Fiktív történet, mely nyomokban valóságot is tartalmazhat, ám ez a véletlen műve!
1944. május 25.
Késő tavaszi nap volt mikor Zegs Goethland ezredes kisietett a Berlini Katonai Központi Hivatal épületéből és megállt az éppen érkező gépkocsi mellett. Gyorsan, megigazította sapkáját miközben fürkésző pillantással kémlelte az autó utasát. Két katona kísérte le az ezredest, azok megálltak egymással szemben. Az autó vezetője kipattant és hátrasietett ajtót nyitni, de már későn. A hátul utazó egyén kicsapta maga előtt az ajtót, majd kiugrott.
- Mondtam, hogy sose érsz időben ide!! – kiáltott fel.
- Bocsánat – sietett a válasszal a sofőr – de ön mindig olyan gyors, mint ha direkt csinálná...
- Persze, hogy direkt csinálom! Na, menjenek! – intett a szórakozott utas. Mikor befejezte a tréfálkozást odalépett az ezredeshez.
- Áh Zegs! Hát ismét találkozunk? Gratulálok Malinovkai sikeredhez!
- Köszönöm Butyokie! Jó téged újra látni!
Schwert Hinterlistig von Nocken Butyokie tábornok a német haderő egyik legendás alakja. Régi arisztokrata családból származik, apja német, édesanyja bosnyák-magyar vonalról ered. A tábornok humora legendás volt a katonák között, ellenben fegyelmezetlensége gyakran szúrt szemet a feljebbvalóinak. A tábornok gyakran próbára tette a vezérkar türelmét. Gyakran késett a jelentésekkel, az utánpótlási adatokkal, a területi felmérésekkel, egyszóval minden olyan irattal, ami kicsit is árulkodhatott volna cselekedeteiről. Ő inkább anekdotikusan adta tovább az előbbieket, ám olyan jó ízzel, hogy könnyen beférkőzött a katonák szívébe. Nos, a tábornok alacsony méretű volt, rövid, fekete hajú, kissé borostás, jó fizikumú, kellemes embernek ismerték barátai. Szokásai közé tartozott, hogy mindig késett - de nem keveset – és gyakorta emelte fel szavát olyanokkal szemben is, akik – bár néha indokolatlanul – feljebb álltak a hierarchiában. Különcségét, még az is jellemzi, hogy harckocsi parancsnok lévén, egy zsákmányolt szovjet T-26 könnyű harckocsit használt.
- Téged is jó látni! Hallom, hogy hamarosan valami nagy készül odakint... talán ezért is hívattak ide minket – válaszolt a tábornok s közben megindultak felfele a lépcsőn a két katona kíséretében. A kocsi elhajtott az épület kőkapuja elől arra, amerről jött.
- Én is ezen a véleményen vagyok – kezdett bele az ezredes – mert más különben nem hiszem, hogy meglehetne magyarázni... hiszen még alig sikerült bebiztosítani a keleti részeket... már majdhogynem ismét közeleg a vész...
- Az meglehet – zárta le a témát a tábornok.
Mikor felértek a lépcsőn bementek egy nagyobb helységbe, ahol rengeteg íróasztal volt, mögöttük szorgos gépírónők. Alig a terem közepénél járva a tábornok lassabbra vette lépteit és a szoba egy bizonyos részét nézte. Az ezredes észrevette a változást, majd követte a tábornok szemét a polcok felé, ahol is az egyik fiatalabb gépírónő a polcról próbált levenni valami aktát. A tábornok megállt, majd hátranyújtotta kezét, hogy megbökje az ezredest.
- Ha nem gond egy kicsit kések... biztos megvárnak a többiek... - azzal elindult az említett helyre. Az ezredes megrázta a fejét, mint aki már hozzászokott ehhez, és folytatta útját egy emelettel feljebb. A tábornok a két katonát magához intette, majd odasétált az erőlködő prédához.
- Hát egy ilyen gyönyörűség miért fáradozik ilyen haszontalanságokkal? Tán segítségre szorul? Egy tábornok miben lehet egy ilyen szép, szőke leány segítségére?
- Oh tábornok úr! Észre se vettem önt! Bocsásson meg! Hát... az irat... magasan van... és nincs létra... de miket is beszélek, hát önnek nincs ideje ilyenekre!
- Csacsiság angyalom... - azzal intett a két katonának, akik sietve odaléptek. Olyan közel hajoltak, hogy csak ők hallották, mit mond a tábornok, aki folyamatosan a lányt nézte, aki megilletődve a földre szegezte tekintetét. Mikor befejezte a mondanivalót, a két katona egymásra nézett, majd levették vállukról a puskákat és a falnak támasztották. Az egyik leguggolt a polc elé s bakot tartott, míg a másik fellépett s leszedte a kívánt dokumentumot. Lekászálódva megigazította ruháját, majd a tábornok kezébe adta a papírokat, aki mosolyogva nézett a lányra. Intett a katonáknak, hogy most már nem kívánatosak.
- És hogy is hívják önt kedvesem? – kérdezte elnyújtott hangon.
Mikor Zegs otthagyta a tábornokot szomorúan konstatálta, hogy nem változtak kollégája szokásai. Megállt a márványozott folyosó egyik fa ajtajánál, majd levette sapkáját, és belépett. A szobában erős füstfelhő terjengett és a konyak szaga fojtogató volt. A függönyöket behúzták, hogy a napfény egy pillanatra se süthessen be a medvebarlangra emlékeztető helységbe. Az ablak előtt egy nagy tölgyfaasztal volt, előtte két selyemfotel. A fal mentén könyvespolc húzódott. Hátul egy kisebb asztal helyezkedett el, amire térképek voltak dobálva. S a falon, az asztal mögött egy nagyobb világtérkép volt felszögelve, melyen kisebb szegecsek voltak beszurkálva. Bent hárman ültek. Egy a tölgyasztal mögött, kettő pedig a fotelekben. Az ezredes érkezésére felpillantottak, majd folytatták azt, amit eddig csináltak, azaz konyakospohárral a kezükben maguk elé bámultak és pókereztek. Az ezredes közelebb ment és megállt az asztal fölött.
- Na, mid van? – sóhajtott egyet a jobboldali fotelben ülő tiszt.
- Tudni akarod? Nesze! Párom van! – csapta az asztalra lapjait a másik fotelben ülő tiszt.
- Csak ennyid van? Nekem sorom van! – vett elégtételt az előbbi.
- Oh... hogy... te csalsz! – pattant fel – ezt nem bírom, ez párbajért kiállt! - s pisztolyát az asztalra csapta. A harmadik személy csak ekkor jelezte, hogy ő is ott van. Egy halkat krákogott. A két tiszt összenézett, majd rendezték az előbbi szituációt, egy gyilkos összenézéssel. Az asztalnál ülő egyén, most ledobta lapjait.
- Póker! – azzal belekortyolt konyakjába.
- Hát úgy tűnik, hogy ez sakk-matt! Húzta ki magát Astor Braschsamt ezredes – hát, ha figyelmesebben viselkednénk... nem lennének... hogy is mondjam... melior est canis, vivus leone mortuo helyzetek!
- Adok én neked olyan helyzetet... - nézett dühösen ezredes kollégájára Albrekt Nemunthenhausen.
- Ne is viccelj... benned annyira érezhető az, ami főként a szélsőséges tiszti gondolkodást jellemzi... ez a „durr, bele, bumm". Nem vagy éppen hidegvérű.
- Oh, hogy lőnélek már le egyszer...
- Emberek! – szólalt meg Abelard Kosta Vogelbeobachtung altábornagy – most már elég... hogy ti ketten mindig ölitek egymást... de ezzel nem is lenne baj... de engem is öltök a hülyeségetekkel! Zegs! Hol van a tábornok?
- Adódtak problémák a bejövetel után... de hamar itt lesz...
- Hát ilyen nincs... de a jelentést elhozta, a területi felmérésről? Ugye?
- Nem láttam nála semmi ilyesmit... de majd ha itt lesz... egyszer...
- Nos... köszönöm a meccset. Elég volt ennyi – intett az altábornagy.
- Miért hívtak minket ide? – kérdezte Astor.
Astor Braschsamt elég nehezen jellemezhető figura, a hadseregben. Talán azzal lehet legjobban leírni, hogy bármibe bele tud szólni. Kinézetre átlagos. Azonban ha beszélgetésbe keveredik vele az ember, akkor ismeri meg csak igazán. Több nyelven beszél, de leginkább latinul szokott válaszolgatni, ha a téma kezd kicsúszni a kezéből.
- Nem tudom. Nekem is csak azt mondták, hogy valamilyen konferencián kell részt venni –felelte az altábornagy.
Abelard Kosta Vogelbeobachtung igen érdekes karriert tudhatott maga mögött. Eredetileg földrajztanárnak, illetve geológusnak készült, ám a hitleri szférában őt is beszippantotta a rohamos fegyverkezés. A Kutatási és Elemzési részlegbe került, ahol nem kimondottan izgalmas munkát végzett. Elemezte a talaj összetételét, feljegyzéseket készítet a hadműveletek között szereplő területekről, azoknak erdeiről, vizeiről... szóval ilyeneket csinált. Később azonban a részleget felbontották és ő egy külön hadosztálynak a parancsnoka lett, ami úgymond a papírmunkát végezte a fronton harcoló csapatok után. Az altábornagy lassan belefáradt a munkájába, ami java részt adminisztrációval és ivással telt. Egy kis változást hozott, amikor feleségül vett egy müncheni festőlányt. Magas, kopaszodó, pocakos ember, aki nem veti meg az életörömöket.
A beszélgetés félbeszakadt mikor az ajtó kinyílt. Butyokie tábornok lépett be, aki éppen toalettjét igazította meg. Mikor végzett sapkáját hóna alá vágta és odasétált az asztalhoz.
- Hát hejjj Hitler! Mamám! Hogy ezek a bajor lányok... huh! Abelard! Ki kellene próbálnod! Rád férne! Olyan sápadt vagy. Miről folyik a diskurzus? –kérdezte közben magához vette a konyakos üveget és ivott belőle egy kellemes adagot.
- Hol voltál eddig? Vagyis... nem akarom tudni... - vette le szemüvegét az altábornagy és megdörzsölte fáradt szemeit.
- Ön ezredes! Igazi ínyenc! Bár ha szabad megjegyeznem, modora kellemetlen! Tudja! A nők is egyenjogúak! Nem holmi tárgyak... amiket használhat! – nézett fel a fotelből Astor.
- Tudja... ki az ördög maga? Heh? Majd ha vezetett a komarini fronton egy szedet-vetett dandárt, akkor beszéljen velem ezen a hangnemen! Hát, ha ittam volna is egy üveg szovjet vodkát, akkor sem jutna eszembe ilyen arcátlanság! Tán ön meleg Herr? – lépett fel az ezredes.
- Bizony, hogy az! – emelte fel a kezét Albrekt – mindig mondtam!
Albrekt Nemunthenhausen az egykori SS –Obersturmbannführer. Egy régebbi kellemetlenség miatt – mikor lelőtte feljebbvalóját, amit hivatalosan nem tudtak bizonyítani – áthelyezték tartalékosokhoz, akik Berlinben tevékenykedtek. Himmler közbenjárására a Wehrmachtban ezredessé léptették elő, és minden ellene irányuló nyomozást lezártak. Bár az SS-ből ki kellett lépnie a nyomásra, nem járt rosszul. Többször is kitüntették az SS-ben, s tipikusan a minta németet jelenítette meg.
- Hoho! Sine ira et studio kollégák! Nem kell itt egyből letámadni? Hát nem demokráciában élünk? – mosolygott Astor.
- Ez hülye... - dörmögte Butyokie.
Ekkor egy fekete egyenruhás katona lépett be, akinek a mellén ezernyi kitüntetés virított. Kinyitotta az ajtót, majd karját a magasba lendítette a belépő Urlik von Bommel SS-Oberstgruppenführernek. A szobában mindenki tisztelgett, majd vártak a reakcióra. A levegő egyre fojtogatóbbá vált.
- Pihenj – mondta Bommel, de úgy, mint ha ecetet nyelt volna.
- Uram! – próbálta megszakítani a csendet Kosta.
- Azért... azért jöttem... mert... lenne egy feladat... nem is... inkább hadművelet... amit végre kellene hajtania a matematikus brigádnak – fanyalgott miközben lassú léptekkel ment a szobában, mígnem az ajtó melletti kis kandallónál meg nem állt a Hitler festmény előtt.
- És mi Uram? – kérdezte érdeklődve az altábornagy.
Zegs szinte észrevétlenül állt a könyvespolc mellett, mindeddig hallgatagon, de most még ő is figyelni kezdett.
- Az... hogy... hmm... majd meglátják... jön az utasítás... - intett, azzal közelebb lépett az asztalhoz – a feladatra jelentkeznie kell az altábornagynak és a két ezredesnek...
- Melyiknek? – szakította félbe Astor.
A már eddig is különös vendég, most még ingerültebb lett, és szemei izzani kezdtek.
- Nem maga... maga menjen... - az maga feladatát Pfiff tábornok ismerteti! Leléphet!!
Azzal Astor ezredes felkapta holmiját és kisietett e teremből.
- Tábornok! Maga Kißler tábornagyhoz menjen! Ő ismerteti a maga szerepét... figyeljenek... a lényeg, hogy ez egy titkos akció... értik? Maguk barmok... nem éretem miért magukat jelölték ki... holnapra mindent megtudnak... - azzal fogta magát és kivágtatott a szobából, mögötte a fekete egyenruhás katonával.
- Ez meg mi volt? – kérdezte Butyokie.
Másnap feszülten érkeztek meg a nyugat berlini állomásra. Zegs mikor a peronon sétálgatott nagyokat szippantott cigarettájából. Próbálta összerakni a tegnapi képet, mely valami titkos akcióról szólhat. Nem tudta elképzelni, hogy az SS tiszt miért úgy viselkedett, ahogy. Mikor már kezdte boncolgatni a szövevényes szálakat az altábornagyra lett figyelmes, aki az egyik mellékágon ücsörgött egy padon. Ebben a kora hajnali órában a masírozó katonákon kívül nem sok életet lehetett látni. A fal mellé ment, hogy a tábornagy ne vegye észre. Az altábornagy, mikor megbizonyosodott róla hogy egyedül van, elővette kabátja zsebéből a laposüveget és könnyített tartalmán. Zegs továbbment. Most Albrekt ezredest pillantotta meg aki a bejáratnál állt és szintén dohányozott. Az állomáson egyetlen egy mozdony állt, amihez három kocsi volt rögzítve.
A bejárat kinyílt, és Hermann Göring lépett be rajta kisebb kísérettel. Az altábornagy visszafele sétált, mikor meglátta az érkezőket növelte tempóját. Zegs és Albrekt egymás mellé álltak, majd csatlakozott Abelard is.
- Üdvözlöm önöket. Heil! Nos, kövessenek a vonatra... ott megtudnak mindent.
A kocsik jó állapotban voltak, igen kényelmes ülésekkel, s az egyik kocsi át lett alakítva a német katonák számára, ha bármilyen eligazítást kellett is tartani. Göring egy nagy karosszékbe foglalt helyet, míg a három tiszt előtte állt. Egy fehér egyenruhás pincér kávét töltött a nagyokat ásítozó marsallnak.
- Bele tette az orvosságom? – kérdezte szemét nem levéve a csészéről.
- Igen uram – válaszolta a pincér.
- Pompás! Nos... tegnapra összehívta magukat a vezérkar... stimmt? Nos... találkoztak Bommellel, aki valamit mondott a mai napról... stimmt? Ha jól tudom... nem mondott semmit... stimmt? Nos... az a lényeg, hogy maguk ilyen kutató, becslő, matematikus valamik... stimmt?
A hármas zavartan nézett össze... de végül Kosta altábornagy törte meg a csendet.
- Uram... mi az adminisztratív részlegnél...
- Pompás! – szakította félbe az altábornagyot a Göring. Adminisztratív! Azok kellenek! Maguk Adminisztrátorok! Tehát adminisztrálnak... és ez lenne a feladatuk... mint tudják... a német nép erős... így a környező puhány országokat sikerült levernünk... rengetek kincs került a birtokomba... azaz a Führer birtokába, amiket biztonságba helyeztem... helyeztünk. A feladatuk az lenne, hogy ezeket a kincseket adminisztrálják, hiszen maguk adminisztrátorok... és megállapítják, hogy melyik tárgy értékes... azokat a tárgyakat én elzárnám... azaz a Führernek küldeném, hogy a német népet erősítse! Stimmt?
- Uram, mint mondtam... mi olyan adminisztratív munkát végeztünk...
- Ezaz! Adminisztráltak! Most sem kell többet csinálni! Persze tudom, hogy maguk is emberek... így nem járnának rosszul... Illetve, mivel a jelenlegi helyzet szerint, maguknak adminisztrálniuk kellene... persze azt fogják csinálni... de mindenki úgy tudja majd, hogy Berlinben vannak! Hát nem pompás?! Erről Butyokie és Kastor... vagyis Astor fognak gondoskodni. Nos? Ugye vállalják?
Érdeklődve hallgatták az eddigi monológot, s mikor a marsall befejezte a három „adminisztrátor" szeme felcsillant.
- Marsall uram! Természetesen lekötelezve érezzük magunkat, hogy ezzel a nemes feladattal minket keresett meg! Vállaljuk... - mosolygott az altábornagy, akinek valami olyasmi ötlet villant át a koponyáján, amelyet a két ezredes megértett.
- Ha szabad egy kérdésre uram? Tegnap Bommel viselkedése...
- Persze... nos... Herr Bommel mérges, mert nem őt jelöltem ki a feladatra... nem bízok Himmler bérenceiben... nekem adminisztrátorok kellettek!
- És azokat meg is találta! – lépett előrébb Albrekt.
- Pompás! Tudják, mennyire örülök ennek! Lenne még itt valami... a sógorom unkaöccse elkísérné magukat... Siemen! Gyere be!
Akkor besietett a kocsiba egy fiatalabb egyenruhás, szemüveges, bozontos hajú fiú, mellén aranyozott kitüntetésekkel, melyeket eddig nem nagyon láthatott senki fia... mikor belépett megbotlott és elvágódott a földön. Göring érezhetően már sokat látott hasonló jelenetet, rögtön el is kapta a szemét és másfele nézett addig, amíg nem állt oda mellé.
-Háil Hitler! – kiabált bele a marsall fülébe.
- Ő az itt... - bökött oldalra – Siemen Leopold Merdches... a drága sógorom unokaöccse... ő majd segít maguknak a tájékozódásban... vagy valamiben... most elmehetsz... - intett a marsall.
Siemen azzal kisietett a kocsiból, s mikor már hallótávolságon kívül volt, a marsall közelebb húzódott és halkan annyit mondott:
- Vigyázzanak rá... ne csináljon semmi galibát! Stimmt? A sógorom a szovjet fronton van... addig nekem kell terelgetnem őt... de maguk adminisztrátorok... ilyesmit is csinálnak...
- Értettük Herr marsall! – nyugtázta az altábornagy.
Mikor Göring elhagyta az állomást és a vonat elindult a három tiszt helyet foglalt a vonaton és megbeszélték az elhangzottakat. A kocsiban kellemes volt a levegő miután elindult. A melegedő napsütés enyhe fénye megvilágította a vörös selyemfüggönyöket és megnyugtató melegséggel töltötte el az embert. Egy kis faasztalt ültek körbe, konyakot szopogatva, s mindegyikük figyelmét lekötötte valami a kocsiban. Zegs a falitérképet nézte, melyen kopott foltok éktelenkedtek főleg Euróba keleti részénél. Albrekt a szőnyegen húzódó ráncokat szemlélte, míg Abelard az ablakokat nézte, melyeket vastag koszréteg fedett. Csupán a pincér megjelenése szakította félbe a meditatív állapotot. Megkérdezte, van e szükségük bármire is, majd a nemleges válaszok után elhagyta a helységet, akár a fakó kísértet.
- Azért jó lenne tudni, hogy merre is megyünk – morfondírozott Albrekt.
- A tájból ítélve, illetve némelyik épület arról árulkodik, hogy nyugat fele indultunk, tehát nagyon valószínű, hogy Franciaország lesz a célállomás – mondta Abelard, közben poharát forgatta kezében, melyben alig egy korty lehetett hátra.
- Majd ha Siemen itt lesz, megkérdezzük – vélekedett Zegs.
Az éppen említett személy nyitott be az ajtón, majd egyenesen az üresen álló székhez ment, és leült. Töltött magának egy leheletnyi konyakot, ami közelről nézve is, alig látszott a kristálypohárból. Felhörpintette a konyak szagot és a levegőt a pohárból.
- Huh! Ez ütős! Nem is tudom mikor ittam ilyen erős konyakot! Talán mikor Párizsban voltam az apám kollégáinál, és ott olyan erős italok voltak... mindenki ivott... én három üveggel is megittam... hogy mennyi pénzt hagytam ott... huh! Ha tudnátok! – azzal hátravágódott a karosszékben, melyben előbb Göring ücsörgött.
- Siemen, ha jól látom maga őrnagy? Ilyen szempontból a felettese leszek az akcióban? – tudakolta az altábornagy.
- Isten ments! Hivatalosan maguk nincsenek itt, tehát nem tartozok maguknak szolgálattal. Göring bácsikám mondta!
- Hát legyen. Hova megyünk pontosan? – tudakolta más hangnemben Kosta.
- Meglátják, ha ott leszünk! A térképek, és a szükséges papírok nálam lesznek a táskámban.
- Figyelj! Könnyebb lenne, ha együttműködnél – szólt rá Albrekt.
- Figyelj?! Könnyebb lenne, ha csöndben maradnál! – szólt vissza Siemen, majd elégedetten fogta meg a két karfát.
- Te jó ég! Azt hittem Astornál rosszabb emberrel nem futok össze! – csóválta a fejét az ezredes.
A pincér ismételt megjelenése véget vetett a beszélgetésnek. Kocsit tolt maga előtt, melyen a reggeli volt ízlésesen feltálalva. Mindenki kapott egy tálcát, amit az ölükbe vehettek. A pincér először az altábornagynak tálalt bajor kolbászt, virslit, egy fej hagymát, kis karéj sajtot, barnakenyeret és kis pohárba grappát töltött. Ugyanezt szolgálta fel a két ezredesnek is, ám amikor az őrnagyhoz érkezett ő egészen mást kapott. A tálcáján egy szelet fehérkenyér volt megvajazva és körülbelül fél kiló sajt vastagon felszeletelve, mellette egy bögre tej.
- Ön mit eszik? – kérdezte Zegs csodálkozva.
- Hát nem látja? Látott már maga sajtot? Tudja. A tehénből csinálják – lobogtatott egy nagyobb darabot a kezében.
- Húst nem is eszik? És a törkölypálinka? Azt nem is kérdezem, hogy iszik e... - csodálkozott Albrekt.
- Hát, ha maga csak húsz, harminc évig akar élni, akkor azt eszik és iszik, amit akar. Én azonban így akár száz évig is elélek! – azzal felemelte bögréjét és nagyot kortyolt a tejből.
- Addig, ha nem lő le valaki – morogta Albrekt.
Mikor a vonat füttyentett, az utasok álmukból felzavarva, megkönnyebbülve értesültek az érkezésről. A fárasztó út után leszálltak a vonatról, majd érdeklődve szemlélték a helyszínt. Kellemes, tiszta levegőt szippantottak, mely enyhén sós és virágillattal teli volt. A látvány lenyűgöző volt. Hatalmas fehérlő hegyormok ölén őserdő, melyet ember nem pusztított el. Fenyvesek, tölgyesek, bükkösök sorakoztak amerre a szem ellátott. Egy kisebb falu körvonalai látszottak a völgyben. A vasútállomás magasabban volt, tovább egy hídon folytatódott, mely alatt kellemes ezüstös patak csillogott. Az állomás épülete vörös téglából épült, tipikus francia vidéki ház, virágokkal az ablakban. A beton már megkopott, sok helyen betöredezett, zöld gazok igyekeztek a minimális helyet kihasználni. Az állomás tábla kissé korhadt, kékre festett fadarab, melyen sárga betűkkel az állt: Tillé.
A tábla mellett festett kőkerítés húzódott, ahol megszakadt, ott egy földút vezetett le a völgy felé. Az út elején egy Kübelwagen személygépkocsi és egy Maultier teherszállító állt. Az autók előtt szalmakalapos német tiszt, aki katonáival beszélgetett, amíg a vonat meg nem érkezett. Sorfalat állt a hat sorkatona, míg a tiszt eléjük sétált. A leszállók láttán tisztelegni kezdtek. Az altábornagy, s mögötte a többiekkel odasétált a szalmakalapos elé.
- Üdvözlöm. Kosta altábornagy vagyok!
- Uram! Markus Rot őrnagy vagyok! Részemről a szerencse!
- Érdekes az öltözéke... szalmakalap?
- Hát tudja uram, erre... senkit sem izgat. És amondó vagyok, ha tehetem, érezzem magam kényelmesen. Amúgy is... a helyiek jobban örülnek a szalmakalapnak, mint a páncélosoknak...
- Igaz... hagy mutassam be...
- Siemen őrnagy vagyok! – vágott az altábornagy elé. Az altábornagy egy laza mozdulattal eltolta útjából a fiatal tisztet, majd folytatta.
- Zegs és Albrekt ezredeseket.
- Örvendek! Bizonyára tudnak a megbízatásról majdnem mindent. A továbbiakat elmondom, majd bemutatom önöket a szállítótisztnek – azzal megindult az autók felé.
Beszálltak a kocsikba és lassan elindultak a faluba. Az erdőn keresztül mentek, s a fák levelein a fény úgy csillogott, mint ha mézzel kenték volna be őket. A karaván fölött egy repülő szállt el, ami felrázta a csendes erdőt, s a madarak tovarepültek a fákról.
- Van itt egy reptér? – kérdezte az altábornagy a Kübelwagenben.
- Igen. A szállítótiszt is gyakorlatilag a Luftwaffénál dolgozik – fordult hátra Markus.
A kocsik begurultak a faluba, majd megálltak a téren, gyakorlatilag a templom és egy másik hivatal előtt. Nem volt túl nagy falu, de érdekes épületek alkották. A falu igen jó helyen feküdt. Egyedül a vasúton lehetett megközelíteni, amely a hegyeken keresztülfúrt alagúton hatolt be a völgybe. A vasútállomás a hegyrendszer egy kisebb teraszára épült, és onnan csak lefele vezet autóút, ami inkább gyalogút, vagy inkább juh ösvény, hiszen a gazdák a hegyi legelőkről ezen az ösvényen vezetik le jószágaikat. A sín déli irányban egy hídon vezet keresztül, mint már említettem, de ott ismételten a hegyekbe vész. A falu gyakorlatilag húsz épületből állt, az erdő keleti részén, egy kisebb dombon ódon kastély emelkedett, melyet a borostyán nőtt be. Keletre egy tó kéklett, mely furcsa színben, ezüstös-sárgás sejtelembe burkolódzott. Kis faház állt mellette, s csónakok ringatóztak nyugodtan, csöndesen a part menti nádasban. Sejtelmes hely volt... sok babonával... de mindezekről később. Délen öreg bánya nyújtózott, hosszú sötét barlangokkal. Azon túl épült a reptér, amely már az első világégést megélte, ezért nem furcsa, ha az első világégést szolgáló gépek porosodtak a hangárokban.
Hőseink mikor kiszálltak a kocsikból, a faluhivatal épülete előtt álltak meg. Halványbarna kopott épület, fehér sziklakerettel. Impozánsan mutatott a falu főterén, mely macskakövezett volt, s annak közepén sziklaszökőkútból víz csordogált. Szemben a templom magaslott, ami égetett téglákból épült, mellette két nagyobb fenyőfa és egy fűzfa. Jobbra a falu egyik legnépszerűbb épülete, a kocsma, mely elegánsan a Grenouille Nasty – Komisz Béka - nevet viselte. Az épület előtt székek és asztalok sorakoztak, melyeknél elvétve két-két ember ült egymással diskurálva.
- Milyen kellemes hely! – csodálkozott az altábornagy, mikor megpillantotta a kocsmát – jó kis hely ez! – szólt a kocsiból kiszálló Markushoz.
- De még milyen jó! – felelte – csak a helyiek nem szeretik a németeket... engem és az embereimet már megszoktak, de mikor Göring jön a villájába... ami fent van a hegyen... hogy is mondjam... vannak olyan lépései, amiket nem szeretnek a falusiak.
- Hol találkozunk a Lufwaffe tiszttel? – kérdezte Zegs.
- A Komisz Békában. Nagyon kellemes hely – mutatott az épületre az őrnagy.
Markus intett a katonáknak, hogy mehetnek a dolgukra, míg ő megindult a többiek után a kocsmába. Mikor beléptek kellemes illat fogadta őket. A friss szüretelt alma, és az eső borította fenyő kettőse. A kocsma kis épület volt – miért legyen nagy – hat asztal volt bent, de csak az alsó szinten, fent a tulaj lakott, illetve az egyéb szobák voltak. A padló sötét tölgyfa volt, ahogy a plafon is. A fal tapétázott, homok, illetve kéreg színű. A bejárattal majdnem szemben egy cserépkályha kuporodott, megy velencei álom színben tündökölt. Jobb kézre zongora volt látható, s szemben a lényeg, a bárpult, rengeteg polccal a hátsó falon. Borok, whiskyk, ginek, grappák, konyakok és egyéb italok sorakoztak. A csillár vöröses fénye világította meg a helyet, mert a függönyöket behúzták a borostyánkőszerű ablakokra. Elsőnek a tábornagy lépett be, majd a két ezredes és a két őrnagy. Miután sapkáikat felakasztották a fogasokra beljebb léptek. Bent három ember volt. A kocsmáros a pult mögött, és két vendég a hátsó asztaloknál. Markus előretört elnézéseket kérve, majd a pulthoz kísérte a vendégeket.
- Hagy mutassam be a tulajt. Despesal Schultz urat! – mutatott Markus a pult mögött álló kocsmárosra.
Öreg, ősz hajú, bajszos emberke, pirosas arccal, fekete mellényben, fehér kötényben. Éppen egy poharat tisztítgatott egy fehér kendővel.
- Üdvözlöm a tiszturakat! – mondta barátságos hangon végignézve a németeket.
- Ha nem gond... - kezdett bele Markus a kocsmároshoz fordulva.
- Persze! Hátul mindjárt megtisztítom az asztalokat, addig kis türelmet kérek – indult is a terem végébe, ahol csöndben mondott valamit a vendégeknek, akik már így is rosszallva nézték a jövevényeket. Mikor Schultz befejezte a suttogást, a két egyén felgurította a maradék italt, majd kimentek a hátsó ajtón, ami a mosdó mellett volt.
- Parancsoljanak! – mutatott az előtte lévő asztalra, amin gyorsba csinált két törlést.
A németek körbeülték a négyszögletű asztalt, majd beszélgetésbe kezdtek.
- Kellemes hely ez! – mosolygott Abelard.
- De még mennyire! Bár a franciák... sosem szerettem őket! – horkantott Albrekt.
- Nekem nem tetszik... olyan lepukkant... Párizs szebb – fanyalgott Siemen.
- Markus, messzebb láttam egy tavat... még a hegyről. Érdemes lenne megnézni, nem? – kérdezte Zegs.
- Érdekesnek érdekes, bár voltak ott problémák... őrjáratot is vezettem már arra... - bontotta ki felső gombját Markus, majd folytatta – az a tó, a Marbre-tó, azaz Márvány-tó. A nevét onnan kapta, hogy márvány van alatta... a mélyben. Attól olyan csillogó a vize. A helyiek egy ideig onnan bányászták a márványt, és vitték vonattal eladni, ám egyszer történt egy furcsaság... egy különös lény támadta meg a bányászokat... állítólag egy nagy szőrös lény... legalábbis a helyiek ezt állították...
- Micsoda? – néztek nagyot Markus partnerei.
- Tudom különös... de ezt én is csak hallottam... nem láttam...
- Vannak érdekességek erre... például az emberek között is. A lelkész például... az még érdekes alak... - kezdett bele Markus, de ekkor az ajtó csikorogó zaja félbeszakította.
Egy magas, rövid hajú, pilóta szemüveges, Luftwaffe egyenruhát viselő alak lépett be, kezében sapkájával. Borostát is viselt, bizonyára elfoglalt. Intett a pultosnak, majd az asztalhoz sétált. Onnan mindenki őt nézte, ellenben ő fapofával mérte végig a társaságot szemüvegén keresztül, melyen aligha láthattak át. Benyúlt ruhája hátsó zsebébe, és elővett egy ezüstözött laposüveget. Hörpintett belőle egyet, majd visszarakta, majd ugyanonnan szivart is előkapott. Rágyújtott, majd leült az üresen hagyott székre, mely szembe volt az ablakkal, de háttal a kályhának.
- A nevem Kriemhild Schneider vezérőrnagy – fújta a magasba a füstöt – már tudom kik maguk... Kosta altábornagy – fordult Abelard felé – amíg nem végzik el a feladatukat addig a beosztottjaként viselkedek.
- Rendben vezérőrnagy – tért vissza a csodálkozásból Abelard.
Közben Schultz úr lépett oda, hatalmas tálcával, melyen mindenféle alkoholt meglehetett találni. Letette az asztal közepére, majd elvette a tálcáról az egyiket.
- Ez a saját borom! Mely Franciahon égisze alatt született! Ízét a nap és az eső násza adja, illetve a fáradtságos munka utáni elismerés! Ha rám hallgatnak... ezzel kezdik az alapozást!
- Vétek lenne visszautasítani ezt a remek bort akkor! – vette el az altábornagy.
A tisztek beszélgettek, majd ittak, és jól érezték magukat... az idő csak múlt, mígnem lassan elérkezett a fájdalmas napfelkelte utáni ébredés...
Az este egy kisebb zápor vonult át a falun, de hamar elillant. A nap, mikor elfoglalta trónját az égbolton, megfestette a hegyek mögötti tájképet, s olyan érzést keltett, mintha egy impresszionista képet nézne az ember. A háztetőkön aranylott a napfény, s valahonnan a kakas kukorékolása ébreztette az este királyait... Zegs fájdalmasan dörzsölte homlokát, majd kinyitotta fáradt szemeit. Érdeklődve kereste helyét a világban... mikor feltápászkodott hátranyújtott kezeivel támasztotta a földet, lábait kinyújtva. Egy saláta ágyásban ücsörgött, mely egy kis kerítéses házikóhoz tartozott. Ruhája koszos volt, ráadásul ki is volt gombolva. Sapkáját elvesztette. Vaskeresztje úgy lógott, mint valami marionett bábú. Megpróbált felállni, ami elsőre nem sikerült, ezért csak térdre ereszkedett. Másodszorra már nagyobb lendülettel sikerült. A tegnapi napra nem emlékezett, de óvatosságból megtapogatta ruháját, nem esett e baja. Pisztolytáskájához érve érdeklődve vizsgálta Luger pisztolyát, ami csupa iszap volt, hínárral áttekerve. Megnézte a tárat, s száradó iszap karistolása jelezte, hogy teljesen beleeshetett a vízbe. A tár üres volt, győződött meg róla, mikor sikerült belekukkantania. Visszatette helyére, majd átlépett a kerítésen és elindult a templom felé. Mikor kifordult a térre döbbenve látta, hogy egy Tigris tank lógott bele félig a kocsma melletti épületbe. Közelebb ment majd észrevett a páncélos oldalán egy-két karcolást, hínárt, törmeléket, ami nem a házból származott, mert inkább fejtett kőre emlékeztetett, illetve női ruhadarabokat. Hátrált, majd bement a kocsmába ahol még utoljára magánál volt. Mikor belépett, a takarító Schultz urat vette észre. A föld tele volt üvegszilánkokkal, olajjal, törött márvánnyal, lőszerrel és emberi vég-, illetve béltermékkel.
Mikor a fogadós észrevette intett az egyik kezével.
- Guten Morgen ezredes! Hát túlélte a tegnapi napot? – mosolygott.
- Mi történt itt? Mi történt azzal a tankkal? Mi történt velem? Hol vannak a társaim? – meresztette nagyokra a szemeit, közben megtámasztotta magát az ajtóban.
- Oh! Hát nem emlékszik semmire? Nem is csoda... rendesen kirúgtak a hámból mutatott a padlóra a kocsmáros.
- Hol vannak a többiek? – ismételte a kérdést.
- A falu a templomban gyűlt össze az istentiszteletre. A kollégái? Nem tudom... de... - Zegs ekkor már futott is ki a hivatal irányába. Dörömbölt az ajtón, majd megigazította ruháját, nagyjából. Kinyílt az ajtó, és egy fiatal tizedes lépett ki.
- Uram! Már kezdeni is akartuk a takarítást...
- Hol vannak a társaim? – kérdezte izgatottan.
- Nem tudom uram, azt hittük...
- Hány ember van kéznél? Jöjjenek, meg kell őket keresni! – azzal meg is indult a térre.
- Értettem! Hatvanan vagyunk főleg a villa körül, de jelzek, hogy szükség lesz rájuk!
- Siessen! – kiabált vissza az ezredes, aki megindult a templom felé. Odaérve, lassított a tempón, csak utána nyitotta ki az ajtót. Bent két oldalt padok sorakoztak, szemben a papi pulpitussal. A falak fehérre voltak meszelve, a tetőn vastag gerendák tornyosultak. Középen piros szőnyeg terült végig a pulpitusig, két oldalt a padok mellett oszlopok –melyeken gyertyák pislákoltak - tartottak egy felső terasz részt. Két oldalt a magasban rózsaablakok különböző képekkel, míg szemben a félhold alakú részben kör alakú festet ablak volt.
Az ezredes érkezésére a templomban ücsörgő tizenöt, húsz ember hátrafordult, a pap elhallgatott. Az ezredes lassan besétált óvatosan felmérve a terepet, hiszen a franciák között sok volt az ellenálló, akik kapva-kaphattak az alkalmon, pláne az ezredesnél nem volt működő fegyver.
- Miben lehetünk a segítségére? Isten házában békére talál! – tárta szét kezeit a pap.
- Nem látták azokat a tiszteket, akikkel tegnap érkeztem? – kérdezte folyamatosan kémlelve az embereket. Annyira nem ment be, hogy háttal ne legyen senkinek.
- A társait? A többi hóhért? Akik pusztulást hoznak országunkra? Nem. Nem láttuk őket – komolyodott el a hangja.
- Oké... - nyújtotta el a hangját az ezredes - már itt sem vagyok – azzal kihátrált a templomból. A téren egy csoport fegyveres katona sorakozott fel. Az ezredes odalépett a tizedeshez.
- Milyen fegyveres erők, milyen harcjárművek állnak rendelkezésre? – kérdezte sürgetve.
- Öh... uram... három nehézpáncélos, amiből egy itt van az épületben, három közepes harckocsi, négy könnyű páncélos, négy páncélautó, kettő páncéltörő ágyú, egy naszád a folyón, két vadász, egy bombázó, illetve felderítő...
- Jó-jó... van szerelő? – szakította félbe.
- Igen, ott vannak a szerelő kocsival a hivatal másik oldalán – mutatott az épületen túlra a tizedes.
- Jöjjenek ide, és üzemeljék be a harckocsit. Öt fegyveres tartsa a templomban a franciákat... Gyanúsak – bökött a fejével az említett irányba.
- Értettem – azzal elrohant a szerelőkért.
- Maguk – szólt az ezredes két katonára mutatva – segítsenek, nézzük meg mi van a páncélosban.
Odamentek, majd felmásztak a páncélosra. Óvatosan tették, mert a ház egyik gerendája kilógott az utcára. Kinyitották a tornyon lévő fedélzeti nyílást, majd az ezredes lenézett.
- Markus? Te hogy kerülsz ide? – csodálkozott, amikor meglátta a tank belsejével küldő őrnagyot.
- Zegs? Istenem! Nem láttam semmit a sötétben... rám esett valami és fejen vágott.
Zegs kisegítette az őrnagyot, majd leszálltak a páncélosról. Időközben a szerelők is odaértek.
- Mi történt? – kérdezte az ezredes.
- Én is ezt akartam kérdezni – mondta Markus, miközben szörnyülködve nézték, hogy az őrnagy egyenruhája vastagon megszáradt emberi béltartalomban volt eddig...
- Jobb, ha leveszed... tizedes, kísérje be... öltözzön át... - intett az ezredes.
- Jó ég! Össze van hányva a tank! – kiabált a szerelő, aki bement a páncélos testébe – milyen büdös van! Mintha megdöglött volna itt valami... és tényleg... itt egy döglött birka... te jó Isten!!
Az ezredes kerek szemekkel elfordult a tank felől, majd a templom felé indult. Két katonával együtt ment be. Ismét megszakadt az Istentisztelet.
- Emberek! Tudom, hogy marhára utálják a németeket, de ha nem mondják meg hol vannak a többiek, Isten a tanúm... felgyújtom az egész falut!
Az emberek összenéztek, majd a papra.
- Maga hivatkozik Istenre! Hogy meri?! Várjon csak! Jönnek már a szövetségesek! Hamarosan megszabadul a világ a német igától! Maguk mind amerikai fogdában fogják végezni! Maguk...
- Sok a rizsa öreg! Elveszítem a türelmem! Majd akkor fenyegetőzzön, ha nem is tudom... Caen az amerikaiaké lesz... addig... meg ne szólaljon, ha nem kérdezik.
A pap visszakozni kezdett. Már nem érezte annyira nyeregben magát, inkább engedett.
- Edgard gazda látta, amint az egyik német ejtőernyőn lóg a gyümölcsösében... odakíséri a katonáit. Mások látták, amint elmennek a Marbre-tóhoz... illetve a Göring villába... ennyit tudunk – fejezte be a pap.
- Köszönöm – döntötte meg félig a fejét az ezredes.
Kiment a templomból, majd utasította a tizedest, hogy a Göring villánál várja őt egy felszerelt hadosztály a keresésre. Az ezredes kihívatta a gazdát, aki látta az egyik tisztet. Felszálltak egy teherautóra, majd megkeresték a helyszínt. Felsétáltak a domboldalon lévő házhoz, melyhez a gyümölcsös tartozott. Besétáltak a kertbe és akkor az egyik almafán meglátta Kriemhild vezérőrnagyoz, amint egy ejtőernyőn lóg. A pilóta szemüveg egyik lencséje hiányzott, a karján kötés volt, a csizmájából kilógtak lábujjai. Mikor nehézkesen felnézett fejét alig bírta megtartani.
- Szedjetek le... te jó ég... hol vagyok... segítség...
Az ezredes intett a katonáknak, akik nagy nehezen lekapták a pilótát. A kocsiba támogatták, majd visszamentek a térre. A megérkezés után az ezredeshez csatlakozott Markus is, aki tiszta egyenruhát öltött, és lezuhanyozott.
- Nem értem... nem tudom mi volt tegnap... - sopánkodott az őrnagy.
- Én sem... menjünk a kastélyba, majd ott megpróbáljuk kideríteni... Kriemhildet is odavitetem.
- Rendben... addig iszok... vizet... mást nem tudnék... - rázta szédülten a fejét.
- Tizedes! Indulhatnak a kutató csapatok! – intett Zegs, majd becsapta maga mögött a Kübelwagen ajtaját.
Nem sokkal később az ezredes és Markus megérkeztek Kriemhild kíséretében a kastélyba. Középkori vár volt, amelyet valamely gazdag francia család építtetett újjá. Ablakai kicsik voltak, ám elegánsak. Az épületet benőtte a borostyán és a vadszőlő. A központi erkélyről horogkeresztes zászló lógott le, jelezvén az új tulajdonost. Göring vadászkastélyaként funkcionált az épület, ámbár Göring inkább a villájában tartózkodott, fent a hegyen.
Kisebb emelkedő vezetett fel a hegyre, amit gyalog nehezebben tesz meg az ember, ám autóval élvezhetőbb. A kocsiból kiszálltak az utasok, illetve kitámogatták Kriemhildet. A kövezett kis udvaron katonák rohangáltak le föl, siettetve a keresőcsoportok munkáját. Az ezredes és Markus a vállaikon vitték be a vezérőrnagyot a kastély bejáratán.
Belülről szintén impozáns képet nyújtott. A régi katonai páncélok, az oszlopokon égő lomha fény, a márvány lépcsőn elterülő könnyű porréteg, mely olyan volt, mint a friss havasi hóesés utáni tájkép, mindhozzájárult a tökéletes harmóniához. Ez a kompozíció elnyerte a belépő ezredes tetszését is, sőt a vezérőrnagynak is tetszhetett volna... a falakon sejtelmes festményeket látott, melyek között egy sorozat a tulajdonos felmenőit ábrázolta. középen márványlépcső emelkedett, vörös, selyemszőnyeggel, aranyozott fakorláttal. Azon indultak felfele melynek tetején, a falon, két ólomablak közrefogásában egy hatalmas festmény ábrázolta Göring marsallt „pompás" egyenruhában. Jobb kéz felé fordultak, majd balra, ahol is egy hosszú folyosó vezetett, mely kisebb korinthoszi oszlopokkal nyújtózkodott a tetőszerkezetet tartó álmennyezetig. Befordultak az egyik szobába, majd Markus megállította az ezredest.
- Ez Göring tárgyalószobája – bökött előre.
Belépve régi bútorozott szobába jutottak, melyből nem hiányzott a cserépkályha, ami a szoba bal oldali végébe volt beépítve. Az ablakok nagyok és vöröses színűek voltak. Jobb kézre könyvespolc, az ajtó melletti falon irattartó húzódott. Középen egy hosszúkás asztal, körülötte párnázott karosszékekkel. A kályhán egy rézből készült birodalmi sas. A csillár bizonytalan láncokon lógott le az asztal fölé.
- Tegyük le abba a székbe – mondta Markus, majd megindultak az említett irányba.
- Huh! De elfáradtam... nem így terveztem ezt a napot... vagyis a tegnapit – sóhajtozott Zegs csípőre tett kézzel. Odafordult a tizedeshez, aki utánuk jött be.
- Hogy áll a keresés? – kérdezte, majd valami innivalót keresett szemével, de csak konyakot látott az asztalon, amit most nem kívánt. Markus észrevette, felállt, majd odasétált a könyvespolc melletti italos szekrényhez.
- Jelentem ezredes úr, hamarosan elkészül a jelentés a károkról! Időközben Albrekt ezredes urat megtalálták a nem is olyan közeli mészkőbányában! Siemen őrnagy urat Marbre –tavon Göring marsall luxusvitorlásán... bezárták a hajó bel terébe. Az altábornagy, meg mint kiderült... itt van a kastélyban, hamarosan megérkezik.
- Köszönöm... hát... csak összeáll valami...
- Tessék – szólt oda Markus – almaecet. Ilyenkor jól esik.
- Ecet? Nincs valami víz? – csodálkozott az ezredes, aki az ecet szagától megszédült.
- Hozok uram! – azzal a tizedes elhagyta a szobát.
- Érdekes ez az egész... mi történhetett? – kérdezte az ezredes Markustól.
- Nem tudom... nem jellemző rám, hogy igyak... nem nagyon szoktam...
Ekkor mindkét tiszt figyelme – csak az övéké, mert Kriemhild a székben haldoklott – fa belépő altábornagyra irányult, aki éj kék selyem hálóköntösben lépett be.
- Urak! Hát hogy vannak? – mosolygott, majd igazított ruháján.
- Uram? Ön hol volt? – kérdezte Markus.
- Itt a kastélyban... vagyis arra emlékszek... de mindegy is... megismerkedtem két lánnyal! Huh! Csak úgy tüzeltek, mint a fiatal csikó! Volt egy kis huncutkodás az éjszaka Herr Göring ágyában!! – közben odasétált az asztalhoz, ránézett a Luftwaffe hősére, majd töltött magának egy konyakot.
- Másra nem emlékszik? – kérdezte Zegs.
- Ezeket is csak ma reggel vettem észre, mikor a lányok indulni készültek. Én mondom... az egyik vöröses húszas, a másik kicsit idősebb... tökéletesek!
- Értjük... ezzel se lettünk okosabbak... - nézett Zegs az őrnagyra.
A nyitott ajtón a tizedes jött be, aki tálcán erős illatú kávét és egy üveg vizet hozott, a szükséges kellékekkel.
- Hamarosan megérkezik a másik két tisztúr. Addig jónak láttam, egy kis kávé elfogyasztását – letette az asztalra a tálcát, majd kitöltötte az éltető nedűt.
- Köszönjük... ránk fért... - vakarta a fejét Zegs.
- Hozom a kárjelentést! – azzal el is tűnt.
- Kárjelentés? – nézett fel Kosta.
- Egy két apróság... Tigris tank a főtéren... meg ilyesmik lehetnek... - intett Markus.
- Jót mulathattunk! – kortyolt italába az altábornagy.
- Másnak nevezném... - csóválta a fejét Zegs.
- Kávé? – hörögte az éledező Kriemhild.
A szoba ajtajában megjelent Astor és mögötte Siemen. Astor a finom portól fehérre meszelten, kötéssel a lábán, míg Siemen száradó ruhában, gyűrötten jött be.
- Veletek mi történt? – kérdezte az altábornagy.
- Nem tudom... én a bányában keltem fel... egy bokszzsákkal egyetemben – huppant bele a székbe a poros ezredes.
- Én-én... mérges vagyok! - mutatta a karját Siemen, amint szintén kötés fedett valamit – valaki rám lőtt! Véreztem! Aztán egy halóban voltam... amit rám zártak! Hallatlan! Panaszt teszek Göringnél! – kiabált.
- Csitt, a neved! Nem panaszkodsz senkinek, mert nem csak a kezed lesz átlőve – csapott fel Albrekt.
- Nyugalom! Emberek! – ásított az altábornagy.
- Hol vagyok, Jézusom! Mi történt? – nyerte vissza lélekjelenlétét Kriemhild.
A tizedes tért vissza a szobába egy vastag fekete bőrhuzattal bevont aktával, melyen ott aranylott az a bizonyos sas.
- Nos, ha szabad... felolvasnám... - köszörülte meg torkát.
- Persze... - nyugtázták a többiek.
- A német katonák és helyiek által tapasztalt szokatlanságok illetve károk a tegnapi napról... értesültünk az alábbiakról... egy PzKpfw. VI 'Tiger' nehéz harckocsi a falu főterén a kocsma melletti házba behajtatott, azt lakhatatlanná tette. Az említett kocsma berendezése rongálódott, az épületet alaposan ki kell tisztítani és szellőztetni... a város szélkakasait ellopták, több helyen legázolták a kerítést és a veteményest. Lövés nyomok a szállásuk falán, ahová a csomagjaikat vittük... a közeli őrtornyot lebombázták, a Göring villa kertjében felégették bizonyos részen a füvet, szétlőtték a márványszobrokat, bajuszt satíroztak a Göring festményre... elsüllyesztettek egy halászhajót a tavon, az őrnaszádot illetéktelenek kezelték, a lőszer nyolcvan százalékát ellőtték... egy Heinkel He 111 közepes bombázó roncsaira bukkantak az erdő déli részén... a reptéren több kisebb kár is keletkezett, illetve ismeretlenek a tavon használták Göring marsall luxusvitorlását. A marsall borkészletét megcsapolták, a szántásokon felgyújtották a szénarakásokat. A villa védelméhez tartozó páncéltörő ágyúval lövéseket adtak le a falura, melynek következtében több épület megrongálódott, kilapított birkák, illetve több eltűnt – itt levegőt vett – ezek azok a károk, amiket mi is láttunk. Ezután jönnének a civil bejelentések. A falu lelkésze feljelentést a templom Mária szobrának eltulajdonításáért, több panaszkodás egy páncélos miatt, melyen több német katona „őrjöngött", felháborodás a bombázás miatt, lopások, rongálások, verekedés a Dragon Volant tulajdonosával, és kiskorúak megrontása, illetve a szomszédos falu apácáinak zargatása... stb... stb – abbahagyta és lassan felnézett.
A szobában mindenki tátott szájjal nézett maga elé. Kicsit mindenki sejtette, hogy melyikben volt benne... nem akarták elhinni, hogy megtörtént. Mielőtt magukhoz térhettek volna a szoba ajtaja előtt állt egy magasabb, erős vonásokkal rendelkező ember, német egyenruhában, orvosi karszalaggal a vállán.
- Á! Itt vannak! Már kerestem magukat... hogy vannak? Tegnap elég rossz állapotban voltak – mosolygott barátságosan, hiszen tudta, hogy talán csak ez segít.
- Önben kit tisztelhetünk? – nézett furcsán az altábornagy.
- Ő Rommel tábornagy – szorította össze száját a tizedes, és jobban kihúzta magát.
- Jó ég! – pattant fel mindenki egyszerre.
- Ugyan! Urak! Hát tegnap már mindent megtudtam magukról! – sétált beljebb, majd jelezte a tizedesnek, hogy leléphet, aki becsukta az ajtót.
- Az orvosi szalag tábornagy úr? – kérdezte Markus.
- Már mondtam, hogy nem kell mindig a rang... maguk tényleg kikészültek... de nem is csodálom. Ja az? Hát én voltam a maguk orvosa! Erre sem emlékeznek? Na, várjanak csak... elmesélem...
... Tegnap mikor a faluba érkeztem katonai feladattal tettem, mert igazából az Atlanti falhoz, vagyis ami megvan belőle, ahhoz küldtek engem, és kerestem egy megfelelő helyet a tartalékpáncélosoknak... bár én a part mentén akartam őket elhelyezni... van ellenvélemény ellenem... ezért kompromisszumot kerestem... de mindegy is. A faluba érve megálltam a téren kíséretemmel, és mivel fáradt voltam benéztem a kocsmába, hogy igyak valamit. Mikor beléptem vettem észre magukat. Hátul ültek és már rendesen felönthettek a garatra. Hangosan beszéltek, a kocsmáros már bent sem volt. Odamentem magukhoz és csak néztem a rengeteg üres, illetve üresedő üveget. Markus ismert fel elsőnek, majd mikor karját kezdte lengetni eldobta a poharát a terem másik végébe. Albrekt maga azt hiszem szintén ezt tette. Siemen volt az, aki nem ivott semmit, bár amit már az elején észrevettem, a sok üveg között volt egy üveg kecsketej. Az őrnagynak olyan keserűség ült a fejére... mint ha nem ivott volna még igazi tejet. Folyton a hasát fogta. Elmesélték a feladatukat, majd felajánlották, hogy körbevezetnek a falun. Mikor indulni készültünk, a hírtelen helyzetváltoztatástól Markus belei felmondták a szolgálatot és kiadták tartalmukat... a többiek röhögtek, de az asztalt támasztó Markus összecsuklott és a rajta keresztüleső Kriemhild leborította az asztalt és az üvegek széttörtek. Az altábornagy és az ezredes inkább kimentek, majd Siemen jelezte, hogy neki mosdóba kell mennie... de valamiért a terem közepére tette le terhét. Már menni akartam maguk után, mikor a földön észrevettem valamilyen gyógyszert, ami Simentől esett ki... feltehetőleg hallucinációt okozhatott, mert már régebben találkoztam a készítménnyel orvosi körökben. Beültek a kocsimba, bár Markust nehezen, majd felhajtottunk a Göring villához. Útközben azonban megálltunk egy mező mellett, mert mindenkinek ki kellett mennie és a csapat kiugrott, majd csak azt láttam, hogy a széna égni kezd. Azt mondtátok, csak azért, mert egy kis fényt akartatok csinálni. Mutogatni akartátok, hogy mi merre van lent a faluban... de a sötét miatt csak magatok elé sikerült mutatni, és ha alig tíz méterre. Besétáltak a kertbe, majd Markus ismét könnyített magán csak most a gyepet áldotta meg. Albrekt elrohant, mert észrevette az őrség szolgálatába tartozó Tigrist. Az őrök csak néztek, nem akartak beleavatkozni... Albrekt hozott egy kanna benzint, majd kiöntötte a béltartalom helyére... vissza akarta vinni a kannát, de nem is tudom, fejjel lefelé fogta meg és úgy húzta végig a kerten. Fogott egy gyufát, és mondott valami felemelő szöveget majd rádobta... mondanom sem kell hamar leégett... de jöttek a katonák oltani. Jobbnak láttuk, ha továbbállunk. Megkerültük az épületet és a főbejárathoz mentünk, gondoltuk benézünk... Abelard megtalálta a borospincét, és hozott annyi üveget, amennyit csak bírt. Albrekt az edzőterembe ment, ahol is elkezdett ütni egy zsákot. Ütötte, majd előrántotta a fegyverét és lőni kezdte. Valahogy leszakította, majd cipelni kezdte, és magánál volt egész végig, bár a benne lévő finom homok folyamatosan folydogált. Siemen megállt a Göringről készült kép előtt, majd a nem tudom honnan felkapott tollal átalakította. Zegs maga csak leült egy fotelbe és fogta a fejét. Markus meg csak támolygott. Mikor kimentünk az őrök még a tűzzel foglalkoztak de Kriemhild aki valahonnan szerzett egy MP40 géppisztolyt elkezdett lövöldözni a kert felé a szobrokra. Mind követték a példáját, pisztolyt rántottak, bár Siemen dőlt jobbra-balra, ahogy lőtt. Abelard elkiáltotta magát: támadnak! Eldobta a borosüvegeket. Hasra vágódtak, Markus kicsit lassabban, majd meglátták a páncéltörő ágyút a homokzsákok mögött. Odakúsztak és előadtak egy minta gyakorlatot... Abelard irányított, Albrekt és Zegs töltöttek, Kriemhild az irányzékot állította Markus elő halottat játszott, Siemen meg... az eldobott géppisztollyal lövöldözött a sötétbe. Nem láttam mit lőttek, mert mint mondtam vak sötét volt. Tíz-tizenkét sorozatot leadtak, majd jelezték: visszavertük a támadást! Csak gratulálni tudtam. Siemen rászegezte a fegyvert Albrektre és párbajt követelt valamely sértésért. Felálltak egymással szembe, majd Lugerekkel ellőtték a maradék tárat. Siemen karját átlőtte egy golyó. Azt mondta, nem is érzi. Elláttam a sebet, majd a következő állomás a Tigristank volt. Megkértek, hogy mutassam be, milyen is ez a páncélos. Bemásztak és mindenki talált valamit magának, én a parancsnoki szerepkörben kémlelni próbáltam merre is megyünk. Mikor elindultunk csak akkor vettem észre, hogy Siemen a tankon kívül kapaszkodik... de megállni nem akartak. Áttörtünk néhány kisebb facsemetén, majd egy kerítésen, s végül egy szántáson mehettünk... hírtelen birkák tűntek fel előttünk, majd tűntek el alattunk. Megállították a páncélost, majd igyekeztek eltűntetni a döglött állatokat... az egyiket bedobták a tankba... bár ellenkeztem... majd lazán visszaszálltak... mondván: egyet már elrejtettünk! Egy tóhoz érkeztünk, ahol is kiszálltunk. Markus hebegett valamit a kísértetekről, de a felgyülemlő ingerek megzavarták. Albrekt kidobta a bokszzsákot a földre, míg Abelard mindenkinek adott egy bort. Bementünk a faházba, melyben egy csinos vitorlás volt. Úgy döntöttek kihajóznak... a vízrebocsátás után már nem is volt az üvegnek tartalma... én belekortyoltam, de mivel keserű volt, nem ittam meg. Több sem kellett a vízen voltunk. Siemen ekkor felpattant és a helyzetét hangoztatta, hogy erről panaszt tesz... Albrekt megfogta és bevágta a hajótestbe, majd rázárta az ajtót. Zegs kiáltott, hogy fürdeni akar! Hát beleugrott a vízbe. A többiek követték, így kénytelen voltam én is. Kiúsztunk a partra, ám Siemen otthagytuk. Visszaszálltak a páncélosba, Albrekt visszadobta a zsákot. Zegs azt mondta, hogy levegőzik, ezért kint maradt. Elindultunk a sötétben, majd a faluban találtuk magunkat. Áthajtottunk egy kőrakáson, ruhaszárítókon, autókon, kukákon... stb. Volt egy kisebb árok, amikor a tank megingott, így Zegs elveszítette az egyensúlyát, mivel a tankon állt. Leesett és beverhette a fejét, bár szerencséjére valami ágyásba került. A többiek elveszítették uralmukat a páncélos fölött, amivel behajtottak egy épületbe. Kiszálltunk, és ekkor nem vettem észre, hogy Markus bennmaradt. Kriemhild találta ki, hogy ő mindig is szélkakasokra vágyott, merthogy látott egyet a holdfényben csillogni...
Albrekttel és Abelarddal a szállásuk felé vettük az irányt, a Dragon Volant fogadóba. Mikor odaértünk már zárva volt, azért Albrekt berúgta a kaput. Bementünk, de ekkor a fogadós rohant ki és kiáltozott. Albrektnek több sem kellett betörte az orrát, az meg összeesett. A fogadós két fia, akik igen nagytermetűek voltak nekiestek Albrektnek. Miután megdolgozták kidobták a fogadóból, mi kisétáltunk utána. Bosszúból Albrekt az én pisztolyommal belelőtt az épületbe. ekkor bukkant elő Kriemhild, akinél vagy öt-hat szélkakas volt. Megmutatta zsákmányát, s felajánlotta, hogy nézzünk el a reptérre, ott van még hűtve egy kis whisky. Albrekt visszament a tankhoz, mert letette a bokszzsákot mellé. Az egyik katona felajánlotta, hogy elvisz minket, jót szórakozott ez előbbi jeleneten. Út közben Kriemhildre jött rá az inger, így elegánsan kihajolt a nyitott Kübelwagenból és könnyített magán. Mikor megérkeztünk a katona elköszönt és visszaindult. Kriemhild behívott minket és ittunk egy pohár jó whiskyt. Albrekt ragaszkodott hozzá, hogy lásson egy igazi bombázót ezért Kriemhild mutatott neki egy éppen tartalékban pihenő Heinkel gépet. Kriemhild a nyomásnak engedett és felszállt egy próbarepülésre. Nem tudni, hogy miért, de szerintem csak a fények miatt... ugyanis ittas ember nem szereti a fényt... ledobta a gépen hagyott pár darab bombát a közeli őrtoronyra. Szerencsére senki sem volt ott, és csak kisebb találat érte. Ellenben Kriemhild nem tért vissza... hallottuk a csattanást, de nem tudtuk mi történt. Gyalog indultunk vissza és egy bányához jutottunk. Albrekt a zsákkal megindult befele, azt mondta majd utánunk jön. Hajnalodni kezdhetett már lassan, mert egy-két ember is megjelent az utcán. Mikor visszaértünk a faluba Abelardnak szüksége támadt, ezért berohant a templomba. Mikor visszajött nála volt egy Jézus szobor, amit később elrejtett a bokorban. Elindultunk a kastély felé, mikor két kislány jött velünk szemben, a kastélyba vittek valamit, de nem engedték be őket. Az egyik neve Greta a másiké, ha jól emlékszek... Désiré volt. Alig tizenöt-tizenhat évesek lehettek... elmondták, hogy az egyiknek francia tábornok az édesapja, a másiknak meg német felmenői vannak, valamely lotaringiai ágról... Abelard felsétált velük a kastélyba, én inkább a kastély vaskapujánál az egyik őrrel kocsit hívattam és visszamentem a szomszédos faluban lévő szállásomra. A faluban hallottam, hogy egy német tiszti egyenruhában lévő alak megpróbált behatolni az apácazárdába, de vasvillás parasztok elkergették, és a bányák felé menekült. Reggel találkoztam a tizedessel, aki beszámolt a károkról, én meg egy-kettőt átszínezve megmagyaráztam, de hogy a halászhajót ki süllyesztette el, és a naszádot ki használta, azt nem tudom. Gondoskodtam róla, hogy ne legyenek megemlítve a jelentésben... apropó! Amikor a tónál voltunk egyszer csak Markus felkiáltott, hogy valami szörnyet lát... ott is lőttek össze-vissza, a tankot is eltalálták... jó hogy nem egymást. De mivel az én látásommal nem volt baj, tisztán kivettem, hogy egy medve volt az, amely a két hónapja átutazó cigányoktól szökhetett el... beszéltem a falu igazgatójával. Amúgy minek is jöttek ide? – kérdezte.
Rommelen kívül mindenki le volt döbbenve a szobában, jobbnak is látta, ha magukra hagyja őket, hagy dolgozzák fel a történteket.
Még aznap elvégezték a helyreállításokat, illetve a kárpótlásokat. A katonákat gyakorlatilag megjutalmazták, sikeres szolgálatért, egyszerűbben lefizették őket. A Göring villához tartozó raktárban végül is leltározták a különböző kincseket, majd felpakolták őket az egyik szállítógépre. A nap vége felé lementek a tóra fürdeni, kellett a kikapcsolódás. Rommel még aznap elment a faluból, visszament a nyugati régióba. Mikor végeztek mindennel este tíz tájékán vonatra szálltak s elköszöntek Markustól és Kriemhildtől.
Másnap reggel érkeztek meg Berlinbe. Az állomáson díszőrség várta őket, illetőleg Göring és kísérete. Siemen a marsallal tartott, majd a három tiszt visszament a hivatalba. Leültek ahhoz az asztalhoz, amelynél minden kezdődött.
- Nem iszok egy ideig – monda Zegs.
- Á! Nem biztos, hogy ez a megoldás... - magyarázta Abelard.
Nyílt az ajtó és bejött a szobába Astor egy köteg irattal, illetve Butyokie egy csomagolt dobozzal.
- De mortuis nil, nisi bene! – mosolygott Astor – már azt hittük meghaltatok.
- Örültél volna – morgott Abelard.
- Közel voltunk... akarom mondani... végeztünk és jöttünk. Nem volt különösebb akadály – tördelte enyhén kezeit az altábornagy.
- Vagy úgy? És milyenek a francia asszonyok? – tette le az asztalra az iratköteget.
- Kellemesek és igen fiatalosak – krákogott Kosta.
- Oh! Bármikor felhúznám egy bögyös francia lány szoknyáját! – csapott Zegs vállára a tábornok – és ha már volt időm, megírtam a jelentéseket!
- Pomá... vagyis helyes – húzta közelebb magához az irattömböt Abelard.
- Képzeljétek! Most volt a barátom, Hans, Párizsban, és egy eldugott kis utcában talált egy Zöld Lidérc nevű kocsmát. Betért, mert miért ne? És olyan bort ivott, hogy azt a mámoros állapotot nem is tudta leírni! Küldött egy palackkal, és arra gondoltam igyuk meg! - azzal kibontotta s felolvasta – Schultz bor! Jól hangzik!
Írta: Zeki
