Jalta, Metternich szavaival, "nagyon jó kis kongresszus" volt; azzal kecsegtetett, hogy a szövetségesi egység ez egyszer túléli majd a győzelmet. Az amerikai külügyminiszter ezt írta: "A Szovjetunió nagyobb engedményeket tett Jaltában az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának, mint ők a szovjeteknek." Harry Hopkins, Roosevelt bizalmas tanácsadója még jobban lelkesedett: "Valóban szívből hittük, hogy ez annak az új napnak a hajnala, amiért mindannyian imádkoztunk. Az oroszok már bizonyságát adták, hogy ésszerűek és előrelátóak tudnak lenni, és sem az elnök, sem más közülünk egy szemernyit sem kételkedett abban, hogy együtt tudunk élni velük, békében meg tudunk lenni velük egészen az elképzelhető legtávolabbi jövőig."
Churchill is ezt a következtetést vonta le. Február 19-én azt mondta a háborús kabinet ülésén, hogy határozottan úgy érzi, az oroszok nagyon szeretnének békésen együttműködni a két angolszász demokráciával, és Sztálin miniszterelnök nagy képességű ember, akiben o teljes mértékben megbízik. A jaltai konferenciának később rossz híre lett. Azt beszélték, hogy Sztálin bolonddá tette a nyugati nagyhatalmakat. Helyesebb volna azt mondani, hogy saját magukat tették bolonddá. Azt képzelték, hogy a Szovjetunió legyőzi nekik a németeket, aztán szépen visszahúzódik határai mögé - a legrosszabb esetben nem az 1939-esek, hanem az 1941-esek mögé. A Szovjetuniónak nem ez volt a szándéka. Ahogy a német hatalom megsemmisült Kelet-Európában, a szovjet hatalom - a győzelem szükségszerű következményeként - kitöltötte az űrt. Politikai téren a szovjetek nagyjából úgy viselkedtek Kelet-Európában, mint az angolok és az amerikaiak Nyugaton. Egyedül kötötték meg a fegyverszünetet a legyőzött csatlósokkal, akárcsak az angolok és az amerikaiak korábban Olaszországgal.
Kirekesztették a hatalomból a kommunistaellenes elemeket, ugyanúgy, ahogy az angolok és az amerikaiak megtették a maguk óvintézkedéseit a kommunisták ellen Olaszországban és Franciaországban. Romániában Visinszkij ugyanazzal a módszerrel kényszerítette ki a kormányváltozást, mint korábban Killearn Egyiptomban: ő is harckocsikkal vette körül a királyi palotát.
Lengyelország speciális eset volt. Nagy Britanniának kötelezettségei voltak Lengyelországgal szemben, nemcsak az eredeti szövetség, hanem a nyugaton velük harcoló lengyel csapatok miatt is. Továbbra is ragaszkodott a szabad választásokhoz. Itt azonban volt egy kikerülhetetlen kis dilemma. Tekintettel a lengyel-szovjet kapcsolatok addigi múltjára, elképzelhetetlen volt, hogy bármiféle szabad választás eredménye egy szovjetbarát lengyel kormány legyen. A Szovjetunió nem uralkodni akart. Nem is a kommunizmust akarta kiterjeszteni. Biztonságot akart, és biztonságot csak a kommunisták vagy szimpatizánsok adhattak. Jalta későbbi hitelvesztésének azonban nem ez volt az alapvető oka. 1945 februárjában a nyugati szövetségesek még mindig arra számítottak, hogy súlyos, véres harcokat kell vívniuk a németekkel - a brit vezérkari főnökök egyenesen úgy vélték, hogy az európai háború elhúzódhat novemberig -, és az egységet tekintették előbbre valónak.
Később, amikor váratlanul könnyűnek bizonyult a győzelem, az angolok és az amerikaiak megbánták, hogy egyenlő félként bántak a Szovjetunióval. A szövetségesi együttműködés nem a jaltai megállapodások miatt bomlott föl, hanem azért, mert az angolok és az amerikaiak megtagadták őket.
