Melyik a világ tizenegyedik legkisebb állama? Málta, a világhírű máltai lovagok otthona. Vagyis nem az otthonuk, mert bár 1070-ben (1113-ban) alakultak, csak 1530-ban költöztek oda, és 1800-ra már el is hagyták azt. De az alatt a 270 máltai év alatt letették a névjegyüket a világ történelemkönyvébe. Ennek a kis vendécikknek a 7000 éves máltai történelem egy egészen rövid, de annál pusztítóbb fejezetét, a második világháborút – és egy kicsit az elsőt – bemutató National War Museum kiállítása a témája.
A múzeum Vallettában, a fővárosban van, természetesen egy erődítményben, a kis félsziget csücskében a tengerparton, több más turista célpont és a rendőrakadémia lőtere (ami szintén ugyan abban az erődben van, belül) között. A kapun kívül gyönyörű a kilátás egy kis öbölre és a város egy szebb szegletére. Az egész múzeumról elmondható, hogy nagyon jól szervezett a kiállítás, gondoskodtak a megfelelő mennyiségű információról és a hangulatról. Bárhová is megy a látogató, mindenhol korabeli film- és hangfelvételek láthatóak és hallhatóak, folyamatosan azt érzi az ember hogy ott van, abban a korban. Szépen összeválogatták a tárgyakat téma szerint, a látogató így nem csak egy kusza kacattengeren kecmereg át, hanem jól szervezett tárlatot lát. És ügyesen váltogatják a kiállítási darabokat, néhány bábu ruhában, kitűzők, logók, sisakok, bombák, miegymás, megint bábuk ruhában, egy kis ez-az-amaz, megint valami más, ismét bábuk ruhában, de közben a témánál maradnak.
A kapun belül, balról, rögtön a kapualjban néhány szép nagy ágyúlövedék fogad minket. Kicsit bentebb, balra egy beugró szegletben az 1. vh-s német UC-37 tengeralattjáró 88 millis fedélzeti ágyúja mered felénk, előtte két torpedó van bakra állítva. A sziget az elhelyezkedése miatt igen jelentős szereppel bírt a britek számára a Földközi-tengeren, mivel félúton volt Gibraltár és Egyiptom, Palesztina és Jordánia között, sőt mi több, továbbra is kelet felé haladva ott van Törökország, a Boszporusz, a Fekete-tenger és Oroszország is. Már a krími háború idején is kiemelt fontosságú állomás és ellátóhely volt, olyan mértékben, hogy a sziget gazdasága erősen támaszkodott is a brit admiralitásra. Később jött az első világháború, amikor a britek ismét jó hasznát vették a sziget elhelyezkedésének. Ekkor még nem érte sok atrocitás a szigetet, így az ezzel foglalkozó kiállítás is igen kicsi, de legalább érdekes.
Egy tengerésztiszti egyenruha, pár rohamsisak, gáztámadás esetén használt kenőcs, sebtapasz (a ma is létező és viruló Boots gyógyszertárak ma is használt logójával), egyéb gyógyszerek, fiolák és kötszerek. Balról egy torpedó, majd a legendás 1884 Maxim géppuska német másolata, egy MG08 van kiállítva, tökéletes állapotban. A szemközti falon karabélyok, bajonettek és rohamsisakok vannak a vitrinben – különösen hatott a német kék-fekete-vörös festésű rohambili. Amit csak most, a cikk írásakor tudtam meg, hogy mik is azok a kis dárdák ott a virtin jobb alsó sarkában? A nevük a francia eredetű „flechette”, vagyis „nyílvesszőcske, dárdácska”. Mind a mai napig létezik, gyártják és fejlesztik, néha pedig használják is, csak nem hallani róla. Az első vh. idején például ágyúból lőtték vele az élőerőt... „Méheskas”-nak hívták a spéci lőszert amiből ezeket lőtték ki egyszerre tucatszámra. Találó név volt a jellegzetes, zümmő, fütyülő, süvítő hanghoz amit a hangsebesség felett száguldó dárdák tucatjai adtak ki magukból. Nem csoda hogy olyan sokan tönkrementek idegileg az első vh. alatt - a szuronyroham, a kézitusa a lövészárkokban, a gáztámadások, az irdatlan ágyúzások meg az ilyen kis nyilak megtették a magukét.
Van még pár ágyúlőszer kiállítva, egy pár kézigránát, ami még nem volt más mint egy vastag falú acélgömb, benne robbanóanyaggal meg egy primitív időzítővel, még csak be sem bordázták a gránát falát a repeszhatás növeléséhez. Kicsit bentebb egy MG08/15 van kiállítva, ami az eredeti géppuska könnyített változata, illetve két marha nagy 250 millis, huzagolt csövű aknavető látható. Ezzel vége is az első világháborús kiállításnak - egy kisebb szoba, ennyi.
A második vh. teszi ki a kiállítás javát, mivel az volt az a háború ami alatt porrá bombázták Máltát. Szó szerint, mivel minden a helyi mészkőből épült és épül mind a mai napig, az meg nem éppen beton keménységű. 1940 és 1942 között háromezerszer ( !!! ) bombázták meg a szigeteket a németek és az olaszok, ezzel a világ egyik, ha nem A leginkább bombázott területe lettek. Ráadásul a lakosság java része Vallettában és annak 6-7 kiliométeres körzetében élt, a vidék messze nem volt olyan lakott mint ma. 1940-ben Mussolini - kihasználva a franciák vereségét és a britek elfoglaltságát - terjeszkedni kezdett (volna) Észak-Afrikában, de Egyiptomban jól elverték, így került át oda Rommel a DAK élén. Ráadásul Máltára mindig is fájt a foguk, olasz területnek tekintették (mint ahogy az egész Földközi-tengert is), miközben a briteknél elvesztette a kiemelt státuszát, a flottát elköltöztették Alexandriába, a szigeteken alig maradt valami védelem – két kis hajó, hat öreg repülőgép meg némi csöves légvédelem. Végül is mindenki rászemélt hogy a sziget Európa és Észak-Afrika között fekszik, tehát kiemelten fontos mind a két félnek, így megindult a versengés. Közel 60 000 tonna bombát dobtak le, 11 000 épület megrongálódott, 19 000 megsemmisült.
1942. április 9-én egy 200 kilós német bomba a mostai dómba csapódott a kupolán keresztül (a 3. legnagyobb alátámasztás nélküli kupola a világon, az akkori 1500 helyi lakos a saját kezével építette fel a templomot 27 év alatt) miközben odabent 300-an vártak a kora esti imára, de nem robbant fel. Két másik bomba le is pattant a kupoláról, olyan vastag és erős. A bomba másolata most is ott van templomban, az egyik nagy látványosság. Egy legenda szerint amikor a tűzszerészek elkezdték hatástalanítani a bombát hogy elszállíthassák, robbanóanyag helyett csak homokot, és „Üdvözlet Plzeňből” szöveget találtak benne, vagyis a Škoda munkásai elszabotálták a gyártást. A (katolikus) pilóta viszont 1975-ben turistaként visszament, és nem csak hogy megdöbbenve vette tudomásul hogy nem robbant fel a bomba, de a bocsánatkérése után egy nagy ünnepséget is rendeztek neki.
A II. vh-s rész rögtön egy nagy kedvenccel, egy... biciklivel indít, illetve egy bicajból kialakított, üléssel rendelkező, pedálos pumpával. Ekkor már tudtam hogy jó helyen járok, ezek a máltaiak rossz emberek nem lehetnek. Odabent a termekben rengeteg tárgy van kiállítva, alig van falfelület szabadon hagyva, csak győzze az ember mindet megnézni! Kétség kívül szeretik ezek a máltaiak a kitűzőket, felvarrókat és sisakokat meg sapkákat, mert hihetetlen mennyiségben van belőlük mindenhol. Mondom mindenhol. Nem baj, mert szép és tökéletes állapotú mind és ügyesen el vannak osztva a tárlatban, csak a hatalmas mennyiség fura volt.
Nagyon hamar belebotlunk a legendás Bren-géppuskába... és vagy 150 kitűzőbe, majd gyorsan jön egy másik legenda, egy vízhűtéses Vickers 0.303-in MK.1 mindenestől – vizeskannával, csővel, lőszerjavadalmazással. Ekkor láttam csak, hogy valóban textilből készült a heveder, nem csak a hülye filmkészítők találták ki... korábban soha nem hittem el igazán, azt hittem mindig is leheletvékony sajtolt acéllemezből csinálták. Mellesleg a Vickers közepes géppuska 1968 március 30-ig állt brit szolgálatban, úgyhogy valószínűleg nem volt rossz konstrukció.
Érdekesnek találtam az „Il Widna”, vagyis „A fül” nevű építmény makettjét. A fül nem volt más, mint egy hanglokátor, egy 71 méter széles és 8,25 méter magas ellipszis-szelet, ami előtt egy 17 méteres beton lejtő volt az alján egy 6 méter széles szájjal, abban meg mikrofonokkal. Minden mikrofon 5 fokot fogott le a 90 fokból amit a lokátor hallott, és csak arra a frekvencia-tartományra voltak érzékenyek (meg gondolom szűrték is a jelet az erősítőben) amit repülőgépek kiadtak. A vett jelet innen a „parabola” mögött lévő épületben „dolgozták fel”, ami leginkább azt jelentette hogy lámpák világítottak, jelezve az irányt. Nagyszerű ötlet és kivitelezés.
Továbbhaladva egy Bedford 4x2 teherautó látható, „máltai kőtörmelék” álcázó festéssel, ami alapvetően világosbarna/okkersárga (az itteni mészkő színe miatt) sötétbarna mintázattal. Gyönyörű. Nem csak az állapota kifogástalan, de jól is néz ki. Észak-Afrikából hozták át, ahol az SAS használta nagy örömmel német és olasz táborok rajtaütéséhez. Látom alatta az olajteknőt... Talán még működik is?
Nagy meglepetésre egy csomó német, brit és máltai kitűző meg vállap következik... Majd egy szépen díszített, sasos-szvasztikás-tölgyfalombos tőr. A sötétvörös műanyag/bakelit markolat némileg ront az esztétikai élményen, de azért el tudnám viselni ha otthon lenne az én vitrinemben - amim nincs, de lenne.
A mindenféle öltözékeket is ügyesen bemutatják, gyakran teljes alakos, jól kidolgozott bábukra rakva a jobb hatás érdekében – és az bizony sokat dob rajta hogy nem 2D-ben ellapítva látja az ember a ruhát, hanem egy testen, arccal, testtartással. Aztán arra is rádöbbenek hogy a címerekért is rajonganak ezek a népek, mert akad abból is bőven. Persze ehhez az is kell hogy a britek és amerikaiak is rajongjanak érte, mert úgy tűnik hogy minden hajónak és reptérnek volt saját, fa pajzsra szerelt színes logója.
A kiállítás nagyon röviden bemutat pár jeles máltai vagy ide kötődő katonát is, közülük egynek, Wilson Horrocksnak a képét válogattam be ebbe a cikkbe. A kijárat közelében van ez a személyes jellegű kiállítás a fotókkal és medálokkal, hogy búcsúzóul mellen verje az embert hogy ők két világháborúban is harcoltak, minden említésre méltó fronton, és még túl is élték. Mint az említett Wislon, aki ott volt Afrikában, az Atlanti- és a Csendes-óceánon is, meg még ki tudja hogy hol nem? Mi meg? Nethuszárok...
Igen sok személyes tárgyat is kiállítottak, mint például gázmaszkokat használati utasítással, szemüvegeket, karórákat, pilótasapkákat, oxigénmaszkokat, varrókészleteket, étkészleteket, mindent. Elég jó képet kap az ember az akkori felszerelésről, műszerekről, kellékekről, gyógyszerekről. Meg a kitűzőkről. Jó sok bomba is látható, mindenféle méretben és színben, az egészen kicsi, pár kilóstól az embernél nagyobb méretűig.
Szenteltek egy kisebb részt az ápolóknak, mentősöknek, szanitéceknek is, sőt, a német hadifoglyoknak is. Igen jó soruk volt Máltán, jóban voltak a helyiekkel és a britekkel is, dolgoztatták őket törmelékhordásnál, építkezésnél, satöbbi, de kaptak valami kis fizetést is, enni-inni, satöbbi, és nem orosz módra, állati módon tartották őket. Megengedték nekik, hogy akár egy kis mellékeshez is jussanak extra munkával... vagy kézművességgel! Volt jópár ügyes kezű hadifogoly aki tudod festeni vagy faragni, azok kisebb-nagyobb ajándékokat, kegytárgyakat, emléktárgyakat, miegyebet csináltak a fellelhető alapanyagból. Vagy éppen lelőtt repülőgépből organizáltak alumíniumot és abból csináltak sakk-készletet. Jó soruk volt.
Járművekből és ágyúkból nincs túl sok hely- és pénzszűke miatt, tank nincs egy darab sem, de azért akad néhány szép ágyú meg géppuska, és mind kiváló állapotban van, szépen restaurálva. Külön érdekesség a Stuka motorja, meg egy Spitfire MK.VC Rolls-Royce Merlin motorja rotorlapátokkal együtt – mondanom sem kell hogy kiváló állapotban. Meg a Merlin mellett jól néz ki a 20 millis gépágyú, szép kompakt szerkezet.
A falak mindenhol tele vannak fotókkal, leírásokkal, hatalmas plakátokkal meg ismertető szövegekkel, úgyhogy ha nem figyel oda az ember akkor eléggé megéhezik mire a tárlat végére ér, pedig nem valami nagyon nagy, gyanítom hogy a briteknél meg a németeknél sokszor ekkorák vannak – csak nem Máltán, ugyebár...
Ha valaki arra vetődik nyaralás vagy konferencia céljából, akkor mindenképp érdemes meglátogatni – sok mással egyetemben. A következő alkalommal a „Malta at War” kiállítást is megnézem és lefotózom, a 103 tonnás ágyúval egyetemben. Ez a következő alkalom pedig nem is olyan soká lesz, úgy érzem, mert az ír időjárással ellentétben az ottani igencsak tetszik. És a tenger. Meg a kitűzők.
Forrás: KatPol Blog
