William Henry Mauldin, vagy ahogy később ismertté vált Bill Mauldin ceruzával a kezében látta meg a napvilágot. Pontosabban az új-mexikói Mountain Parkban látta meg a napvilágot, ám ez akkor még a szülein kívül senkit nem hozott lázba. Születése nem tartozott az 1921-es év nagy eseményei közé. Nagyapja lovas felderítő volt az apacsok ellen vívott háborúk egyikében, míg apja az I. világháborúból vette ki a részét, mint tüzér. Ilyen ősökkel egyértelmű volt, hogy a felcseperedő Billy útja a Chicagói Szépművészeti Akadémiára vezet, ahol szépen művészkedhet. Igazából szülei nem repestek kisfiuk ötletéért, ám a kis Billy az alkoholizmust és az indián fülek gyűjtésére való hajlamot leszámítva sok mindenben nagyapjára ütött. Leginkább makacsságában, így apja erélyes tüzértiszti szónoklatai és anyja szívből jövő tanácsai ellenére a fiúcska megpróbál a művészetből éhen halni, megélni, ami csak kicsivel volt nehezebb a nagy gazdasági világválság idejében, mint manapság. Bill nagy szerencséjére ekkor éppen szintén Chicagóban lebzsel egy bizonyos ifjabb Will Lang, akivel hamar szoros és őszinte barátságot kötnek. Ez a barátság akkor lesz kifizetődő, amikor Will Lang már, mint a Life magazin irodavezetője tevékenykedik, de addig még sok víz lefolyik a Dunán (is).
Tehát a mi Mauldin-ünk Chicagóban tanulja leendő mestersége alapjait, miközben a történelem kereke fordulni látszik, csak éppen nem a jó irányba. Ezalatt a makarónik és az ókori római birodalom romjainak földjén egy érdekes figura elmenetel egészen Rómáig, fekete inges cimborái élén, hogy várost nézzen, és ha már ott van, fasizálja is az országot. Nem sokkal utána Németországban egy alacsony, bajuszos osztrák vezetésével szintén nagy változások kezdődnek, aminek a szudétanémetek például örülnek, a csehszlovákok viszont már annál kevésbé…
Mindezek hatására Mauldin (amellett hogy a szépművészeti iskolából kikerült frissen végzett művészként nem igazán volt más lehetősége) 1940-ben belép az USA hadseregébe, egészen pontosan az arizonai Nemzeti Gárda 45. gyalogoshadosztályába. Itt ismét megpróbált úgy helyezkedni, hogy katonáskodás helyett közben alkalma legyen rajzolgatni, ha már a szülei ennyit költöttek képzésére. Így kerül a hadosztály sajtórészlegéhez, ahol belekezd a hadosztályújság szerkesztésébe, emellett pedig képregényeket, karikatúrákat rajzol mikor ideje, engedi. Fő témája nem a világpolitika alakulása, még csak nem is a háború megnyerésének mikéntje, vagy hogyanja, hanem az egyszerű, hétköznapi katonák, vagy ahogy magukat gúnyosan ám mégis büszkén becézik a G.I.-ok (Government Issue = Állami Tulajdon rövidítése) egyszerű hétköznapi élete.
A világ egyes pontjain már évek óta dübörgő háborúba az USA csak 1941-ben ugrik fejest. Mauldin hamarosan (valójában két év elteltével 1943-ban, ami az amerikaiak felkészültségét tekintve még belefér a „hamarosan” kategóriába) egy Szicília partjai felé tartó partraszálló csónakban találja magát, körülötte mindenki fegyvert szorongat, csak az ő kezében zizeg a rendszeresített félfamentes írólap és jegyzetfüzet. Így születik meg az olaszországi harcok két mindent túlélő figurája, a Willy’s Jeep névadója G. I. Willy és a kiskorú amerikai törperambók későbbi nem hivatalos védőszentje, G. I. Joe. Az ő megpróbáltatásaikon keresztül tekinthettek be a frontkatonák saját életük hétköznapjaiba, és nevethettek saját lehetetlen helyzetükön. A sorozat olyan sikeres lett, hogy immár őrmesterként Mauldin ajánlatot kapott egy volt chicagói ivócimborájától, jó barátjától, az egyre idősebb ifjabb Will Lang-tól a hadsereg hivatalos újságának a Stars and Stripes-nak egyik riporteri állására. Ő ezt boldogan el is fogadta. Így megtérült a sok chicagói kocsmázásba tanulásba fektetett pénz idő, és szülei kívánsága is teljesült, hiszen egyetlen szemük fénye, a kis Bill katona lett. Pontosabban katonai újságíró. Ha az amerikaiak ismerték volna, biztos mindig ezzel magyarázták volna a „kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad” alapbölcsesség jelentését.
A hadsereg napilapjának segítségével írásai mindenhová eljutottak, ahová az US Army keze betette a lábát. Az egyszerű frontkatonák, vagy „kutyapofák” (dogfaces) ahogy találóan elnevezték magukat, imádták Mauldin írásait. Az ő munkássága legalábbis többet lendített a közkatonák morálján, mint a parádézó tábornokok fennkölt beszédei. A fent említett tábornokok már kevésbé rajongtak érte, ám befolyásos támogatói, képzettsége és népes rajongótábora (cirka az amerikai fegyveres erők teljes létszáma) segítségével mindig megúszta szúrós pillantásokkal és csípős megjegyzésekkel nem kevésbé őszinte megnyilvánulásait. Sikere akkora volt, hogy a Time magazin 1945-ben címlapjára választotta G.I. Willy-t. Mauldin „csak” 1958-ban jutott idáig. A háború után hősünk nem tette le fegyverét, továbbra is humorral és éleslátással felfegyverkezve harcolt egy másik fronton: a politikában. A hidegháború első éveiben készült rajzai már túl sok ember szemét szúrták, így végül visszavonulót fújt. Megírta emlékiratait, melyek azonnal bestsellerek is lettek (ilyen rajongótáborral könnyű…), valamint több filmben is feltűnt kisebb szerepekben. A politika kigúnyolását annyira megunta, hogy végül ő is beszállt a játszmába: 1956-ban (ez az év sem róla híres) demokrata jelöltként indult, ám ahogy ő mondta, elképzelései „túlságosan baloldalinak tűntek” egy olyan időben, amikor erre nemhogy igény nem volt, de a szocializmust rögtön az atomháború kommunista veszélyével azonosították. Nem is csoda, hogy a kampány végén magánéleti gondokra hivatkozva visszavonult és újra a politikai karikatúrák felé fordult.
Két elnyűhetetlen hősét, akárcsak hús-vér testvéreiket, lassan elfelejtették. Mauldin eredetileg mindkettejüknek a hősi halált szánt a háború végén, ám a Stars and Stripes hallani sem akart erről. Véleményük szerint a két rajzfilmfigura eleste megtörte volna a katonák morálját.
Minden esetre 1945-ben, mindössze 23 évesen nyert egy Pulitzer-díjat, amit 1958-ban egy második követett, politikai karikatúrái elismeréseként. Földi pályafutását 2003-ban fejezte be, ám halhatatlan katonái velünk maradtak, egy olyan háború lassan utolsó túlélőiként, melyben a humor élet-halál kérdés volt.
Írta: Kiss Dávid (Nix)
