Az Első Birodalom
Szent Német-római Birodalom néven ismert az az intézmény, amely hivatalosan 800 karácsonyán, Nagy Károly koronázásával vette kezdetét. III. Leó pápa az Imperátor Augustus (birodalmi császár) cím Nagy Károlynak adományozásával nyíltan kifejezésre juttatta, hogy ez a lépés a Római Birodalom feltámasztására tett kísérlet volt. Az új birodalom császárától várta az egyház, pozíciójának megerősítését. A római örökséget Konstantin császár néhai megtérésére hivatkozva keresztényinek tekintették, innét a Német-római Birodalom „szent” jelzője. De maguk a császárok is római elődeik jogszerű utódainak tartották magukat, amint azt a császári korona felirata is hirdeti: „Konrád Isten kegyelméből Róma császára és augustusa” (A birodalmi koronát II. Konrád trónra lépésére készítették 1024 körül.)
I. (Nagy) Ottó uralkodása alatt (936-973) vált jelentős tényezővé a birodalom. Ottó hatalmát a német fejedelemségek egységesítésével és a magyarok feletti ausburgi győzelmével alapozta meg. Az addig verhetetlen magyar seregek vezéreinek, Bulcsúnak, Lehelnek és Súrnak elrettentő kivégzésével egy egységessé váló nagyhatalom üzenetét küldte az Európában élő népeknek. Ettől kezdve a német-római császárok nem csak a pogány hódítóktól voltak készek megoltalmazni a „keresztény” világot, hanem az olyan, pápa által eretneknek nyilvánított reformerektől is, mint a bogumilok, vagy a husziták.
I. Nagy Ottó
|
V. Károly
|
A birodalom fénykora V. Károly uralkodása idejére esett (1530-58), amikor is területi kiterjedése elérte maximumát. Ezért is a császárt úgy emlegették, hogy „országában sohasem nyugszik le a nap”. A világbirodalommá nőtt országot Károly 10 közigazgatási egységre osztotta, ezáltal könnyítve meg az adószedést és a hadseregállítást. Országa erős egységben tartása érdekében tett intézkedései ellenére a Luther Márton vezette reformáció megtörte Károly birodalmának vallási, politikai hegemóniáját. Ugyan a pápa által utolsóként megkoronázott uralkodó a wormsi birodalmi gyűlésen még birodalmi átokkal sújtotta Luthert, de a prédikátor nyomdokain járó reformáció következtében egyre-másra váltak ki független államok a császár és rajta keresztül a pápa fennhatósága alól.
Az ezzel beköszöntő hanyatlás időszakát a francia forradalom és Napóleon hatalomra jutása pecsételte meg. Bonaparte nem akart osztozni birodalmon és dicsőségen, végül a hatalmi harc austerlitzi győzelme után azzal zárul, hogy II. Ferenc német-római császár 1806-os rendeletében eltörölte az addig 1000 éves szent Német-római Birodalmat. Ezt követően I. Ferenc néven osztrák császár lett, Napóleon pedig Rajnai Szövetség néven a saját uralma alá vonta a néhai birodalom tagállamainak többségét. (Érdekességként említjük meg, hogy II. Ferenc rendeletéből kihagyta a liechtensteini fejedelemséget, amely így, szuverén államként megmaradt a szent Német-római Birodalom egyetlen máig megmaradt tagállamának.)
A Második Birodalom
A 19. század a nemzetállamok kialakulásának ideje volt és ez a korszellem határozta meg a német államok, fejedelemségek történetét is. 1815-ben a Német Szövetséget 35 kis állam alkotta 4 független szövetséges állammal, élén a német-római császárral. A német egység megvalósulása előtt két út állt. A „nagy német egység” a Habsburg dinasztia vezetése alatti laza föderációt hozott volna létre, ám e helyett Ausztria kihagyásával a „kis német egység” valósult meg. A folyamat fontos állomásai voltak a II. schleswigi háború (1864), az osztrák-porosz háború (1866) és a francia-porosz háború (1870-71), amely a Hochenzoller I. Vilmos porosz király császárrá kiáltásával zárult. Az eseményre 1871. január 18-án Versailles-ban került sor az egységes Német Császárság kikiáltásával egyben. I. Vilmos kancellárjaként, Otto von Bismarcknak ugyancsak meghatározó szerepe volt e második birodalom megszületésében, amely aztán 1918-ig, az I. világháború végéig állt fenn.
