voltak egységes festésűek, és valahogy a felségjelük sem volt egyértelmű számomra. Arra emlékszem, az egyik gép pepitaszerű festésű volt, a másik szürke több piros ráfestéssel kiegészítve, de a harmadikat ma már nem tudnám leírni. Az volt a feltűnő, hogy az elöl haladó gép vékony füstszerű csóvát húzott maga után. Apám az udvarunkban egy gumidefekt szereléssel végezve éppen a garázsba állt be, amikor a gépek elkezdtek géppuskázni. A harmadiknak érkező gép, ami kissé lemaradva repült, utána lőtt. A lövedéket évek multával egy átalakítás során vettük ki a garázs falából. De ez a lövés, talán nem is apám autójára irányulhatott, mint inkább az udvarunkban álló hatalmas leponyvázott német katonai pótkocsira, ami német katonai eredetű volt ugyan, de most éppen nem a német hadsereg hadihasználatában. Egy, az oroszok elől menekülő magyar erdészmérnök és felesége holmijai voltak a kocsira pakolva, s valamilyen megállapodás révén először a németek, majd a magyar katonaság menekítette volna őket a nyugati országrész felé. De a vontatónak sürgősebb dolga akadt és itt hagyta Érden ezt a vontatmányt. Hogy az ne kinn az országúton álljon, bebocsátást kértek hozzánk, miután elég nagy udvarunk volt, s így egy ideig ez a pótkocsirakomány nálunk volt.
Utcánk akkor még utolsó házában szegény Barják néni hiába főzte meg a jó ebédet, egy ablakon behatoló lövedék éppen a tűzhelyen lévő fazekat találta, kifolyt a bableves. A Nagyállomás környékén 1944-ben jobbára kukoricaföldek voltak. Az asszonyok, akik a légiriadó ellenére is ott kapáltak, mondták, hogy halálra rémültek, mert az alacsonyra ereszkedett gépek farok kerekei szinte érintették a kukoricaszárak tetejét, amik akkor még nem is voltak túl magasak. Megjegyzem ehhez, hogy ezt csak így érezhették az asszonyok, mert a gépek azért ilyen alacsonyra nem ereszkedtek le, legfeljebb, csak ahogy én is láttam olyan 15 - 20 m magasságban repültek.
Jóval ez esemény előtt hallottuk ugyan távoli bombázások, légicsaták hangját, de ez már ekkorra elcsendesedett. Érden korábban annyira nem voltak légi események, hogy nem is számítottunk ilyen hirtelen jött támadásra. Ezért mertem én is az utcán tartózkodni még a légiriadó lefújása előtt, hiszen soha nem vettük komolyan a bombázógépek átrepüléseit sem. A repülőtámadás után azt mondták, hogy a gépek biztosan szerbek voltak. Ki tudja, akkor hihettük akár azoknak is. Csakhogy én a mai ismereteim alapján hajlok arra, hogy amerikaiak voltak. Annál is inkább, mivel a magyarországi légi harcokkal foglalkozó hadtörténeti irodalom egy helyen ehhez az eseményhez kapcsolható leírást említ. Részletesebben lásd a jegyzeteknél.
Menekülés az óvóhelyre
Ők is hadi célpont voltak?
Sokszor kimerészkedve az óvóhelyről, néztük a nagy magasságban felettünk lomhán átrepülő, a napfényben ezüstösen meg-megcsillanó bombázó kötelékeket, a hatalmas, ám lentről parányinak tűnő légi erődöket. Bombákat errefelé nem igen szórtak, így aztán veszélytelennek érezve bámultuk azt is, amint a bombázókat oltalmazó kis vadászgépek ide-oda rohangálnak mellettük, s azt, hogy a földről milyen nagy igyekezettel dolgozik a légelhárítás. Bámultuk, hogy a fellőtt lövedékek felrobbanása sűrű egymásutánban miként rajzol „pamacsokat" az égboltra. Bámultunk, mert érdekes volt ez gyereknek felnőttnek egyaránt. Tettük ezt a légoltalmi hatóságok tiltása ellenére, hiszen közegeik mindig mindenkit az óvóhelyre parancsoltak. Valahogy nem vettük tudomásul, hogy azért ez a szemlélődés, – különösen így visszagondolva – nem is volt olyan veszélytelen. Hiszen a fellőtt és felrobbant tüzérségi lövedékek visszahulló repeszei bárkit megsebezhettek. Volt is erre példa. Egy alkalommal egy ilyen repeszdarab éppen apámat találta el a mellkasán, szerencsére nem nagy sebet ütve.
Bár voltak a találatok pontosságát elősegítő, – az akkori időkben korszerűnek számító – eszközök, mégis eléggé alacsony volt a csöves légvédelem hatásossága. Eredményessége pedig nem haladta meg az 5%-ot, csak néha sikerült egy–egy gépet lelőni. Egyébként a tüzérségi lövedékeknek (repeszgránát) nem kellett feltétlenül és közvetlenül eltalálni egy repülőgépet, elég volt ha felrobbanása következtében szétszóródó jókora repeszdarabjai belecsapódtak a géptestbe, s abban valamilyen létfontosságú elemet, (motor, légcsavar, irányítószervek stb.) szétroncsoltak, ami aztán a gép lezuhanását, vagy kényszerleszállását eredményezhették.
Visszaemlékezéseit lejegyezte: Pokorny Ferenc
