1940. őszén megkaptam a katonai behívót, és egészségügyi katonának osztottak be. Kiképzés után a visszakapott délvidékre, Szabadka városába vezényelt a kormány egy rész-hadsereget, melyben bakteriológiai egészségügyi csoportunknak a mérgezett kutak és élelmiszerek vizsgálatát és kiiktatását kellett elvégeznie. Két hónapot töltöttünk ott a csetnikek támadásai közepette, ezért emlék-éremmel ki is tüntettek bennünket.
1941. nyarán kitört a második világháború, ekkor a kormány egy páncélos, Botondokkal felszerelt és egészségügyi gépkocsizó századot rendelt segítségül a hadjárathoz. A határt átlépve megtámadott bennünket egy repülőraj, két védő géppuskásunk elesett, és egy gép lezuhant.
Ebben az élvonalbeli hadseregben voltan és is beosztva a sebesültek ellátása céljából, amely 1941. decemberéig, majd később a visszavonulásig tartott. Így lettem első osztályú tűzkeresztes katona annak ellenére, hogy fegyver-nélküli voltam.
A közbeeső – 1941-1945. közötti – időszakban az egészségügyi gépkocsizó századot leszerelték és hazarendelték. Engem a 101-es kórház-vonatra osztottak be, és Bécsbe-Berlinbe szállítottuk a sebesülteket. Eközben, Ungvártól elindulva a hegyekben felrobbantották a tömött vonatot tévedésből, mert az Ungváron lévő német muníciós szerelvény elé helyeztek bennünket, sürgősségi ok miatt. Nagy szerencsén múlt, hogy a 200 méter mély szakadékba nem zuhantunk bele! A németek órák alatt helyreállították síneket, és visszahelyezték a kocsikat, így – a megrongáltakat otthagyva – folytattuk utunkat Berlinig, az elhunytakat minden állomáson le kellett adnunk.
Ezután Dunakeszire vittük a vonatot javítás céljából és onnan a szombathelyi javítóba, ahonnan néhány kész kocsit a kisunyomi állomáson tároltunk. Sajnos, egyik napon Liberátor-bombázók a szombathelyi javítót és a várost szétbombázták. Ekkor, az orosz csapatok közelsége miatt a szolgálati tiszt Ausztria felé vezényelt bennünket, de öten bujkálva lemaradtunk, és a megmaradt korház-vonati eszközöket, gyógyszereket – a németektől is megvédve, akik ugyanis a vonatot fel akarták robbantani – ezután a lakosság között szétosztottuk, illetve papír ellenében egyenként átadtuk a helyi gyógyszertárnak.
Majd lövészárkot ástunk, építettünk háromsorosan talpfákkal befedve, és a lakosság ott vészelte át a tankok és az orosz gyalogság ostromlását, a német tankok és a felőrölt gyalogság eközben tovább menetelt. A lövészárok-óvóhely két belövést is kapott és kibírta!
Másnap hatfős orosz tisztító-csoport jelent meg, kértem, hogy még valaki jöjjön fehér zászlóval, mert én valamennyire beszélek oroszul, és így talán nem vesznek tűz alá bennünket oktalanul. Sikeres volt, közölték, hogy mehetünk haza! El is indultunk, de Rábakovácsinál elfogtak bennünket, beszorítottak egy már tele istállóba, és két napig vallattak, majd Celldömölkre gyalogoltunk, és pihenés miatt egy községben istállóban éjszakáztunk, ahol több társunkat megmarták a patkányok. Útközben ketten szökést kíséreltek meg, ezért agyonlőtték őket. Ezzel megkezdődött a hadifogság keserves időszaka.
1945. június 1-én Celldömölkön bevagoníroztak, és élelem nélkül, naponta két ízben is megmotozva, a bedrótozott vagonokban több napig haladva Foksányba kerültünk, ahol a sors által teljes kimerültségben buktunk ki a vagonok nyílásain. A mozgás és egy tányér hagymaleves után megdöbbenve, sajnálattal ért a péceli Mikes Ferenccel való találkozásom, aki sírva ölelt meg: Lacikám, Te is idekerültél a pokolba? Igen, sajnos én is a vádlottak között vagyok annak ellenére, hogy egészségügyiként csak a jót szolgáltam, de ez a háború! Ő onnan haza került a koránál fogva, én pedig örültem, hogy így tudni fognak rólam otthon. Ott-tartózkodásunk alatt „mozgás” céljából sódert kellett hordanunk a zubbonyunk sarkában, egyik helyről a másikra.
Néhány nap múlva osztályoztak bennünket, és négyszázad-magammal együtt elvittek egy tőzeg-lágerba, ahol a mocsárból 27000 tőzeget kellett kitermelni, ez volt a norma! Fekvőhelyünk négyes deszkapriccsek takaró és szalma nélkül, a köpenyünk volt a takaró, bár igaz, nyár volt. Étkezésünk akkor még csalánleves volt némi burgonyával és majdnem cseppfolyós kenyérrel, mert így volt meg a szabvány súly, a 40 dkg. Két-három hétig még erővel viseltük a puskavesszővel buzdító „davaj” állapotot, de a megváltozott étkezési állapot eldöntötte a magyar hadifoglyok ottani sorsát. Egyik társunkat ott helyben agyonlőtte az őr, amikor ő közölte vele, hogy „ezt a poklot tiltja a Genfi Egyezmény”! Három napig nem vihettük el onnan, rá kellett írnunk: így jár, aki szökni akar!
A kolhoz kiegyelte a marharépa sorait, és az ellopott produkt helyett az egyelt répa levese lett az ottani foglyok menüje, ez hamarosan sorozatos haláleseteknek lett az okozója. Majd az utánpótlások mellett csak mi tudtuk, hogy 10%-a, azaz 40 fő maradt a régi, három hónap előtti barátainkból.
Tekintve, hogy én már valamennyire értettem oroszul, hallottam, amikor a parancsnok közölte: itt mind meg fogtok dögleni! A 40 fős maradvány velem együtt csak úgy menekült meg, hogy a sorozatos utánpótlások miatt vizsgálat érkezett, így elszállítottak bennünket egy javító lágerbe. Ezen a halált hozó munkahelyen történt, hogy dagadás és látásvesztésem miatt a vaskeret és drótkötél közé tettem ujjamat – vállalva és figyelmen kívül hagyva a csonkulás veszélyét is -, hogy talán így életben maradok. Ekkor egy orosz nő le akart szúrni, mivel ezzel a tettemmel gondot okoztam neki, az őr pedig dühében leverte a vesémet is puskatussal!
A javító lágerben, ahol lett volna mit eszegetni, az egyik fogam csúnyán begyulladt, itt két német foglalkozott az egészségüggyel, és nekifogtak a kihúzáshoz egy lábbal hajtott primitív fúróval, fájdalomcsillapító nélkül! Iszonyú volt, de kivették, ezután sok napig voltam beteg a feldagadt arcommal.
Onnan egy cserépgyárba kerültünk, ahol agyagot termeltünk ki. Itt történt meg, hogy az egyébként is sok baleset mellett egyik társunkat a kaparógép szétdarabolta. Iszonyú látvány volt!
Egyik nap közölték, hogy négy ember kell tehergépkocsira. A negyedik én voltam, és sok kilométert haladtunk, míg elértük a munkahelyet. Kiderült, hogy korábban kivágott farönköket kell kibányászni a hótakaró alól, és felrakni a vastag jégpáncélban lévő farönköket az autóra, követelve, hogy egész a ponyváig rakjuk. Amikor elindultunk, emiatt csak fekve lehetett elhelyezkedni a jeges fák tetején. Sok idő múlva, mire megérkeztünk, mindannyian meg voltunk meredve, így az égetőkemencék mellé helyeztek. Az ott lévő társak ijedten hoztak meleg teát, amit már éreztünk, és testünk fellazult.
Itt dolgoztam egy szlovákiai magyar és egy orosz ácsmesterrel a gyártető javításán, ahol láttam, hogy egy házból fát lopnak, ezt jeleztem az orosznak, aki rám kiabált: ilyet nem szabad látni sem, nemhogy mondani, mert reggel te is mész Szibériába!
Ezután elvittek repülőteret építeni, amely ma is üzemel Minszkben. Itt tanultam meg gépjárművet vezetni, valamint a nyelvtudás miatt, egy élelmiszer-üzletben voltunk öten. Majd kikért egy burgonyatároló vezetője, annak karbantartása, fűtése miatt. A sok tonna burgonya válogatást orosz nők végezték, ám amikor ebédkor hazamentek, sok-sok burgonyát eldugtak és elvittek. Részemről úgy gondoltam, elég szomorú, hogy így élnek, hadd vigyék! A tároló-fakkok végeztével kiderült, hogy egy fakk majdnem üres, sok a hiány. A vizsgálat alapján az idős vezető börtönveszélybe került, ám engem is bele akart rántani, hogy nem vigyáztam eléggé. Közöltem vele, hogy én nem megyek Szibériába az orosz nők miatt, mérje meg őket munka után, mielőtt elmennek, és megtudja, mi a helyzet, így senki nem került szibériai börtönbe!
Rövid idő múlva közölték, hogy készüljünk, mert szállítanak haza, ugyanis a Minszk-i repülőtér volt az utolsó jóvátételi munkánk. Az öröm leírhatatlan volt, elmúlt két és fél esztendő, és néhányunkon kívül senki sem hitte, hogy valaha is hazakerülünk, bár nekem a későbbiek során kissé visszatért a hitem, hogy talán mégis! Valóban, néhány nap múlva szerelvényre raktak bennünket, és két fős fegyver nélküli őrrel indultunk hazafelé nyugatnak. Kijevben több órát is vártunk, ekkor mindenki megdermedt, mert megraktak őrökkel, és keletnek fordult a vonat. Két nap múlva elértünk egy több, piramis-kúpos hegyszerű vidékre, amiről később kiderült, hogy a szénbányák kőhegyei, és csak később tudtuk meg, hogy Rákosi Mátyás még hosszú időre eladott bennünket.
Nem lehet leírni azt a keserűséget, fájdalmat, sírást és összeomlást: hogyan tovább? Meddig? Halálig?
Számunkra csak később vált ismertté, hogy az oroszok nem voltak hajlandók az alsó szintre lemenni és dolgozni, mivel az a német elárasztás miatt nagyon veszélyes volt, ezért küldtek le minket. Ismereteink szerint 5000 hadifogoly volt ott, zömmel magyarok.
Érkezésünk után a következő napon 3 műszakra osztva vittek bennünket a szénbányába, és lámpával kezünkben nyitott felvonón szálltunk le 170 métert, majd onnan üregeken keresztül értünk le 220 méter mélységbe a legalsó szintre, ahol 15 mázsás töltött csillékkel szállítottuk a kivájt antracit szenet a felvonó emelkedőjéig. Gyakran volt torlódás a strekken a csillék rossz állapota miatt, és a lelassult, sőt megállt csille mindig életveszélyt jelentett a mögötte érkező csille miatt.
A németek által elárasztott metángázos bányában az elhanyagoltság igen gyakori omlást, szakadást okozott egyrészt, a veszélyt jelző gyertya pedig robbanásra figyelmeztetett – az oroszok ezért tagadták meg ott a munkát – ennek ellenére a kinti, 40 fokos hideg miatt mindig iparkodtunk le a mélybe.
Közölték: ha az előírt normát jelentősebben meghaladjuk, 5-10 dkg kenyérrel többet kapunk. Nos, jóval meghaladtuk!
Sok-sok hónap elteltével a sok omlási áldozat mellett kész csoda, de én még sértetlen maradtam. Egy alkalommal, áramszünet miatt behúzódtam pihenni egy üregbe, ami alig néhány pillanat múlva elkezdett szóródni, és ez a biztos szakadást, halált jelentette. Menekülés helyett mozdulatlanná dermedtem, így nem szakadt le: ez volt az első csoda!
Felszólítottak bennünket, jelentkezzenek azok, akik valamennyi kultúrismerettel rendelkeznek, mert a német civil lágerekben sok az öngyilkosság, sőt munkabeszüntetéssel próbálkoznak! Ketten vállaltuk e feladatot egy tüzérhadnaggyal egy kanál többlet levesért, hosszú ideig sikerrel. Ismert operett részleteket játszottunk el, nőnek öltözve egyikünk volt a primadonna, másikunk a szubrett. Ez volt a második csoda!
Közel másfél év múlva történt, hogy a havi kopaszra nyírásom miatt voltam a műhelyben, amikor bejött egy kapus-őr és mondta: a fejét azonnal hozza valaki rendbe! Bátorságomat összeszedve mondtam: üljön le, és én rendbehozom.
Kérdőn nézett rám, majd közölte oroszul: rendben, csináld! Munkám sikeres volt, mert végeztével megsimogatta arcát és közölte: derék munka! Ez volt a harmadik csoda!
Másnap egy hadnagy dzsippel elvitt a láger-parancsnokságra, majd így szólt: „Üljön le, kérem!” Elképedve körülnéztem, kihez szólhat? „Mondom kérem, üljön le!”, szólt még egyszer, megköszöntem, arra gondolva, hogy már évek óta nem szólt így hozzám senki! Ekkor egy ezredes közölte, hogy feladatom lesz tisztek fejének karbantartása térítés nélkül, kivéve, ha kölnit is tudok adni. Fogok kapni egy iratot, és azzal közlekedhetek, de csak egy általa megjelölt útvonalon. Értékelték a munkát, és néhány kopejkát mégis adtak, így a bazárban tudtam vásárolni néhány dolgot, és a lágerben mellettem lévők is jól jártak.
Három hét múlva közölte az ezredes: hamarosan mentek haza László! Megköszöntem a hírt arra gondolva: hányszor mondták már ezt? A negyedik csoda volt, hogy mégis így történt, és két hét múlva, másfél év leteltével Debrecenben kötöttünk ki fertőtlenítés és vizsgálat véljából, majd húsz forinttal elengedtek a világba. De itthon voltunk!!
Valójában senki sem volt egészséges, én többszörös gyomorfekéllyel, vesekárosodással és fekete tüdővel érkeztem hazámba. Megérkezésünkkor harmincad-magammal jelentkeznünk kellett Rákos előtt, aki közölte: mint sztahanovisták, a magas norma-teljesítésünk miatt kormánykitüntetésben és vezető állásban részesülünk. Közöltem, én nem pályázom vezető állásra, nekem szakmám van, amit szeretek és abban fogok elhelyezkedni, de előbb ismernem kell családom körülményeit. Magamnak pedig örök fogadalmat tettem, soha nem fogok egy ilyen elnyomó rendszer ideológiája szerint élni. A harminc kitüntetett közül egy kedves bajtársam, barátom: Nemesházy Miklós tüzérhadnagy Kaposváron, tavaly hunyt el.
Így végződött négy esztendő nyomorúsága, és az emberi megalázottság, a teljes kiszolgáltatottság, a fizikai és lelki terror ellenére az ötödik csoda az, hogy nem csak életben maradtam, de hosszú évtizedeken keresztül tudtam a köz szolgálatában is állni, és betöltött 87 évemmel is még elfogadható fizikai állapotban vagyok.
2007.
Fábián László
Forrás: Háborús Kereső Szolgálat
